Igaz, hogy Makovecz épületei miatt választottad a Pázmányt?
Van benne valami! Mosonmagyaróváron a Piaristáknál érettségiztem, így az nem volt kérdéses, hogy nyitott vagyok hasonló szellemiségű intézményben folytatni a tanulmányaimat. A felvételik előtt voltam Piliscsabán nyílt napon és akár triviális, akár nem: beleszerettem az épületekbe. Végül úgy adtam be a felvételi kérelmeket, hogy a Pázmányt első helyen, az ELTE-t másodiknak jelöltem meg. A pontjaim alapján mindkét helyre mehettem volna, de én a Pázmányt választottam. Nem bántam meg.

Milyen emlékeket őrzöl az egyetemről?
Érdekes, ahogy múlnak az évek egyre kevésbé emlékszem konkrétumokra, sokkal inkább hangulatok, érzések jutnak eszembe: magassarkúban tipegés a még nem aszfaltozott egyetemi utcákon, a Stephaneumban gőzölgő sonkás melegszendvics illata, az előadótermek hideg asztallapjai, Hegedűs tanár úr anekdotái, a fénymásolt papírok jellegzetes szaga, a mindig várakozások – vizsgákra, indexre, számítógépre –, a hambucis éjszakák, be nem teljesült szerelmek. És Isten. Merthogy ő ebben mind benne volt. Végig.

Mi maradt meg egyetemista éveidből, aminek jelenleg is hasznát veszed?
Az emberi kapcsolatok. Hihetetlen, hogy lépten-nyomon pázmányosokba ütközöm a munkám során. Sokan dolgoznak újságíróként, riporterként, alapítványoknál, kommunikációs ügynökségeknél vagy olyan multiknál, melyekkel a mi cégünk is kapcsolatban áll. Azt látom, hogy egytől-egyig nagyszerűen helytállnak és én büszke vagyok arra, hogy ismerhetem őket.

Mit csinálnál ma másképp, ha újra kezdhetnéd?
Kicsit több előadásra járnék be.

A kommunikáció szak és a rá épülő szakmák nagyon népszerűek és vonzóak, sok hallgató szeretne ezen a területen elhelyezkedni és kiemelkedő szakemberré válni. Neked sikerült a csúcsra jutnod, tudnál valamilyen tanáccsal segíteni az ifjú aspiránsoknak?
Az egyik, hogy tanuljanak meg nagyon jól angolul: ebben a szakmában angol nyelvtudás nélkül nagyon nehezen lehet érvényesülni. A másik, hogy minél hamarabb kezdjenek el dolgozni, már az egyetemi éveik alatt. Pályakezdőként nem könnyű jó munkahelyre bekerülni, hiszen a fősulik ontják magukból a kommunikáció szakon végzett hallgatókat. Így minél több tapasztalata van valakinek az nemcsak az önéletrajzokban és az állásinterjúkon mutat jól, de abban is segít, hogy a rendkívül összetett kommunikációs szakmán belül megtaláljuk azt a területet, amivel aztán életünk végéig foglalkozni szeretnénk. Ellenkező esetben, akár éveket is el lehet pazarolni az útkeresésre.

Sokat utazol a világ különböző nagyvárosaiba; találkoztál külföldön olyan ötlettel, tapasztalattal, mentalitással, ami gazdagította az életedet, segített a munkádban, sikeresebbé váltál tőle?
Minél többet utazom és találkozom külföldi emberekkel, annál inkább válok elfogadóvá, nyitottabbá. Korábban hajlamos voltam azt hinni, hogy mi magyarok mindent jobban tudunk... Mostanra lényegesen nagyobb alázattal fordulok mások felé. Igyekszem a különböző nemzetekhez tartozó általánosításokat kerülni, hiszen a napi munkám során tapasztalom, hogy az egyes emberek viselkedése rendjén rácáfol arra, amit az adott nemzetről korábban gondoltam volna.
Szakmailag mindenképpen érdekes tapasztalás a nemzetközi szintéren dolgozni. Az egyes piacok nagyban különböznek egymástól és ezeket a különbségeket nagyon óvatosan kell kezelni. Olyan ez, mint a libikókában a köztes egyensúlypont megtalálása: nehéz ráérezni, hogy hova húzzuk a határvonalat az egyéni és univerzális igények között. És sajnos ebben a játszmában általában a kis országok véreznek el.

Munkád komoly társadalmi szerepvállalással is jár, a nőkért harcolsz az emlőrák és a családon belüli erőszak ellen. Eddigi eredményeid közül mire vagy a leginkább büszke?
Egyértelműen arra, hogy hozzájárulhattam ahhoz, hogy Magyarországon a családon belüli erőszak különálló bűncselekményi tényállás legyen. Korábban hiába harcolt érte számtalan civil szervezet 20-25 éven keresztül, kormánypárttól függetlenül mindig lesöpörték az ügyet. Ma Magyarországon minden héten egy nő és havonta egy kisgyermek hal meg családon belüli erőszakban. Azzal, hogy az Avon fel merte karolni ezt a tabunak számító témát és aláírásgyűjtést kezdeményezett, ez a korábban elhessegetett kérdéskör nagyobb viszhangot kapott és a parlament napirendjére került.
Ezért a legbüszkébb arra a szakmai díjamra vagyok, amit pont a családon belüli erőszak elleni kampányért többek között én vehettem át Londonban (European Excellence Award, Public affairs kategória 2012).

Mi a legnagyobb kihívás, amivel a munkád szembesít?
A PR szakma egyik legnagyobb előnye egyben a hátránya is: a legkülönfélébb emberekkel kerülünk kapcsolatba szakemberektől kezdve, híres modelleken, színészeken, politikusokon és sportolókon keresztül akár hollywoodi hírességekig. Időnként kihívás ennyiféle embert irányítani vagy épp megtalálni velük a közös hangot. A legtöbbet mégis tőlük tanulom, hiszen állandóan váratlan helyzetek elé és különféle szerepekbe állítanak.

Kik a leghíresebb, legemlékezetesebb emberek, akikkel együtt dolgoztál? Őrzöl valamelyikükről kedves emléket?
Ez nagyon érdekes kérdés, hiszen hírességekkel gyakran vagyok kapcsolatban, viszont az igazán emlékezetes emberek nem mindig az ő körükből kerülnek ki.
Az első igazi ismerkedésem a celebvilággal rögtön pályafutásom elején, a „Kampány a valódi szépségért”  keretén belül történt: Szily Nóra interjúkötetének szerkesztésében vettem részt, mely során 35 közéleti személlyel – többek között  Bakács Tibor Settenkedővel, Dávid Ibolyával, Endrei Judittal, Kertész Zsuzsával, Papadimitriu Athinával, Réz Andrással és Vámos Miklóssal – kerültem rövid időre munkakapcsolatba. Ez a kör azóta is folyamatosan bővül, változik, alakul.
Az Avon kapcsán sokat dolgoztam együtt Zsédával és Ördög Nórival – akik mindketten nemcsak gyönyörűek, de nagyon szerények, emberiek. Az Avon globális arcai közül Reese Witherspoonnal többször  is találkozhattam, míg Fergie-vel vagy Milla Jovovich-al rövid telefonos interjút folytathattam. A Mellrák és a Nők elleni erőszak elleni kampányaink miatt gyakran vagyok kapcsolatban különböző államtikárokkal, akár miniszterekkel is. De például az  előző amerikai nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis, egyszer meghívott egy személyes beszélgetésre.
Egy washingtoni családon belüli erőszak megakadályozásáért folyó konferencián Bill Clintont hallhattam testközelből beszélni arról, hogy édesanyját mostohaapja hogyan bántalmazta. Maga a beszéd is megrázó volt, de mindezt tetézte, hogy mellettem egy afrikai országból származó hölgy ült az arcán 5-10 centiméter hosszú vágásokkal – a férje kezének nyomaival.
De úgy igazán főleg a civil aktivisták és a hétköznapi emberek hatnak rám. Többek között kiemelném dr. Spronz Júliát a Patent Egyesülettől, aki elkezdte felnyitni a szememet a női egyenjogúság területén. De említeném dr. Bősze Pétert is, aki míg genetikai kutatóként különböző daganatok ellen harcol nap mint nap, szabadidejében azon fáradozik, hogy a latin kifejezések helyett saját, magyar orvosi nyelvünk legyen. Ő a Magyar Orvosi Nyelv című folyóirat alapító-főszerkesztője, aki konok következetességgel elérte, hogy a Semmelweis Egyetemen éves szemesztert indítsanak a magyar orvosi nyelvről.
Nemrégiben pedig a csapatom készített interjút egy, a 30-as éveiben járó fiatal lánnyal, aki optimistán, másoknak reményt adva nyilatkozott arról, hogy hogyan élte túl a mellrákot. Pár hónappal később meghalt. 

Készítette: Bognár Eszter