Dolgozott irodalmi muzeológusként, kutatta az irodalomkritikai gondolkodást a múlt század elejének egyik magyarországi német napilapjában, évek óta foglalkozik a modernség korában német nyelvterületen németül publikáló magyar írókkal, keresi, hogy bizonyos szerzők kezében az esszé hogyan vált irodalmi műfajjá, szívügyének tekinti, hogy Lukács György korai irodalomtörténeti, kritikai, elemző művei hiánytalanul megjelenjenek németül. Oktatni is szeret. Célja, hogy hallgatóinak átadja a szabad, kritikus gondolkodás mentalitását. Bognár Zsuzsával, a Germanisztika Tanszék vezetőjével beszélgetünk.

Ön magyar-német szakon végzett az ELTE-n. Volt valami konkrét cél, elhatározás a választása mögött, vagy egyszerűen így hozta az élet?
Inkább így hozta az élet. Anyukám Komárom-Esztergom megye legendás magyartanára volt, számos szakmai díj kitüntetettje. Képzelje, 80 éves és idén még érettségiztetett!  Ő nagyon nagy hatással volt rám, általános iskolás koromban még tanított is engem. OKTV 5. helyezettként egyértelmű volt, hogy magyar szakra megyek, ehhez választottam a németet. Summa cum laude diplomával végeztem, azonnal lett volna egy tanári állásom egy jó nevű vidéki gimnáziumban, de mivel valójában nem akartam tanár lenni, a Somogy Megyei Múzeumban helyezkedtem el irodalmi muzeológusként. Az volt az elképzelésem, hogy az ottani munka mellett megpályázok egy a kandidátusi minősítés – ez kb. a mai PhD-nek felel meg - megszerzésére alkalmas akadémiai ösztöndíjat. A megyei múzeumban rendkívül szabad légkör volt, és amikor elnyertem az ösztöndíjat - természetesen az ottani munkámat elvégeztem, a kiállításokat megrendeztem, stb. - hagyták, hadd kutassak. A Pester Lloyd című magyarországi német nyelvű napilap 1900 és 1914 közötti számaiban vizsgáltam az irodalomkritikai gondolkodást.  Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Brachfeld Siegfried az 1933-1944 közötti számokat tanulmányozta.  Nos, ez egy rendkívül nyitott, és ettől nagyon érdekes napilap volt.

Milyen formában tudta olvasni ezeket a több mint egy évszázados újságokat?
Természetesen mikrofilmen.

Éveken át tekergette a mikrofilmeket?
Ahogy mondja. Végül egy 180 oldalas magyar nyelvű disszertáció született belőle, terjedelmes német nyelvű függelékkel.

A kaposvári múzeumból 1995-ben jött át a Pázmányra. Mi hiányzott a múzeumban?
Úgy éreztem, hogy a múzeum túlságosan a tárgyakról szól, és amikor hallottam, hogy Vizkelety András professzor úr megalapítja a Pázmány Germanisztikai Intézetét, jelentkeztem és jöttem. Jól ismertük egymást, tudta, ki vagyok, mert édesapám barátja volt. 

Ma már ön a Germanisztika Tanszék vezetője. Hogyan tudja a tanszékvezetői, oktatói munkáját összeegyeztetni a kutatással? Ráadásul említette, hogy fiatal korában nem igazán égett a vágytól, hogy tanár legyen.
2007-től négy és fél éven át vezettem a tanszéket, majd 2015-ben újra bizalmat szavaztak nekem. Nézze, mi egyetemi oktatók-kutatók, állandó időzavarban élünk, és el vagyunk csúszva a határidőkkel. Mindenkinél máson van a hangsúly, nálam valószínűleg a kutatáson. Mivel azonban tanszékvezető vagyok, és mivel nagyon fontosnak tartom az oktatást, például azért, hogy a szak megmaradjon, igyekszem mindent megtenni a színvonal érdekében. Azt hiszem, szót értek a hallgatókkal, szeretném a gondolkodásukat felszabadítani, figyelmüket a kritikus gondolkodásra irányítani, rávenni őket arra, hogy sokat olvassanak. Megyünk együtt színházba, múzeumba, nemrégen voltunk Bécsben, ahol a Wiener Moderne (Bécsi Modernség) 100. évfordulója kapcsán rendezett nagy kiállításokból hármat is megnéztünk. Egyébként júliusban a Pázmány Junior Nyári Szabadegyetemén „100 éves a bécsi modernség: Sigmund Freud, Gustav Klimt, Otto Wagner és a többiek” címmel tartottam előadást.  

Bár igen kevés dolgot találtam önről az interneten, annyit sikerült kiderítenem, hogy ravasz módot talált arra, hogy a magyar irodalmat és a germanisztikát ötvözze. Sokat írt például németül a fiatal Lukács György irodalomtörténeti munkáiról, láttam német nyelvű cikkét Hatvany Lajosról…
Ha az interneten németül keresett volna, nagyobb sikerrel jár, többnyire ugyanis németül publikálok.
Ha már Hatvanyt említette: fontosnak tartom például azt a kutatásunkat itt a tanszéken, amely a klasszikus modernség korában, 1880 és 1938 között huzamosabb ideig Ausztriában vagy Németországban élő magyar írók német nyelvű publikációit tárja fel. Ennek a kutatásnak a keretében én Hatvany Lajosra fókuszáltam, és számomra igen meglepő dolgokra bukkantam.  Hatvanyról mindenki tudja, hogy a Nyugat című folyóirat egyik alapítója volt, hogy támogatta Adyt és József Attilát, és bár megjelent róla egy vékonyka magyar nyelvű monográfia, abban nyoma sincs annak, hogy milyen sokat írt és publikált németül, hogy Berlinben az 1910-es, majd a ’20-as években az irodalmi élet központi figurái között mozgott.  A trianoni békeszerződés ellen 1921-ben Das Verwundete Land (A megsebzett ország) című művében tiltakozott. Én ezt egy igen jelentős munkának tartom, itthon mégsem tudunk és beszélünk róla. Írtam már tanulmányokat Hatvanyról, de azt gondolom, a magyar irodalomtörténetben igazi hiánypótló lenne egy olyan munka, amelyben összefoglalnám Hatvany nagyon jelentős német nyelvű munkásságát. Szeretném ezt a kötetet megírni. Érdekességként megemlítem, hogy a Pester Lloyd 1918-as évfolyamában 7 darab német nyelvű Kosztolányi novellát találtam. Ő nem írt németül, az újságból pedig nem derül ki, hogy ki volt a fordító.

És a fiatal Lukács György? Az ő művei miért foglalkoztatják annyira? 
Még egyetemista koromban fedeztem fel magamnak Lukács fiatalkori – 1919 előtti – esszéit. Elkezdtem őket elemezni, és nem csak a fiatal Lukács művei miatt.  Az esszé mint műfaj iránt azóta sem szűnik az érdeklődésem. Tavaly Bécsben jelent meg a Der literarische Essay der Moderne (A modernitás irodalmi esszéje) című monográfiám, amely Friedrich Nietzsche filozófus, Hugo von Hofmannsthal osztrák lírikus, drámaíró, prózaíró, Ingeborg Bachmann költő, író, és Robert Musil író, filozófus mellett tartalmaz egy vaskos Lukács fejezetet is.  A könyv elméleti alapvetése, hogy a 19 századtól kezdve, a modernitás korában, az esszé bizonyos írók kezében irodalmi műfajjá  is válik.  

Ez mit jelent?
Azt, hogy a szöveg ugyanolyan bizonytalansági tényezőkkel rendelkezik, mintha fikcionális szöveg lenne. Szövegelemzéseimben azt próbálom kideríteni, miért lehetséges a szövegek különböző módon történő értelmezése, mitől nem egyértelmű a mondanivaló. Például Lukács A lélek és a formák című 1910-ben megjelent első esszékötete ebből a szempontból paradigmatikus. Elméleti, filozófiai eszmefuttatásai tulajdonképpen irodalommá válnak, mert annyira sokrétű a szöveg, mint egy irodalmi alkotásé. 1911-ben jelent meg A modern dráma fejlődésének története, majd 1916-ban a németül írt Die Theorie des Romans (A regény elmélete). Ezek a művei ma a legtöbb nyugati egyetemen akár germanisztikából, akár kultúraszociológiából az oktatás részét képezik, mert alapművek.
1917 után Lukácsnál nagy világnézeti fordulat következik be, egyértelműen az ideologikusság felé fordul, írásmódja megváltozik, ehhez már nincs közöm, ez már nem az enyém. Engem a fiatalkori írások érdekelnek.
Néhány évvel ezelőtt szakmai kapcsolatba kerültem a Nemzetközi Georg Lukács Társasággal, különösen Werner Junggal, a Duisburg-Esseni Egyetem germanista professzorával. Ő évtizedek óta Lukács-kutató, és az Aisthesis Kiadó vezetőjével elhatározták, hogy pótolni fogják a már létező nagy német Lukács-kiadásból hiányzó írásokat, köteteket.
A marxista Lukács megtagadta, értéktelennek minősítette a korai írásokat, így nem foglalkozott velük. Például a ’70-es években került elő egy bank széfjéből az ún. heidelbergi koffer, amelyben valaha  azokat a kéziratokat tartotta, amelyeket még a ’10-es években Németországban írt, amikor habilitálni akart. Ezt csak példának említettem arra, hogy a Lukács-életművet miért nem könnyű összeszedni. Korai munkáival később bizony nem bánt kesztyűs kézzel.
Nos, visszatérve a Luchterhand Kiadó „Lukács-összeséhez”, ebből hiányoztak például egyes, 20-21 évesen magyarul írt irodalomkritikái. A német irodalomtudomány nem tudott ezekről; ugyanakkor Németországban van egy hagyományos érdeklődés Lukács iránt, egyrészt a frankfurti filozófiai iskola örökségeként, másrészt a kultúra, az irodalom erős társadalmi beágyazottsága miatt. Antonia Opitz volt kolleganőm, aki 50 éve Németországban él, érdeklődik Lukács iránt és nagyon-nagyon jól tud németül, lefordította az ismeretlen fiatalkori szövegeket a Magvető kiadó által 1977-ben megjelentetett Lukács György: Ifjúkori művek 1902-18 című vastag gyűjtemény alapján, amelyet kiegészítettünk az azóta fellelt írásokkal. Az új Lukács-összesnek ez az első kötete már két részletben megjelent. Werner Junggal szerkesztettük a kötetet, a Lukács Archívumból én szereztem meg az autentikus szövegeket, segítettem a jegyzetek összeállításában, továbbá írtam egy utószót az akkori magyar irodalomról.  Lukács pályáját irodalomkritikusként kezdte, írt napilapokba, esszéi jelentek meg a Nyugatban, írt a Huszadik Század című folyóiratba, és számos más helyre is. Szükség volt tehát arra, hogy az akkori magyar irodalomról felvázoljunk egy képet a német olvasónak: például, hogy mi az a Nyugat, mi az a Huszadik Század, ki volt Ady Endre vagy Balázs Béla, és miért voltak fontosak Lukács számára.

Marad ideje valami hobbira? Kikapcsolódásra?
Tatabányán kertes házban lakunk, szeretek kertészkedni, virágokat gondozni, kirándulni. Hobbim továbbá a kortárs irodalom. Néha felfedezek olyan szerzőket, akik igenis a századfordulós nagyok nyomába érnek. Például nagyon megszerettem Peter Handkét, aki nemrégen múlt 75 éves. Nem keresem az irodalomban a politikumot, a valóságra való közvetlen reflektálásokat, az aktualitásokat. Ezek inkább irritálnak.  Sokkal inkább keresem a szövegszerűséget, szeretem, ha egy író bajlódik a nyelvvel, szeretem, ha egy műben bonyolult világnézeti programot, filozófiát találok. Minél komplexebb, bonyolultabb egy író gondolkodásmódja, és ezt minél inkább közvetíti a szöveg, annál jobban érdekel, annál nagyon örömömet lelem benne.

Sajnáljam a hallgatóit? 
Hát, ha gondolja, hogy sajnálni kell őket azért, mert nálam rengeteget találkoznak filozófiával, akkor sajnálhatja szegényeket.

Az interjút Gimes Júlia készítette.