Igaz veled kapcsolatban az a sztori, hogy Görgényi István edzőként az uszoda előtt, kétkezes pingpongozás közben „fedezett fel”?
Ez egy kedves anekdota, sokszor hallottam tőle is, hogy állítólag látott, amikor a KSI-nél két kezemben pingpongütővel két ellenféllel játszottam, de én nem emlékszem rá, hogy ilyen ügyes lettem volna. De persze mint minden ilyen legenda, ez is egy érdekes történet.

Az UTÉ-ben elért sikereid után átigazoltál Rómába; milyen érzés volt ott lenni a kilencvenes évek Magyarországához képest?
Amikor kikerültem, természetesen szembesültem sok kulturális és egyéb különbséggel, teljesen új világ volt és sok új élmény ért, ugyanakkor szakmailag ez mégis visszalépés volt nekem. Az UTE akkor nagyon sikeres volt, sorra nyertük a bajnokságokat, szuperkupát, LEN-kupát. Ehhez képest elmentem Rómába, és csak a harmadik évben tudtunk bajnokságot nyerni először – öt évig voltam ott –, ugyanakkor szerencsére eközben elkezdtünk nyerni a magyar válogatottal, így mondhatnám, hogy a Róma előtti időszak számomra a klubsikerekről szólt, a Rómában töltött időszak pedig már a válogatott sikereiről.

Három olimpiai arany és számos más érme után melyikre tudnál úgy rábökni, hogy „na, ez a kedvencem”?
Mindenképpen az első, a Sidney-ben szerzett olimpiai arany; arra vártam a legtöbbet, az volt a legnagyobb áttörés, volt előtte egy doppingeltiltásom is, ami után az volt a fordulópont. Nagyon sok és erős élmény köt az első olimpiához, amelyek után a későbbiek már egyre gyengébbnek tűnnek.

Amikor játékosként visszavonultál, azért döntöttél így, mert a csúcson szeretted volna abbahagyni, vagy azért, mert már inkább az edzői ambícióid voltak erősebbek?
Annyiból szerencsés voltam, hogy negyven éves koromig akartam játszani – addig is játszottam – és az utolsó három-négy évben már másodedző is voltam a válogatott mellett. Ezt a két dolgot jól össze tudtam kötni, válogatott játékosként pedig mindenképpen jó volt a csúcson abbahagyni, ami a pekingi győzelem után úgy gondolom, hogy sikerült is.

Nemrég beszálltatok a Trattoria Gusto olasz étterembe; inkább az olasz ízeket akartátok hazahozni, és megmutatni mindenkinek, vagy tudatosan terveztek tovább ebbe az irányba?
Más terveim voltak a vendéglátásban, nem terveztem, hogy egy étterembe szeretnék belevágni; ez inkább egy lehetőség volt, amit megragadtunk; hiszen egy már létező, színvonalas olasz étteremről beszélünk, amelyet nem a nulláról kellett létrehozni. A mi szerepünk sem igényel olyan időbeli ráfordítást, ami a szövetségi kapitányi munkám rovására menne.

Már a gimnáziumban sem lehetett egyszerű összeegyeztetni a vízilabdát a tanulással, '93-ban mégis belevágtál a Pázmány történelem szakába.
Először a Pázmányon angol-történelem szakra vettek fel – mi voltunk egyébként a frissen újrainduló Pázmány második évfolyama –, az angolt végül külön engedéllyel abbahagyhattam egy év után. Túl sok feladat lett volna, hogy nap mint nap kijárjak Piliscsabára, az első évben viszont fokozottan fontos volt, hogy jelen legyek az órákon, úgyhogy nehéz volt az első időszak. Aztán amikor '96-ban kimentem Rómába, abba is hagytam egy időre az egyetemet, utána később folytattam csak, amikor már nem volt plusz teher a kinti beilleszkedés és nyelvtanulás. Ekkor végeztem el a Testnevelési Főiskolát, és utána fejeztem be a Pázmányt is, már 2005-ben. Elég hosszú tanulási időszak volt, aminek sajnos nem sok köze volt egy igazi egyetemista élethez; helyette ott volt a sok különvizsga meg rohangálás – volt, hogy csak a vizsgák miatt jöttem haza Olaszországból.

Milyen emlékeid vannak a Pázmány kapcsán?
Tudnék mesélni a tanáraimról például, akik nagyon sokat segítettek; a sok külön vizsgaidőpont mellett  az órákat sem tudtam rendszeresen látogatni. Ők viszont nagyon megértőek és rugalmasak voltak, és elfogadták, hogy én közben külföldön játszom, és így minden egy kicsit nehezebb. Ami így eszembe jut még élményként, hogy például elsőéves koromban volt egy egyetemi úszóverseny, ahol én képviselhettem az iskolát, ez is egy szép emlék.

Milyen előnyét, vagy hasznát érzed annak, hogy Pázmányos voltál?
Amikor gyerekek voltunk mindig azt hallottuk a felnőttektől, hogy tanulni kell. Ezt mi elég későn, a gimnázium után értettük meg, ahogy nőttünk fel, úgy éreztük egyre inkább az igényt a tanulásra. Ez talán a sporthoz is kapcsolódik, mert ha a sport mellett plusz energiát fektetettem a tanulásba, az a sportot is segítette. A kettő így kiegészítette egymást, és bár egy-egy edzésről emiatt hiányoztam, a tanulás, a vizsgákra való készülés egy fejlődési folyamatot jelentett. Az, amit egy sikeres vizsga után éreztem, nagyon hasonlított ahhoz, amit egy győztes mérkőzés után, így nagyon is össze tudtam kötni a kettőt. Bár azóta a gyakorlatban nem nagyon használtam azt a tudást, amit az egyetemen szereztem, elsősorban az azzal járó áldozatvállalás adott nekem sokat.

A Volvo-kupa kapcsán Kemény Dénes elnök úr is azt mondta, nem árt egy-egy vereség, amiből tanulni lehet; mit gondolsz erről?
Nehéz kérdés ez, mert senki nem szeret veszíteni. Persze a vereségnek vitathatatlan hatásai vannak, a horvátok például nem tudtak minket az elmúlt két évben tétmeccsen megverni. A Volvo kupára három régi bajnokukat visszahívták, így is sikerült győznünk, most elmaradt a vereség tapasztalata.
A Világliga utolsó fordulón látszott, hogy a védekezésnél vannak gyenge pontjaink, ezen próbálunk most erősíteni.Mindig a következő meccsünk lebeg a szemünk előtt, együtt menetelünk a fiúkkal, akár barátságos, akár tétmeccsről van szó.

Fotó: waterpolo.hu

Az interjút készítette: Veczán Zoltán