Már az egyetem utolsó évében is dolgoztál a SAKKOM-nál, ahol 2015-től vezető kommunikációs tanácsadó lettél, nemrégiben pedig már ügyfélkapcsolati igazgatónak neveztek ki. Stratégiai és operatív vezetéssel foglalkozol. Mit jelent ez pontosan?
A szakmai igazgatóval szoros együttműködésben dolgozom és büszke vagyok rá, hogy évek óta ott vagyunk a hazai ügynökségeket rangsoroló PR toplistán. Hozzám az ügyfélkezelési és ügyfélszerzési területek tartoznak szorosabban. Manapság óriási a verseny, nehéz az élvonalban maradni. Sok ügynökség integráltan kezeli a PR és kreatív reklám kampányokat, ami szintén nehezít a helyzeten, mert így a legnagyobb reklámügynökségekkel kell versenyeznünk. Az online marketing világban pedig minden nap újdonságok kerülnek ki a piacra, nem szabad kimaradni, állandóan ott kell lenni fejben. Követni, hogy milyen alkalmazásra harapnak rá a fiatalok, hogy a lehető legjobb kampányokat vezényeljük le. Az operatív vezetésnek része a csapat- és munkaszervezés is, illetve a szakmában frissen belecsöppenők kinevelése. A tudásátadásban az utóbbi években úgy érzem, sokat fejlődtem. A fiatal tehetségeket is próbálom megtalálni, hiszen ők is kellenek a jövőbeni sikerekhez. Ebben a szakmában a trendeket a fiatalok alakítják.

Ez az első főállású munkahelyed. Soha nem akartad máshol is kipróbálni magad?
Bár a SAKKOM ügynökség az első munkahelyem, de projekt szinten azért máshol is kipróbáltam magam. A Magyar Tudományos Akadémiánál (MTA) például külsős szövegíróként tevékenykedtem, beszédeket írtunk. Nagyon feszes volt a tempó, de igyekeztünk mindent beleadni. Volt egy mentorunk, aki segített elsajátítani a tudományos nyelvezetet, amire szükség is volt. Azt, hogy egyáltalán oda kerülhettem nagyban köszönhetem Aczél Petrának és az általa vezetett Retorika műhelynek, ami akkoriban a Pázmányon működött egyfajta kreatív műhelyként. Onnan kerültem ugyanis végül az MTA-hoz. A tanárnő minden szempontból motivált, a világlátása nagy hatással volt ránk.

Kik azok az oktatók, akiket még kiemelnél abból az időből?
Bognár Bulcsu hiányzott a leginkább, mikor mesterképzésre mentem a Corvinusra. A gondolkodás mint létforma, ami az ő óráit mindig jellemezte, hogy volt idő és lehetőség mélyebben megvitatni kommunikációs és társadalmi kérdéseket. Kíváncsi volt a véleményünkre, és nem rejtette véka alá a sajátját sem – szabad gondolkodói légkört teremtett számunkra, ami nagyon inspiráló volt. Kovács Ákos óráit is élveztem, bár az én szakomon ő kevés tanegységet oktatott. Tomka Miklós szociológia előadásai is élmény számba mentek, és Andok Mónika nyílt, kedves oktatói természete is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy merjünk és akarjunk kérdezni. Ma is jó érzés visszagondolni, hogy hozzá mindig fordulhattunk, ha kérdésünk volt. Nem sok egyetem mondhatja el magáról, hogy szinte otthon érzik magukat ott a diákok, de a Pázmány mindenképpen ilyen volt.

Ha jól tudom, sokáig nem is volt biztos, hogy egyáltalán a Pázmányra akarsz majd járni. Hogy kötöttél ki mégis Piliscsabán?
Kezdetben nem kommunikáció, hanem pszichológia szakra akartam jelentkezni, ezért akkor még nem került szóba a Pázmány. Aztán végül mégis elmentem a nyílt napra, és akkor fogott meg igazán az egyetemi hangulat, a piliscsabai miliő és az egész campus. Amit akkor láttam, és megtudtam az oktatóktól, diákoktól a képzésről az annyira megfogott, hogy tudtam, oda szeretnék jelentkezni. Ráadásul több ismerős is ezt a területet célozta meg a középiskolából, így tudtam, hogy nem leszek egyedül. Ez a csoportszellem is megerősített a döntésemben. Persze a pszichológia máig érdekel, de örülök, hogy Kommunikáció és médiatudomány szakot végeztem. Az akkori középiskolai tanáraim is óva intettek a pszichológiától, mert tudták, hogy nagyon a lelkemre tudok venni dolgokat, ami azon a pályán nem szerencsés. De a hobbi szintű érdeklődés a mai napig megmaradt.

Ilyen fiatalon még nagyon befolyásolható az ember. Nem bántad meg, hogy hagytad magad lebeszélni?
Nem, mert úgy vélem, hogy a kommunikáció épp az a terület, amiben igenis szükség van a pszichológiára is. Azt gondolom, hogy az ügynökségi munka ügyfélkezelés részében mindennap egy kicsit pszichológussá is kell válnia az embernek.  Az ügynökségi életnek ez is lételeme, így fontosnak tartom, hogy foglalkozzak vele, de jobb, hogy nem ez lett a fő irányom.

Melyek a legmeghatározóbb egyetemi élményeid, mi az, ami miatt jó volt Pázmányosnak lenni?
Kifejezetten jó élmény volt, hogy rendszeresen szerveztek különböző, akár egész hétvégés, vagy még több napos PR-túrákat, ahol összekovácsolódhattunk a szaktársakkal. A mai napig emlékszem, milyen volt, mikor egy alkalommal együtt eveztünk, és sikeresen beleborultunk a folyóba. De a vonat utakat sem hagynám ki, mert mindig találkoztam valakivel, szinte nem is emlékszem, hogy valaha egyedül utaztam volna Piliscsabára. Sőt, sokszor volt tervben, hogy még valamit átolvasok a vonaton kifelé, de mindig akadt egy útitárs, akivel se perc alatt eldumáltuk az időt. Más szakra járó hallgatókkal is rendszeresen elbeszélgettem ilyenkor, nem volt klikkesedés. Semmi pénzért nem adnám azokat a barátságokat, ahol ma is a csajos találkozók alatt egyszer-egyszer felbukkannak még a goffmani vagy épp habermasi utalások.

Az ott kiépített kapcsolati hálót egyébként a munkában is hasznosítod?
Nem ennyire direkt módon, de végül is igen. Előfordul, hogy valakit felhívok, ha segítség kell, de általában olyan, volt szaktársakat, akikkel egyébként is tartjuk a kapcsolatot, és így szívesen segítünk egymásnak, ha úgy adódik. Munkaerő-toborzás szempontjából is számít a szememben, hogy valaki a Pázmányon végzett-e, vagy sem. Ha a céghez keresünk új embert, én gyakran nyúlok vissza oda, és próbálok az egyetemen végzett fiatalokat alkalmazni. Függetlenül attól persze, hogy ismerem-e az adott jelentkezőt vagy sem, elég erős bizalom van azok felé, akik onnan jönnek. Róluk biztosan tudom, hogy milyen alapokat kaptak, és hogy ez segít nekik megállni a helyüket a munka világában is.

Mik a távolabbi terveid?
Egyelőre élvezem a munkát, de a családi vonalat szeretném tovább erősíteni.

Az interjút Kuslits Szonja készítette.