A Pázmány Médiatudomány tanszékének adjunktusa elárulta: a titok, hogy nem szabad elkényelmesedni.

Még egyetemista volt Pécsett, mikor egyik pillanatról a másikra, mindenféle tapasztalat nélkül úgy döntött: rádiót alapít. Hogy jött az ötlet, és tart-e még ez a szerelem?
Nemcsak hogy tart, hanem erről szól az életem. Hihetetlen élmény volt, mikor megszületett az elhatározás, még a napját és a percét is meg tudom mondani annak, hogy mikor dőlt el végleg, hogy ezt akarom csinálni. Még a ruhára is emlékszem, ami épp rajtam volt. 1992-ben a Pécsi tudományegyetem germanisztika szakán tanultam. Német tanárnak készültem, bár az akkoriban ez nem vonzott különösebben. Azonban minkét nagyapám pedagógus volt, így én is ezt a pályát választottam. Az egyetemen aztán megismerkedtem két fiúval, akik egy kalózrádiót működtettek. Javasolták, hogy ha engem is érdekel a dolog, nézzek be hozzájuk. Ezután nem nyughattam, hiszen ez mégiscsak valami törvénytelen dolognak tűnt; érdekelt, hogy miképpen lehet engedély nélkül rádiózni. Mikor végül ellátogattam hozzájuk rájöttem, hogy tulajdonképpen nincs sok látnivaló. Egy szűk kollégiumi szoba, néhányan ütött-kopott mikrofon, az ablakból kilógó antenna. Ennyi az egész, nem varázsolt el. Aztán mikor beültem életem első, harminc éves, rozsdás, japán autójába  bekapcsoltam a rádiót. Meghallottam a műsort, amit a fiúk fent, a zsúfolt kollégiumi szobában gyártanak. Abban a pillanatban éreztem, hogy én is ezt akarom csinálni, nem volt visszaút. Ez egy igazi AHA-élmény volt, amit soha nem felejtek el. Semmit sem tudtam a rádiózásról, de biztos voltam benne, hogy ezzel kell foglalkoznom. Még azon a hétvégén megírtam az első jegyzeteimet a Fehérvár Rádióról, amit akkor még Alba Rádiónak akartam elnevezni, és bejelentettem a szüleimnek, hogy hátul a kertben, a cseresznyefára felszerelek egy antennát, és kalózrádiót fogok csinálni.

Ezen feltételezem eléggé megdöbbentek, talán meg is mosolyogták. A kezdeti sokk után támogatták, vagy inkább lebeszélték volna?
Mondták, hogy „nem baj fiam, majd megnyugszol”, de csak nem múlt a lelkesedésem. Néhány hónap múlva, 1993-ban megjelent az újságban, hogy kis helyi frekvenciákra lehet pályázni. Erre Fehérváron is volt lehetőség, úgy éreztem eljött az idő. Rábeszéltem édesapámat, hogy alapítsunk  céget, és kezdjünk rádiózni. A gond csak az volt, hogy egyikünk sem tudta, hogyan is kellene ezt csinálni. Mégis, 1994-ben elindult a Fehérvár Rádió, és azóta is sikeresen szórakoztatja a hallgatókat.

Bátor döntés volt ez az édesapjától...
Igen, háromszoros édesapaként már én is tudom, hogy milyen az, amikor az ember bármit megtenne a gyermekeiért. Most már értem. Nem kérdezte, hogy üzletileg jó-e ez az egész nekünk, egyáltalán működni fog-e, egyszerűen csak belevágtunk.

Az azóta eltelt több mint 20 évben számtalan külföldi tapasztalattal is gazdagabb lett, dolgozott francia, német és angol rádióknál is. Mennyiben különönözött a kinti rádiózás a hazaitól?
Hihetetlenül sokat számított a pályám szempontjából, hogy 1995-ben kijuthattam néhány hónapra a németországi Deutsche Welle-hez, aztán 1997-ben az angol BBC-hez, majd 1999-ben néhány hetet a párizsi Radio France International-nál (RFI) tanulhattam. Évekkel később még a kínai nemzetközi rádióba is eljutottam. Ezekről az utakról mindig úgy jöttem haza, hogy szinte zsongott a fejem, és azonnal elkezdtem papírra vetni a megszerzett tapasztalatokat. Mindenkinek ajánlom, hogy ha teheti, egy kis időt töltsön külföldön, szerezzen tapasztalatokat. Aztán jöjjön haza és kamatoztassa a tudását. Fontosnak tartom, hogy kortól függetlenül mindig nyitott szemmel járjunk a világban. Nem szabad úgy érezni, hogy megtettük, amit kellett, és végeztünk. Mindig van mit tanulni. Szerencsére én tanárként is rákényszerülök, hogy szellemileg frissen tartsam magam, és időnként megújítsam a tananyagot is. Sajnos nem jut annyi időm olvasni, mint amennyit szeretnék, de ha tehetem, képzem magam. Aki a kommunikáció és a média területén dolgozik nem teheti meg, hogy nem nyitott szemmel jár, és nem érzi úgy állandóan, hogy ha nem figyel, valamiről lemarad. Ez szinte alapkövetelmény ebben a szakmában, hiszen óráról órára változik a helyzet. Fontos alapelvem, hogy nyitottnak kell lenni, és tudni kell alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez is.

Ezt az állandó figyelmet, és felkészültséget a diákjai a gyakorlatban is elsajátíthatják. Már nyolc éve, hogy Piliscsabán elindult a Pázmány Rádió, melynek létrejöttében óriási szerepe volt a munkájának. Most hogy látja a hallgatók által működtetett rádió helyzetét?
Kisebb változások voltak, de a rádió jelenleg is működik, a hallgatók töretlen lelkesedéssel gyártják a műsorokat. Annyiban más most a helyzet az induláshoz képest, hogy összevontuk a nyomtatott és online újságírás, valamint a televíziós, rádiós újságírás szakirányokat, így a hallgatóknak kevesebb ideje jut a rádióra, mint korábban. Az összevonásra egyébként azért volt szükség, mert manapság a média világa annyira átalakult, hogy jóval keresettebbek azok a szakértők, akik nem csupán a tévéhez, vagy az online sajtóhoz értenek. Elvárás, hogy a kommunikáció szakos diákok több területen is otthonosan mozogjanak, ezért hivatásos kommunikátorokat képzünk, akik multimédiás tartalmakat is képesek előállítani. Nem okoz nehézséget nekik egy rádióriport összeállítása, egy cikk megírása és egy tévés bejelentkezés sem.

Mit gondol, mindenkinek való a média világa?
Úgy hiszem, ezen a területen nem lehet úgy dolgozni, hogy valaki nem szereti, élvezi a munkáját, hiszen állandóan képben kell lenni. Embereket szórakoztatni, tájékoztatni pedig csak szívvel, lélekkel lehet. Anélkül nem megy. Ez nem egyfajta tömegtermelés, szükség van a minőségi, kreatív anyagokra, így azoknak való, akik erre vevők. Szerencsére a Pázmányon végzett hallgatók nagyon talpraesettek, ügyesek. Szinte bármerre nézek a magyar médiában, mindenhol találkozom volt diákjaimmal, akik valóban szeretik, élvezik azt, amit csinálnak. Oktatóként is hihetetlen élmény látni a sikereiket.

Több tucat tantárgyat oktat, a rádiós órák mellett a PR szakos hallgatókkal is gyakran találkozik. Melyek a szívéhez leginkább közel álló kurzusok?
Minden oktatónak vannak olyan órái, melyeken otthonosabban mozog, és előfordul, hogy egy téma egy kicsit távolabb áll a szűk érdeklődési körétől. Én leginkább a Médiajog, médiagazdaságtan, Hírnév menedzsment, Hatásvizsgálat, hatáselméletek órákat szeretem tanítani, de a rádiós szemináriumokat se hagynám ki a sorból. Azok kevésbé elméleti jellegűek, inkább a műsorkészítés rejtelmeibe kalauzolom a diákokat, ami mindig izgalmas.

Elméleti és gyakorlati kurzusaival az egyik alapköve a Pázmány Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének, de évekkel korábban mi hozta épp erre az egyetemre?
Valójában a Pázmány választott engem. Ez jellemző az életemre, ahogy a rádiónál is felvázoltam, a munka talál meg engem, nem fordítva. Pedig miután becsülettel befejeztem a Pécsi Tudományegyetemen a némettanári szakot eldöntöttem, hogy tanár már nem leszek. A rádió rengeteg munkát adott, volt, hogy 20 órát töltöttem bent, nem ritkán a stúdióba aludtam. Aztán egyszer csak, nyolc év után úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, intellektuális kihívásra vágytam. Szomjaztam a könyvekre. Ezért felcsaptam a továbbtanulási tájékoztatót, és megláttam, hogy Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Kommunikáció szak. Gondoltam, ez elég jól hangzik, hiszen katolikus vagyok, rádiózom. Passzolt hozzám. Egy olyan másoddiplomás képzés volt, ami ma már nem elérhető az egyetemen. Szakirányválasztásnál 2003-ban úgy döntöttem, hogy mivel a rádiót már ismerem, a PR felé veszem az irányt. Az utolsó félévben egyszer csak megcsörrent a telefonom, a Pázmányról kerestek. Hallották, hogy rádiót működtetek, és több előadást is tartottam médiakutatásokról a szaktársaimnak. Felkértek külsős oktatónak. Szárnyaltam. Harmincegy évesen ez óriási elismerés volt, rögtön igent mondtam. Aztán öt éve Kovács Ákos, intézetvezető megkeresett azzal, hogy szívesen felvennének, de ennek  alapfeltétele a doktori fokozat. Így ültem vissza ismét az iskolapadba, immár 38 évesen. Nem kis kihívás volt a család és a rádió mellett, de végül három év alatt megszereztem a PhD fokozatot a Horányi Özséb professzor neve által fémjelzett kommunikáció doktori iskolában, ami akkor az ELTE Társadalomtudományi Karának szociológia doktori programján belül működött. Úgy tűnik, a Jóisten nem akarta, hogy más pályát válasszak, tanár lett belőlem is, mint nagyapáimból. Máig már több mint 100 szakdolgozatnak voltam témavezetője, amire nagyon büszke vagyok.

Azonban nem a Pázmány az egyetlen egyházi intézmény, ahol tevékenykedik, 2011 óta ugyanis a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettes is. Rögtön igent mondott a felkérésre?
Székesfehérvárról származom, ahogy Spányi Antal püspök úr is, már rég ismertük egymást, mikor felhívott azzal, hogy vezetőt keresnek a katolikus rádióba. Elmondta, hogy mik volnának a feladatok, és szívesen vállaltam a megbízatást, 2019-ig még biztosan ott leszek. A cél, hogy a rádió olyan embereket szólítson meg, akik nem tartják magukat vallásosnak, vagy nem gondolkodnak Istenről, az egyházról. Ez egyfajta pre-evangelizációs feladat, ami úgy nem valósulhat meg, hogy napi 20 órában imádságokat közvetítünk. Ehelyett lehetőleg mindenkit igyekszünk megszólítani, a műsorstruktúrában ugyanúgy szerepelnek közéleti, kulturális, irodalmi műsorok. Nem állandó téma a vallás, de igyekszünk minden témánál foglalkozni azzal is, hogy mit gondol róla az egyház. Ez egy nagyon okos koncepció, hiszen így sokkal könnyebb közvetíteni, hogy a modern egyház hogyan vélekedik a világról. Bízom benne, hogy mind többeket sikerül így megszólítani!

Az interjút készítette: Kuslits Szonja