Ha a Pázmányra gondolsz, mi jut először eszedbe róla?
Két gondolat jut eszembe párhuzamosan. Elsőként azokra a lehetőségekre gondolok, amelyeket Egyetemünk biztosított számomra, másrészt pedig az ezek miatt érzett hála. Nagyon szerencsésnek és tapasztalatokkal telinek tekintem, hogy az utóbbi öt évben három tudományterület, a történelem, az angol nyelv és a pedagógia izgalmas, és ebből a hármasságból fakadó változatos világot ismerhettem meg kiváló oktatók és nagyon tehetséges hallgatótársak mellett. Szintén örülök, hogy bepillanthattam az Egyetem működésének két kulisszájába is. Demonstrátorként megismerkedtem a Vitéz János Tanárképző Központ szakmai és adminisztrációs oldalával, hallgatói képviselőként pedig sokaknak segíthettem problémáik kapcsán és végül sokat tanulhattam a közélet szervezésének rejtelmeiről is. Legfőképp pedig olyan közösségeknek lehettem tagja, amik egytől egyig hozzátettek valamit az életemhez.
Miért a tanári pályát választottad?
3. osztályos koromban egy délután úgy mentem haza a szüleimhez, hogy tanár akarok lenni. Azóta nem is volt kérdés, hogy milyen tanulmányokat válasszak. Akkoriban még csak azon gondolkoztam, hogy ez egy nagyon érdekes munka, sok tanáromat becsültem különböző okból, a felkészültségük, humoruk vagy módszereik miatt, később viszont ezek mellett egyre inkább körvonalazódott, hogy a tanítás és nevelés olyan rendkívül fontos feladatok, amelyeket szívesen választanék sajátomként. Számomra a tanítás egy olyan hivatás, amely lehetővé teszi, hogy azzal a két szaktárggyal foglalkozzam, amelyek mindig is a kedvenceim voltak, és mindezt nem öncélúan, hanem tanulókat segítve végezhetem, akiknek ezáltal hozzátehetek valamit az életéhez, segíthetem a saját céljaik megvalósítását, ahogyan engem is megszámlálhatatlan tanár támogatott. Emellett pedig némi dac is vegyült a tanári hivatásom hátterébe, a legtöbb kritikussal ellentétben úgy döntöttem, hogy nem hagyom másokra ezt a feladatot.
Ha ki kellene emelned egy órát a tanári kurzusok közül, melyik lenne az és miért?
Nehéz és talán méltatlan is lenne egyet kiemelnem öt év tárgyai közül, ezért a kérdést megtorpedózva inkább hármat mondanék: elsőként a Pedagógiai kommunikációs gyakorlat órát, amelyen a tanárok legalapvetőbb eszközeivel, a verbális és nonverbális kommunikációval ismerkedtünk meg, másodikként az Election Coursenak keresztelt fél éves angol szemináriumot, amelyen két éve az aktuális, 2016-os amerikai elnökválasztás lehetséges jelöltjein keresztül kerültünk közelebb az Egyesült Államok társadalmához. Végül de nem utolsó sorban pedig a gyakorlati angoltanítás módszertani kurzusok összességét említeném, amelyek talán legtöbbet nyújtottak ahhoz, hogy felkészült és jó tanárrá váljak.
Mi az a legfontosabb dolog/érték, amit az egyetemen töltött évek alatt tanultál meg?
Hogy mindent és mindenkit érdemes meghallgatni. Elsőéves hallgatóként általános élmény sokak számára, hogy minden órán lelkesen figyelünk, hiszen minden újdonságként hat. Majd ez az érdeklődés idővel halványul, tapasztaltabb hallgatóként hajlamosak vagyunk elveszíteni a sokirányú tudásvágyat és a feladatainkra koncentrálni. Egy ügyetlen hasonlattal ezt talán a kisgyermekek világfelfedezésével tudnám párhuzamba állítani, ami szintén kopik idővel. Én valamilyen okból mégis mindig úgy éreztem, hogy muszáj még tanulnom valamit. Erre pedig kitűnő hely volt az egyetem, ahol úgy gondoltam, hogy az azonos épületben ülő kiváló oktatók és hallgatók közül minél többeket meg kell hallgassak, akár csak egy óra erejéig is. Ez az érzés alapján elkezdtem olyan tárgyakat hallgatni, amelyek nem voltak kötelezőek számomra, mint az ókori történelem speciális kurzusai, régészet Magyarországon és Európában, orosz és lengyel irodalom, örmény tanulmányok minor, meseterápia vagy a kortárs magyar irodalmi tárgyak sokasága. Sokan megmosolyogják a mai napig, ha ezekről mesélek, hiszen a tudás egy része valóban „felesleges”, vagy inkább számomra kevésbé hasznos, de minden előadásban és beszélgetésben volt valamilyen gondolat, amiért úgy éreztem, hogy érdemes volt végighallgatni.
