Nem tudom, van-e névjegykártyád, de ha csak egyetlen foglalkozást írhatnál rá, mi lenne az: költő, író, szerkesztő vagy újságíró?
Nincs névjegykártyám. Ha lenne, azt hiszem, nem írnék rá semmit, csak a nevem, a telefonszámom és az e-mail címem. Mondjuk, ezt egy cetlire is felírhatom, ha szükséges. Talán ezért nincs névjegykártyám…

Miért esett a választásod a Pázmányra?
Amikor felvételiztem, 1999-ben, még hozott és szerzett pontokból tevődött össze – fele-fele arányban – a felvételi pontszám. Eléggé rossz tanuló voltam középiskolában, így aztán a hozott pontjaim nem festettek valami fényesen. Egyedül a Pázmányon lehetett a felvételin elért pontszámot duplázni. Így aztán nem is nagyon lett volna esélyem máshol. Itt viszont a maximális 120-ból 119-et értem el.

Már eleve irodalmi ambíciókkal választottad a bölcsészkart, vagy menet közben dőlt el, hogy erre az útra lépsz?
Tizenkét éves korom óta írok verseket. Persze tizennyolc évesen még nem lehetett tudni, hogy „így maradok”-e. Még akkor sem, ha az első kötetem az érettségi előtt néhány hónappal jelent meg. Leginkább olvasni szerettem volna, tanulni, emellett pedig szabadon lézengeni. Mit mondhatnék? Összejött minden.

Mennyire érezted előnyét vagy éppen hátrányát annak, hogy nem egy fővárosi egyetem hallgatója voltál? Úgy is kérdezhetném, mennyire volt nehéz bekerülnöd az irodalmi körökbe, mennyire számítottál kívülállónak?
Az irodalomba az írásaival, nem pedig az egyetemével kerül be az ember, ha bekerül. Ezzel, természetesen, nem azt állítom, hogy nem fontosak a személyes kapcsolatok, a barátságok. Fontosak. De még fontosabb, hogy az ember írjon és publikáljon. Abból jönnek az ismeretségek. A sorrend nem felcserélhető.

Vissza tudsz emlékezni olyan tanáregyéniségre vagy órákra, akiknek vagy amiknek szerepe volt a pályád alakulásában?
Angol szakon Fabiny Tibor, Bodnár György – Isten nyugosztalja – , Rónay Ágnes és Erika Hardie nyűgözött le. Magyaron Sipos Lajos, Kiczenkó Judit, Lackfi János, Horváth Rajmund és Szépe Judit. Mindannyian felejthetetlenek, mind emberi, mind szakmai szempontból. Nagyon sokat kaptam tőlük.

Legkedvesebb pázmányos élményed?
Az egész hat év – mert hat év „lett” – egyben. Életem legszabadabb és legtisztábban szellemi időszaka volt. Örökre hálás leszek a szüleimnek azért, hogy ezt lehetővé tették. A szellemiek mellett az sem elhanyagolandó, hogy a feleségemmel is Pázmányon ismerkedtem meg, harmadéves koromban…

A magyar mellett angol szakot is végeztél, mennyire tudtad hasznosítani az ott tanultakat?
Angolból nincs diplomám, csak abszolutóriumom. A diplomamunkámat – Yeats A torony című verséből – megírtam. Többet erről inkább nem mondanék; és ez a hallgatás mindannyiunk és az egész anyaszentegyház javára válik. Az angol szakon tanultakat viszont nagyon is tudtam hasznosítani, sőt, hibás a múlt idő használata. Még akire személy szerint nem szívesen emlékszem vissza, attól is – alapvetően – sok jót kaptam. Például T. S. Eliot vagy Philip Larkin kapcsán. Utóbbitól nemrégiben fordítottam két verset, és még tervben van néhány.

Rólad lehet tudni, hogy nagy krimifaló vagy. Mikor kezdődött ez a szenvedély, és melyik típusú krimit kedveled leginkább, a klasszikus kirakósat, a keményebb amerikait vagy a most divatos skandináv vérvonalat?
Agatha Christie Az ABC-gyilkosságok című könyvével kezdődött, tizenhárom éves koromban. Úgy fogalmaznék, hogy műfajtól és zsánertől függetlenül mindent szeretek, ami jó. Jón pedig az irodalmi – akár a szépirodalmi – igényt és igényességet értem. Nincs belőle sok…

Verseskötetek után nemrég egy regénnyel jelentkeztél, amiről azt szokás mondani, hogy különleges detektívregény. Anélkül, hogy elárulnád ki a gyilkos: miért különleges ez a detektívregény?
Talán azért, mert nem is detektívregény… Ezen felül – valljuk be – elég furcsán hatna, ha én kezdeném el ecsetelni, miért különleges. Lehet, hogy nem is az. Nekem persze igen, de ennek nincs hírértéke.

Az interjút készítette: Szathmáry István