Egyszerre bölcsész és társadalomtudós, egyformán fontos számára a klasszikus és a keresztény örökség, egyben kutató és tanár. Zsinka Lászlótól, a Nemzetközi és Politikatudományi Intézet oktatójától interjúnkban megtudhatjuk, hogy mi haszna a latin nyelvtudásnak egy modern tudományban, milyen egy slágerszak „ezüstkora”, egyenes út vezet-e az iskolapadból a külszolgálatig, és hogy mi teszi a jó tanárt.
Eredetileg történelem, valamint latin nyelv és irodalom szakon végzett. Innen váltott a külügyre. Vagy nem is olyan nagy a váltás? Mennyire segít a klasszikus műveltség és történelemszemlélet eligazodni a világ ügyes-bajos dolgaiban?
Szerencsés embernek vallom magam, hiszen gyermekkorom óta érdekel a történelem, így felnőttként a hobbim lett a szakmám. Már gimnáziumban örömmel mérettem meg magam történelmi versenyeken, a latin felé pedig az irányított, hogy a középiskolában kiváló latintanárom volt. Egyébként a nagy tanáregyéniségek igazi adományként végigkísérték tanulmányaimat. Az egyetemen például akkor volt a latin tanszék vezetője Ritoók Zsigmond professzor, akivel azóta is tartom személyesen a kapcsolatot. Bár idős kora miatt már nem túl gyakran találkozunk, még 2014-ben is méltatott arra, hogy egy könyvbemutatómat ő moderálta. Hálával gondolok Granasztói György várostörténészre, aki a klasszikus görög-latin műveltség felől a történelemtudomány modern irányzatai felé fordította a figyelmemet. Mikor a ’80-as évek végén kinyílt a világ, az én érdeklődésemet is megragadták a külügyi és nemzetköziproblémák. Ennek jegyében a ’90-es évek első felében a Közgázon nemzetközi tanulmányokkal foglalkozó másoddiploma programot is elvégeztem. Ezt azonban inkább szerves átmenetnek érzem, szerintem egy történész jobban megérti a jelent is. Úgy jellemezném magamat, mint aki bölcsészek között társadalomtudós, társadalomtudósok között pedig inkább bölcsész.
Kutatási területében is a klasszikus és keresztény Európa találkozik?
Engem kezdettől fogva Európa és a kereszténység viszonya foglalkoztatott: úgy is, mint hívőt, és úgy is, mint kutatót. Doktori disszertációmban is az európaiság problémáját boncolgattam, hogy a XX. században, amikor a kontinens úgymond válságba került, a különböző értelmiségiek hogyan próbálták Európát mint sajátos történelmi-civilizációs képződményt értelmezni. Ennek az újraértelmezésnek lett a gyümölcsöző következménye 1945 után az európai integráció, amelynek az alapítás pillanataiban olyan kereszténydemokrata politikusok álltak az élén, akikre hatott a két világháború között átalakuló keresztény-polgári gondolkodás. Ez a szellemi muníció valószínűleg segítette az úgynevezett „alapító atyákat”. Ezen a ponton összekapcsolódik a klasszikus és keresztény örökség a modern kori kihívásokkal, és ugyanez a kettősség érhető tetten az én kutatásaimban is. És bennem is: a társadalomtudós, és történész, a latin szakos, aki a klasszikus örökséget fontosnak tartja, valamint a hívő, aki keresztény szempontból nyúl a témához, ugyanakkor választ kell adnia a jelenkor kihívásaira is.
A nemzetközi tanulmányok fiatal diszciplína a társadalomtudományok között. Magyarországon Ön is részt vett a szakalapítási dokumentumok kidolgozásában. Hol tart most a hazai képzés?
Az „aranykor” már elmúlt, amiről nem a képzés tartalma, mint inkább a társadalmi- és politikai keretfeltételek átalakulása tehet. Amikor a kétciklusú bolognai képzési rendszert kidolgoztuk, akkor a NATO-s illetve európai uniós integrációs folyamatok kellős közepén voltunk. Ebben a helyzetben rendkívüli volt az érdeklődés a nemzetközi kérdések iránt, így egyfajta társadalmi várakozás is övezte a szak megteremtését. Ez a várakozás azóta – a NATO-s és uniós tagság megvalósulásával együtt – alábbhagyott. Erre rétegződött rá a diplomás túlképzés általánosabb természetű problémája, a szakemberek lassan telítik a piacot. Ettől függetlenül azt látjuk, hogy a nemzetközi tanulmányok szak még mindig az egyik legpiacképesebb, és a hallgatóink általában el tudnak helyezkedni.
Ennek is szerepe lehet abban, hogy a nemzetközi tanulmányok még mindig „slágerszak”, ahová nehéz bekerülni. Minek köszönhető a népszerűség?
Ha az ókori Róma irodalmának történetében volt „aranykor” és „ezüstkor”, akkor mi most ez utóbbit éljük. Ugyanakkor az érdeklődés kétségtelen, és a nemzetközi tanulmányok még mindig „tömegszak”. A mi feladatunk most az, hogy emellett a minőséget megőrizzük. Ezért igyekszünk az előadások mellett minél több szemináriumot tartani (ez „pázmányos” sajátosság), továbbá tudatosan beépítésre került a tantervbe a kiscsoportos nyelvi képzés. A népszerűség egyik oka, hogy a szak érdekes, egyszerre foglalkozik több tudományággal. Számos olyan érettségiző diák van, aki bölcsész beállítottságú, azonban a hagyományos szakokat nem tartják elég piacképesnek, gyakorlatiasnak.
Milyen ambíciókkal érkeznek a diákok?
A közhelyszerű felfogást jobb elfelejteni, hogy ezzel a diplomával a zsebünkben egyenes út vezet a külügyminisztériumba – ehhez egyszerűen túl sokan végeznek. Senki nem lesz nagykövet az iskolapadból kikerülve. Ennél a végzettség valójában sokkal bővebb lehetőséget kínál, például el lehet helyezkedni multinacionális cégek nemzetközi osztályain, és mindenekelőtt uniós hivatalokban, valamint az államigazgatás, illetve az önkormányzatok EU-val és az uniós forrásokkal foglalkozó területein. De a nyelvtudás önmagában is számos kaput megnyit, és a szak nyelvigényes, átlag feletti nyelvi kimeneti követelményekkel. Mi igyekszünk magas tudományos szinten a piac igényeit is figyelembe venni.
Mennyire fontosak a külföldi ösztöndíjprogramok, Önnek mit adott a tapasztalat?
Amikor kinyílt a világ, a ’90-es évek elején rövidebb ideig részt vehettem a rotterdami és leuveni egyetemek várostörténeti kurzusain. A rendszerváltás után rendkívül izgalmas volt, hogy fiatal kutatóként megismerkedhetek a nyugat-európai társadalomtudományok szemléletével. Nemzetközi tanulmányok szakon természetesen kiemelkedően fontosak az ösztöndíjak. Az intézményünk is részt vesz a Stipendium Hungaricum programban, melynek keretében egyre nagyobb számban fogadunk külföldi diákokat. Viszonylag széles Erasmus partnerhálózatunk van, aki elég állhatatos, biztosan ki tud jutni a hallgatóink közül. Ebből a szempontból az is előny, hogy katolikus egyetem vagyunk, hiszen világszerte más katolikus egyetemekkel is együttműködünk.
Ön más oktatási intézményekben is tanított. Miért választotta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet?
A pályámat a Corvinus Egyetemen kezdtem, ott tanítottam két évtizedig. Már ezalatt szakmai kapcsolatokat alakítottam ki a PPKE-vel. Aztán elkezdődött Intézetünk felépítése, amihez más iskolák oktatóit is meghívták, én is így kerültem át. Döntésemet világnézeti okok is megalapozták. Jól érzem magam a helyemen. Az is jól esett, hogy az egyetem a 2013 óta megjelenő mindkét könyvemet támogatta.
Korábban a Corvinus Egyetemen az Év Oktatója címmel is elismerték, és a visszajelzések is kiválóak Önről. Mi teszi a jó tanárt?
Én mindig elsősorban tanárként határoztam meg magam. Úgy érzem, a puszta kutatói lét nem hasonlítható össze a tanárság termékenységével. Hadd utaljak vissza ismét Ritoók professzorra, aki az első órákon azt mondta nekünk: „nem kell professzornak szólítani, hívjuk csak Tanár úrnak, mert az olyan szép!” Ezt a fajta hozzáállást én is viszem magammal. Ha a hallgatók ezt elismerik, nekem az a legnagyobb öröm.
