Tavaly a riói paralimpián evezésben 11. helyezést ért. Számára télen az ülő sífutás-biatlon az erőnléti edzés a nyári evezéshez. A sport mellett a humán erőforrás  szakmában dolgozik, és angolul olaszt is tanít felnőtteknek egy nagy cégnél. A Pázmányon – már matematika, fizika, francia szakos tanári diplomával a zsebében – olasz nyelvből 2013-ban végzett mesterszakot. Lőrincz Krisztina egy autóbaleset miatt 12 évvel ezelőtt kényszerült kerekesszékbe. „Elhatároztam, hogy ebből a helyzetből is kihozom a maximumot” – meséli. Derűje, életvidámsága, energikussága, eltökéltsége mindnyájunk számára példa értékű.

Mikor és hogyan történt a baleset?
2005-ben a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán már befejeztem a matematika-fizika szakot és francia nyelvből is csak az utolsó vizsgák és az államvizsga volt hátra. Budapesten dolgoztam. Kivettem egy nap szabadságot, hogy Szegeden letegyem az államvizsgához szükséges kollokviumokat. Autóval mentem Szegedre. Pálmonostora magasságában előztem. Rám előztek, letoltak az útról, a kocsi pörgött, borult, pechemre még egy nagy padka is volt ott. Eltört a gerincem. Megúszhattam volna jobban is, de járhattam volna rosszabbul is.
Kecskeméten megoperáltak és megmondták, hogy soha többé nem fogok járni. Onnan Szegedre kerültem, és a klinikán készültem az államvizsgára. Így aztán sok dolgom volt, és nem azzal voltam elfoglalva, hogy sajnáljam magam. Tanáraim a kórházban vizsgáztattak és államvizsgáztattak le. Így lett meg a tanári diplomám francia nyelvből is.

Olyan sok erő volt benned, hogy tulajdonképpen az első pillanattól kezdve megpróbáltad elfogadni a helyzetet?
Látszólag igen. Pedig Kecskeméten nem operáltak meg azonnal, csak másnap reggel. A műtét után nem csak azt közölték velem, hogy deréktól lefelé megbénultam, hanem azt is, hogy ha előző este megműtenek, akkor talán lett volna esély. A törött csigolya egész éjjel nyomta a gerincvelőt. Ezzel együtt megpróbáltam az egész szituációt valamiféle megoldandó helyzetnek felfogni, amiből ki kell hoznom, amit csak lehet. Rengeteget köszönhetek szüleimnek, nővéremnek, tanáraimnak, hogy ez – azt hiszem - sikerült.

Azon kívül, hogy megélted az ő szeretetüket, támogatásukat, mi adott még ehhez erőt? 
Mindig nagyon szerettem utazni. Matek-fizika szakos hallgatóként Erasmus ösztöndíjjal egy évet Lyonban, a Claude Bernard Egyetemen töltöttem. Később fél évig Belgiumban matekot, fizikát és közgazdaságtani alapokat tanítottam franciául. Dolgoztam külföldön pincérként is, hogy fejlesszem a nyelvtudásomat. A baleset után az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy most aztán lőttek az utazásaimnak! Akkor már tudtam ugyanis, hogy elnyertem egy végzős tanároknak szóló, még korábban megpályázott ösztöndíjat Olaszországban. A tanáraim biztattak: tanítani kerekesszékből is lehet! A baleset után nyolc hónappal már Olaszországban voltam. A Tempus Közalapítvány munkatársai találtak számomra egy akadálymentes iskolát, ahol fél évig matekot tanítottam, és időnként az angol oktatásba is besegítettem. Közben elkezdtem ülő alpesi sízni, ugyanis Torino mellett éltem, egy síparadicsomtól mindössze 50 km-re. Az edzőm felesége, aki egy fejvadász cégnél dolgozott, ajánlott egy könyvelői állást, ahol mozgássérült – ahogy itthon mondják – rehabost kerestek. Ezt elfogadtam. Közben még jobban megtanultam olaszul, ami a francia tudásom birtokában igazán könnyűnek bizonyult. Összességében hat évig éltem Olaszországban. Amikor hazajöttem, felvételiztem a Pázmány olasz mesterszakára. Úgy éreztem, szívom magamba a tudást. Megértettem, hogy a régiek azért csak 30 évesen mentek egyetemre, mert akkor válik az ember igazán éretté arra, hogy értékelje a tudást. Jó volt a Pázmányon. A tanáraim és a diáktársaim mindenben segítettek, Margetin Anita személyében pedig még barátnőm is van abból az időből. 

Sosem voltál igazán elkeseredve?  
Évekig nem hagytam magamnak időt erre. Amikor már Olaszországban monotonná vált a munka, mert annyira jól ment minden, amikor már nem jelentett az ottani élet igazi kihívást, nos akkor kezdtem el igazán feldolgozni a történteket. A baleset után 5-6-7 évvel. Kemény munka volt. Olaszországban egyébként keményen sportoltam is, versenyekre jártam, és itthon a Pázmányon történt diplomázás után az volt a legfontosabb célom, hogy téli sportban kijussak a paralimpiára. Egy válltörés miatt az alpesi síelésről lemondtam, és a sífutás-biatlonnal próbálkoztam. Edző hiány miatt ezt a célt nem tudtam megvalósítani, így azután az evezésnél kötöttem ki. Ebben a sportágban is igen-igen nehéz volt edzőt találnom. Székely Istvánhoz Mosonmagyaróvárra jártam edzeni, neki azonban egészségügyi okokból abba kellett hagynia ezt a munkát. Jelenlegi edzőmmel, Karácsonyi Zsolttal szintén nagyon jó csapatot alkotunk, bár vannak, akik azon problémáznak, hogy neki nincs edzői diplomája. Ez igaz, csak hogy a diplomás edzőknél nem jártam sikerrel, pedig több egyesületnél próbálkoztam. Zsolt felvállalt engem, lelkes és tudja, mit csinál.  

Ez abból is látszik, hogy a  riói paralimpián tavaly a 11. lettél. Ez azért nem kis teljesítmény.
2015-ben a világkupán hatodik, a világbajnokságon tizenkettedik helyezést értem el. Ezekre a versenyekre még Székely István készített fel.   

Estére beszéltük meg a találkozót. Mondtad a telefonban, hogy hétig tanítasz. Ezek szerint sok munkád van. 
Igen, és tulajdonképpen sok jó dolog történt velem, mióta hazajöttem. A HR szakmában dolgozom egy munkaerő toborzó cégnél. A munkámat nagyon szeretem, sok újat tanulok. Elfogadnak, bizalommal vannak irántam. A nyelvtudásomat is hasznosítom, mert külföldi megbízóink is vannak, és az idegen nyelvű kapcsolattartásban is részt veszek. Emellett egy nagyvállalatnál angolul olaszt tanítok. Korábban időnként tolmácsként dolgoztam, mindig igyekeztem a nyelvtudásomat karbantartani.  

A nyelvtanárok gyakran panaszkodnak, hogy a felnőttek tanítása kevés sikerélménnyel jár, mert állandóan cserélődik a csoport…
Én nagyon szeretem a felnőtt oktatást. Már a harmadik kurzust tartom. Persze mindigvannak  lemorzsolódók és újak, de alapjaiban együtt a csoport. Én Olaszországban dolgoztam multinál, így tudom, mit várhatok a tanítványaimtól. El kell fogadni, hogy házi feladatot úgysem csinálnak, úgy kell tehát az órákat felépíteni, hogy ott minél többet megtanuljanak.

Ennyi munka mellett mikor van időd sportolni? És egyáltalán, ilyenkor télen hol van lehetőséged erőnléti edzésekre?
Minden nap egyig - fél kettőig a munkahelyemen dolgozom. Kedden és csütörtökön vannak az olaszóráim. Hétfőn, szerdán és a hétvégén tudok edzeni.
Ilyenkor ergométeres edzéseken kellene részt vennem, de mivel ennek helyhiány miatt nincsenek meg a feltételei, télre visszatértem a sífutás-biatlonhoz. Mindkettő állóképességi sport. Tehát télen sífutás, nyáron evezés. Lényeg a mozgás – nem bírom a tétlenséget – és a szabad levegő. És talán hamarosan eljutok egy téli paralimpiára is.  

A mozgássérültekkel szemben toleránsabb-e az olasz társadalom, mint a magyar? Az a tapasztalatom például, hogy Budapesten mindig ingerülten reagálnak az emberek, ha valaki egy kerekesszékkel száll fel a buszra. Olyankor ugyanis a sofőr leszáll, leengedi a rámpát, a busz fél perccel tovább időzik a megállóban…
Én autóval járok, és évekig dühöngtem, hogy a roki parkolókat elfoglalják a mozgássérültek elöl. Egy időben harcoltam ez ellen, de őszintén szólva belefáradtam. Ordítoznak, letámadnak. Megtanultam azonban kiállni magamért. Nem agresszíven, de szóvá teszem, ha például a mozgássérült mosdót raktárnak használják, vagy ha egy viszonylag könnyen akadálymentesíthető hely, hivatal, posta nem az. Persze, ha tehetem, akadálymentes bankot, postát, boltot választok. Ez a legfontosabb szempont, nem az egyebek.
2006 januárjában kerültem Olaszországba. 2007-ben Torinóban rendezték a téli paralimpiát, és szerintem ez sokat javított az olasz emberek mentalitásán. Ott egyébként jóval  toleránsabbak, nyitottabbak az emberek, és kezdetben inkább a pozitív diszkrimináció zavart. Dacos korszakot éltem, úgy éreztem, ne tegyen értem senki semmit csak azért, mert én székben vagyok. Mindent meg tudok magam is oldani. Később rájöttem, ebben is meg lehet találni az egyensúlyt. Megtanultam elfogadni a segítséget. Ha esetleg nincs is rá szükségem,  nekem nem lesz rosszabb, az illető pedig jól érzi magát tőle. Empátia és jóindulat – számomra ezek a legfontosabbak.

Mit szeretsz jobban, az olaszt, vagy a franciát?
Az olasz konyhát és a francia filmeket. A két irodalmat egyformán kedvelem.

Egyszer beszélgettem egy fiatal lánnyal, aki tüdő transzplantáción esett át. Azt mesélte, hogy annyira megváltozott az élete, annyira mások lettek a problémái, hogy elvesztette a régi barátait. Új barátai a transzplantáltak köréből kerültek ki. Ilyen szempontból a te életed is megváltozott? A derűd és az energikusságod gondolom, nem.
A régiek azt mondják, régen is mindig mosoly ült az arcomon. És ebben a válaszom is benne van. Velem nem történt hasonló, megmaradtak a régi barátaim, és amit elmondtam, abból kiderül, hogy sok szempontból a régi életem is. A sport viszont fontosabb lett számomra, mint volt.  

Milyen terveid vannak a közeli jövőre vonatkozóan?
Edzünk a biatlon-sífutással. Jövőre szeretnék egy téli paralimpiát bevállalni. Néhány éve wakeboardozok is, és 2015-ben megalapítottuk a Diswake Mozgássérült Wakeboard Sportegyesület, amelynek elnöke vagyok. Tudomásom szerint ez az első olyan sportegyesület, amelyet mozgássérültek alapítottak mozgássérültek számára. Szeretnék komoly kapcsolatot kiépíteni a Mozgásjavító Általános Iskolával, hogy minél több gyerek jöjjön és próbálja ki ezt a sportot. A sífutást és az evezést is felvettük a palettára. Fontos célom, hogy fellendítsük az egyesületi életet. A munkámat is nagyon szeretem, és bízom benne, hogy egyre több újat tudok tanulni.  

Az interjút Gimes Júlia készítette.