Októberben megválasztották a Magyar Rektori Konferencia pedagógusképzési bizottsága elnökének, amihez ezúton is gratulálunk! Elnökként milyen feladatokkal kell szembenéznie?
Ez egyfajta partneri pozíció a kormányzati intézkedésekhez, a fő feladatunk, hogy a pedagógusképzést folytató 34 magyar felsőoktatási intézménynek a gondolatait koordináljuk, és közvetítsük a kormányzat felé, kialakuljon egyfajta párbeszéd.

Emellett tavaly február óta oktatási dékánhelyettes a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, korábban pedig (2013 májusáig) közoktatásért felelős helyettes államtitkárként tevékenykedett. Mennyivel nehezebb a „másik oldalon”?
Igazából a harmadik oldalon állok, mert a rendszerváltozás évpárja óta középiskolai tanár voltam, és mellette tanítottam az egyetemen a kilencvenes évektől kezdődően. Ebből a szituációból lettem helyettes államtitkár, aki a közoktatásért, vagy ahogy később nevezték a köznevelésért felelt. A harmadik oldal nekem nem pusztán az egyetem, hanem azon belül a pedagógusképzés, ami talán magyarázza, hogy ez a szerep tulajdonképpen egy pedagógus, illetve egy pedagógusokért felelő helyettes államtitkár között van, és lényegében illeszkedik mindkettőhöz. A munkámban fontos szerepe van annak, hogy mindkét oldalt megéltem. Láttam a korlátait annak, ha valaki alulról nézi ezt a rendszert, és azt is, hogy miért problémás, ha csak felülről pillantanak rá, és éppen ezért bízom benne, hogy a kettő között tudok valamit változtatni.

Ha már változtatás, a tanárképzés szervezeti keretei 2013. július elsejétől markánsan átalakultak a Vitéz János Tanárképző Központban. Vezetőként mi a legfontosabb célkitűzése?
2013-ban kerültem vissza az egyetemre, és ez volt az az év is, amelytől jogszabályban határozták meg, hogy minden olyan egyetemen, ahol pedagógusképzés zajlik létre kell hozni egy önálló szervezeti egységet, amit tanárképző intézetnek hívnak. Az, hogy nálunk ezt Vitéz János Tanárképző Központnak nevezik abból következik, hogy a mi egyetemünk egyrészt szeret nevet adni a különböző épületeinek, szervezeti egységeinek, ami szép hagyomány, másrészt pedig 2013-ban a több mint másfél évszázada ezen a néven működő esztergomi tanító és óvóképző beolvadt az intézetbe. Az én vezetői megjelenésem talán annyiban jelent új korszakot, hogy valóban szeretnék a korábbinál is nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy a pedagógusképzés nem valamiféle függelék a diszciplináris tanulmányok fölött, hanem önálló szakma, hivatás.

Folyamatosan hallani híreket arról, hogy nincs elég óvodapedagógus és a fiatalokat is egyre nehezebb arra motiválni, hogy a tanári pályát válasszák.
Becsapósak azok a közgondolkodásbeli legendák, hogy miből van kevés, és miből sok. Valójában az, hogy kötelezővé vált 3 éves kortól az óvoda, nem jelentette azt, hogy lényegesen több óvodapedagógusra van szükség, hiszen az érintett korosztály 95 százalékát korábban is beíratták ezekbe az intézményekbe. Városi legenda az is, hogy természettudományos tanárból van kevés, az országban érdekes módon épp magyartanárból van a legnagyobb hiány – annak ellenére, hogy sok magyar szakos egyetemista van. Nagy részük azonban nem készül tanári pályára. Ezen próbál változtatni a pedagógus életpályamodell, amelynek a működéséről a gyakorló pedagógusoktól egyelőre inkább csak a nehézségeket hallani, de a fiataloknak vonzó perspektíva. De emellett a Klebelsberg ösztöndíjrendszer is nagyon motiváló, és az osztatlan tanári képzés is hangsúlyozza, hogy itt bizony egy 18 éves kori elhatározásra van szükség. Nem csupán érződik, hogy ezek hatnak, országosan másfélszeresére nőtt a jelentkezés az intézkedések bevezetése óta.

Korábban helyettes államtitkárként részt vett ezeknek az intézkedéseknek a kidolgozásában. Büszke a végeredményre?
Én itt a Pázmányon nagyon élvezem ennek a gyümölcseit, bár nem állítom, hogy az országban mindenhol osztatlan a sikere. Olyan egyetemeken, ahol nagy tömegben képzik az embereket, és nem alakulhat ki személyes kapcsolat, ott kevésbé érződik ennek a jelentősége, és bizony lehetnek nehézségek abban is, hogy az MA képzés helyett 18 éveseket kell elindítani ezen az úton.

Miben más a Pázmány, hogyan készítik fel itt a hallgatókat arra, hogy az egyetem után ezt a hivatást gyakorolják, és kitartsanak? Mit tart a legfontosabb vezérelvnek a tanárképzésben?
Kettős a feladat, egyrészt könnyű, hiszen aki úgy dönt, tanár lesz, annak van már valamiféle pozitív elképzelése erről, és mi csak learatjuk annak gyümölcsét, hogy ő ezt a célt tűzte ki maga elé. Érdekes módon ezzel ellentétes a másik feladat, mivel egy picit ki is kell mosnunk a diákokból azt az élményt, hogy ők mit is értenek tanár alatt. Általában ugyanis egy romantikus, 19. századi tanár elképzelésből indulnak ki, de azóta óriásit változott a világ, és itt nem csak az elektronikus eszközök megjelenésére célzok. A társadalom szerkezete, az iskola és az óvoda szerepe is nagyon átalakult. Mivel a tanárnak készülő hallgatók minták alapján választják ezt a foglalkozást ez egy rettentő konzervatív szakma, hiszen mindig ugyanazt látják, és szeretnék ismételni. Ennek a legmarkánsabb jellemzője pont az, hogy tantárgyakat látnak, és rá kell ébresztenünk őket arra, hogy mikor valamelyik tanár a példaképük lett, akkor az nem feltétlenül azért volt, mert nagyon értett a matematikához, vagy a magyarhoz, hanem valami másról is szó van.

Ebben a megváltozott világban mennyire nehezebb a pedagógusoknak, köztük önnek is megtalálni az utat a diákokhoz?
Nem abban van a nehézség, hogy ma más gyerekek vannak, nem nagyon hiszek az XY generációból adódó problémákban, mert pontosan tudom, hogy a 16. és a 18. században is voltak nagy ugrások. A pedagógia szempontjából a könyvnyomtatás feltalálása sem volt kisebb probléma, mint a web2 világa. Az igazi társadalmi kihívása az iskolának a 20. század második felétől inkább az, hogy egy gimnáziumbaabszolút homogén társadalmi közeg diákjai jártak. Azonos társadalmi rétegből származó, településtípusban élő, azonos műveltségű, felkészültségű és anyagi helyzetű diákokról lehetett beszélni. A 20. század második felére azonban heterogén, és demokratikus lett az oktatás, vagyis nagyon vegyes lett az osztály összetétele. A fő feladat az volt, hogyan lehet alkalmazkodni harminc féle gyermekhez. Vagyis az igazi kihívás most az, hogy különbözőképpen kell tanítani a gyerekeket még osztályon belül is.

Hogy lehet ezt megoldani, mennyivel nehezebb úgy tanítania már az egyetemistákat is, hogy ilyen különbségek vannak?
Az egyetemen a háttérkultúra különbsége a kérdés, minden mondatom során ott motoszkál bennem a kétely, hogy az adott információ milyen konnotációkkal bír az egyes hallgatók fejében. Egyszerű példa, hogy bármilyen könyvre, vagy kulturális jelenségre utalok, ami számomra evidencia, az lehet, hogy a hallgatók egy részének egyáltalán nem az, vagy legalábbis nem úgy, ahogy én gondolnám. Az egyetemi oktatás közelít a középiskolai oktatásról elképzelt ideálunkhoz, mert hasonló eszközökkel kell dolgozni.

Tehetséggondozással is foglalkozik, melyek a legkedvesebb személyes élményei ezzel kapcsolatban? Van-e olyan, amire örömmel emlékszik vissza?
Pedagógusként és egyetemi oktatóként azok a kedves emlékeim, amikor bárkiből „tanárt csináltam”, és ezt most már nagyüzemben végzem. Vannak olyan emberek, akik esetében tudom, hogy komoly részem volt abban, hogy ezt a pályát választották. Fantasztikus, fontos, és gyönyörű pályának gondolom a miénket, éppen ezért nekem élmény, ha tudom, sikerült másokat is meggyőznöm arról, hogy erre induljanak el. Azt hiszem, aki így tett, az boldog ettől a döntésétől. A tehetséggondozásnak van a Pázmányon egy érdekes gátja a tanárképzésben, aminek azért örülök egy kicsit. Nálunk ugyanis igazán pedagógusnak készülnek a hallgatók, és ezért nem annyira fogékonyak azokra a mellékutakra, amiket tehetséggondozásnak hívunk ezen a területen. Inkább a pedagógiai munkát várják, ilyen formán nálunk a tehetséggondozás az, hogy a szó legjobb értelmében vett, igényes és értékes "hétköznapi" tanárokat képezünk.

Öt gyermek édesapja, ezt a pályaszeretetet nekik is sikerült átadni, vagy ők inkább más irányokba indulnának el?
Feleségem sürgősségi orvos, aki a gyermekek mellett végezte el a Semmelweis Egyetemet, miközben én államtitkár voltam. Mondhatjuk, hogy hozzá vagyunk szokva a terheléshez. A korábbi életünkhöz képest szinte felüdülés, hogy most a Pázmányon dolgozom. A gyerekek 5 és 17 év között vannak, a legnagyobb számára egyértelmű, hogy magyar-történelem szakos tanár lesz, a másodiknál lehetőség, a kicsik számára pedig még természetes, hogy ha az ember fiú, akkor tanár lesz belőle, ha lány, akkor meg orvos.

Egy nemrégiben megjelent cikkben azt boncolgatja, hogy miben tér el a nevelés egy-egy katolikus intézményben az iskolák szélesebb körétől, illetve, hogy létezik-e katolikus nevelés.  Létezik? Ha igen, ez hogy valósul meg a Pázmányon?
A Pázmánynak komoly stratégiai kérdése, hogy az-e a célja, hogy az ELTE és a Corvinus után legyen a legnagyobb egyetem, vagy hogy azt szeretnénk, legyen valamiféle „arca”. Hogy katolikus, a hallgatók felé diszkriminatív üzenet is lehet. Véleményem szerint az, hogy ez egy katolikus intézmény, ránk, oktatókra nézve vállalás. A legfontosabb, ami a mai katolicizmusból hittől függetlenül érzékelhető elem a hallgatók számára: az személyük, és a közösség hangsúlyozása. Senkinek nem mondjuk, hogy katolikusnak kell lennie, de hívő emberként azt gondolom, az erre való nyitottság belénk van ültetve. Szükség van arra, hogy hallgatóink a szeretettel találkozzanak és különös emberséggel forduljunk hozzájuk.

Van-e a szívének kedves kurzus, melyet minden évben örömmel vár?
A legfontosabb számomra a Bevezetés a pedagógiába című kurzus, mely műfajában sokaknak teher szokott lenni, de nekem ez a kulcsa az oktatói tevékenységemnek. Igaz, hogy előadás, de azzal, hogy mindenki személyesen vizsgázik le nálam, az összes diákot megismerem. Fontos, hogy valamiféle alapot adjak a diákoknak, és aztán erről elbeszélgessek velük. Ma már saját gyermekeimet tanítják olyan pedagógusok, akiket én is képeztem. Öröm látni, hogy munkájukban sok közös tanulság visszaköszön.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja