Éveken át a kosárlabdázásnak élt. Ifjúsági, majd felnőtt válogatott játékosként járta a világot.  Játszott például az 1980-as moszkvai olimpián, ahol csapata a 4. helyen végzett. Akkor már az ELTE pszichológus hallgatója volt. Egy nem sokkal később bekövetkezett sportsérülés miatt a kosarazást abba kellett hagynia. De azok a tulajdonságok, például eltökéltség, kitartás, céltudatosság, amelyek egy sikeres sportoló számára nélkülözhetetlenek, „jól jöttek” a kutatásban is. Kovács Ilona, a Pázmány Pszichológiai Intézetének igazgató professzora nemzetközileg elismert látáskutató. Igazán hitelesen tudja hát képviselni, amit tudományos dékán helyettesként képviselnie kell: azt, hogy mint minden egyetem, a Pázmány számára is fontos, hogy berkeiben színvonalas kutatómunka is folyjék, hiszen ez a záloga annak, hogy az oktatás ne váljék elavulttá. Kovács Ilonával régóta ismerjük egymást, tegeződünk.

Pszichológusként soha nem akartál a klinikumban dolgozni? Kezdettől fogva tudtad, hogy kutató leszel?
A középiskola utolsó évében tanultunk pszichológiát, elsősorban az érzékelés köré épült a tananyag. Akkor jöttem rá, hogy ez engem nagyon érdekel, azért jelentkeztem pszichológia szakra. Felmerült az is, hogy gyógypedagógus leszek, de Montágh Imre nagyon csúnya dolgokat mondott a beszédhibáimról, ezért arról letettem. Az első év utáni nyáron az Országos Pszichiátriai Intézetben voltam gyakorlaton, és azt a következtetést vontam le magamnak, hogy nem lenne belőlem jó klinikai pszichológus, mert túlságosan azonosulok a betegek problémáival. Akkor természetesen még nem tudtam, hogy a távolságtartás tanulható és meg is tanulandó. Ugyanakkor az első két évben az ELTE-n hihetetlenül jó elméleti képzést kaptunk. Tanított bennünket például a világhírű anatómus, agykutató, és legendás előadó Szentágothai János, az ELTE pszichológia szakát megalapító Barkóczi Ilona és Kardos Lajos, etológiából Csányi Vilmos által okosodtunk, Pléh Csaba pedig hihetetlenül jó szemináriumokat tartott. Mindez a kognitív pszichológiai kutatások irányába vitt engem. Az ELTE-n akkoriban – 1983-ban végeztem – egyetlen pszichológia tanszék működött Barkóczi Ilona vezetésével. Ő ajánlott nekem tanársegédi állást.

Néhány év elteltével a neves látáskutató, Julesz Béla laboratóriumába kerültél a Rutgers Egyetemre. Egyszer mesélted, hogy ebben szerepe volt annak, hogy szerettél go játékot játszani.
Az első Soros ösztöndíjasok egyike voltam. Valóban így volt, Julesznak a jelentkezéskor megírtam, hogy a go a hobbim, és kiderült, hogy ő is nagyon szeret go-zni. Persze ez önmagában kevés lett volna, de biztos hozzájárult ahhoz, hogy elfogadta a jelentkezésemet. Egyébként mielőtt kimentem, járt Magyarországon és engem is „megnézett”. Julesznél lettem igazán látáskutató. Akkoriban az volt az elképzelés, hogy az emberi látórendszer fejlődése kb. kétéves korban befejeződik, és később már nem képes tanulni. Julesz zsenialitása abban rejlett, hogy olyan vizuális ingereket tervezett, amelyekről pontosan lehetett tudni, hogy az agyban milyen sejtcsoportot céloznak meg. És hát a mi munkánk is, amelynek során ezeket a vizuális ingereket használtuk, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy kiderült: szó sincs arról, hogy a látórendszer fejlődése már kisgyermekkorban befejeződne. Sőt… Még felnőtt korban is tanul.

15 évet töltöttél Amerikában. Nagy kalandvágyról tanúskodik, hogy hazajöttél. Nyilván tudtad, hogy itthon sokkal rosszabbak lesznek a kutatási feltételek.
Hazatérésünknek sok oka volt. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy néhány hónapig vendégprofesszor voltam a legendás Collegium Budapestben, és Nóra lányom ez idő alatt a Városmajori Gimnázium vendég diákja volt. És amikor letelt az idő, nem azt mondta, hogy jaj de jó, megyünk vissza Amerikába, hanem azt, hogy szeretné itthon befejezni a középiskolát.
2003-ban jöttünk haza, a Pléh Csaba által a Budapesti Műszaki Egyetemen alapított Kognitív Tudományi Tanszéken kezdtem dolgozni. Csakhogy Csaba hamarosan elment vendégprofesszornak Amerikába, majd az Akadémia főtitkár helyettese lett, így különböző okoknál fogva az én nyakamba szakadt a tanszékvezetés, később a doktori iskola irányítása, majd lett egy akadémiai kutatócsoportom is.

Örültél, mert voltak vezetői ambícióid, vagy inkább úgy érezted, hogy a sok adminisztratív feladat hátráltat a kutatói pályádon?
Egyértelműen hátráltatott. Semmi vezetői gyakorlatom nem volt, és igényem sem volt a „főnökségre”. Ez a háromféle tevékenység nagy súllyal nehezedett rám. 2013-ban a Pázmánytól kaptam meg újra a lehetőséget ahhoz, hogy valóban folytassam a kutatói létet. Mi, BME-sek tanítottuk itt az általános pszichológiát, és elődöm, a Pszichológiai Intézet akkori igazgatója, Pataky Ilona hívott át ide. És az igazán fantasztikus az volt, hogy Botos Máté akkori dékán világossá tette: itt fontos értéknek tekintik a kutatómunkát is. Volt évfolyamtársam, Hámori Eszter is bátorított: kell a kutatás! Néhány tanítványommal jöttünk át. Rendelkeztünk egy nagy összegű OTKA pályázati pénzzel, amelyből tudtunk műszereket vásárolni, és az egyetem szinte mesebeli módon építtetett nekünk egy alváslabort, hogy legyen hol dolgoznunk. Ma már van egy világszínvonalú szemmozgást regisztráló vizuális laborunk is, és egy olyan nappali EEG laborunk, amelyben akár kis csecsemők agyhullámait is tudjuk rögzíteni és vizsgálni. 

Milyen kutatási témákon dolgoztok ezekben a csodalaborokban? 
Létezik egy Williams-szindróma nevű ritka genetikai alapú fejlődési zavar, amellyel régóta foglalkozom. Ez egyebek között mentális retardációval, alvászavarral, téri-vizuális problémákkal jár. Régóta tudjuk, hogy a Williams szindrómások elsődleges látókérge másként működik, és kezdetben ez keltette fel az érdeklődésünket. Ma elsősorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy a kórképpel járó alvászavar milyen kapcsolatban van az intelligencia veszteséggel. Az alváslaborunkban vizsgált Williams szindrómával élőknél az alvás struktúrája, és  az egyszerű vizuális, illetve mozgásos tanulási feladatokban nyújtott teljesítmény között próbálunk összefüggéseket keresni. A laborban is látjuk, hogy ők kevesebbet alszanak, alvásuk töredezett, sokszor felébrednek, de eredményeink azt mutatják, hogy tanulási kapacitásukkal nem ezek a tényezők, hanem inkább alvásuk mikrostruktúrája áll összefüggésben. Ez azt jelenti, hogy a fejre helyezett 128 elektróda segítségével egész éjszaka rögzítjük a jeleket, majd jelenlétüket és erősségüket különböző frekvenciatartományokban elemezzük. Az adatok további feldolgozása során megállapítjuk, hogy a különböző elektródák által regisztrált agyterületek az egyes frekvenciatartományokban az éjszaka során hogyan társalognak egymással, mely régiók „lépnek” egyszerre, azaz szinkronizálódnak. Megállapítottuk, és erről Bódizs Róberttel és Gombos Ferenccel most jelent meg a Nature Scientific Reports-ban publikációnk, hogy a Williams szindrómások agyában az alvás alatti agytevékenység alapján mérhető szinkronizáció sokkal nagyobb, mint az egészségesekében. Fejükben tehát „több a drót”.  

És ez összefüggésben állhat a mentális retardációval?
Igen, mert a túlhuzalozott agy nem olyan hatékony. Létezik egy nagyon izgalmas hipotézis, amely szerint a gyerekek agyában a kapcsolatok sűrűsége nagy, tehát sok a drót, aztán kamaszkorban a nemi hormonok hatására valamiféle ritkítgatási folyamat zajlik le. E metszegetés – angolul pruning – következtében a neuronok közötti kapcsolatok egy része megszűnik. A jó pruning hatékonyan, egészségesen működő felnőtt agy kialakulásához vezet. Williams szindrómában ez a folyamat valószínűleg nem jól működik. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy tipikusan fejlődő kamaszokon is keressünk tanulás és alvás közötti összefüggéseket. A Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból kaptunk 5 évre szóló nagy összegű támogatást ahhoz a hamarosan befejeződő projekthez, amelynek során 12-20 éves egészséges fiatalokat vizsgáltunk, akik alvás előtt és után kontrollált körülmények között végeztek  alapvető vizuális, illetve mozgásos képességet igénylő feladatokat. Azt reméljük, lokalizálni tudjuk azokat a területeket, amelyek alvás során a tanult információk konszolidációjáért felelősek. Ilyeneket ember esetében még soha nem sikerült kimutatni. 5 éve gyűjtjük az adatokat. Lassú, sziszifuszi, macerás munka ez, kamaszaink egy egész hétvégére beköltöznek az alváslaborba. A munka viselkedéses méréséket tartalmazó részéről Gerván Patríciával szintén most jelent meg publikációnk.
Egy másik, ugyancsak tinédzserekkel foglalkozó projektünk most indul, a Magyar Tudományos Akadémiától nyertünk kutatócsoporti pályázati támogatást. A kamaszok fejlődéséről szeretnénk minél többet megtudni. Az előbb említett kutatásunk során ugyanis nagy problémát jelent, hogy az azonos életkorú serdülők a biológiai fejlődés más-más szintjén lehetnek, és nem tudjuk, hogy a biológiai érettség hogyan befolyásolja az eredményeket. A szakirodalomban próbáltunk olyan vizsgálati módszereket találni, amelyek megbízható információkat adnak arról, hogy a vizsgált személy a pubertás szempontjából hol tart. Hiszen ha a pruningot a nemi hormonok indítják el, óriási egyéni különbségek lehetnek. Nem találtunk megbízható, jó módszert, Gombos Ferenc kollegám viszont megtudta, hogy az orvosi gyakorlatban használnak egy olyan eljárást, amely kézfejről készült röntgen felvételnek a rendelkezésre álló adatbázisokkal történő összevetésével képes megállapítani 7 és 18 éves kor közötti egyének biológiai életkorát. A röntgenen ugyanis látszik a csontosodás mértéke, esetleges befejezettsége. (A kosarazó gyerekeknél például ezt a vizsgálatot azért érdemes elvégezni, mert segítségével megbecsülhető a várható testmagasság.) A mi feltevésünk az, hogy a csontok „érettségének” alapján kapott biológiai életkor a gyermekkori agyi kapcsolatok metszegetésének, azaz a pruningnak a mértékével is korrelál. Megtudtuk azt is, hogy a Nemzeti Sportközpontok Sporttudományi és Diagnosztikai Központjában már ultrahanggal végzik ezt a vizsgálatot, amely 97 százalékos korrelációt mutat a röntgennel. Mi ezt az ultrahangos módszert fogjuk a központ munkatársainak segítségével alkalmazni a kísérleteinkben résztvevő kamaszok biológiai életkorának megállapításához. Különböző életkorú és azonos biológiai érettségű, illetve azonos életkorú, és különböző életkorú egyéneket fogunk különböző szempontok szerint vizsgálni, és próbálunk majd a kamaszok fejlődéséről következtetéseket levonni. Antropológus, matematikus, alváskutató, viselkedéses vizsgálatokat végző kutató, személyiség pszichológus egyaránt részt vesz ebben a most induló kutatásban.
Van még egy a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap által támogatott kutatásunk, melyet hamarosan lezárunk. Ezt a Magdeburgi Egyetemmel közösen végezzük. Az ottani kutatók nyújtják az elméleti modelleket, mi a kísérleti munkát végezzük. Megpróbálom röviden összefoglalni, miről is van szó. Az emberi látásról tudjuk, hogy egyidejűleg  érzékenynek és stabilnak is kell lennie. Az érzékenység biztosítja, hogy a szükséges dolgokat észreveszi, a stabilitás pedig arra szolgál, hogy megőrizze integritását. Kísérleteink során az önkénteseknek vizuális ingereket mutatunk, melyek érdekessége, hogy a két szem számára különbözőek. Abból indulunk ki, hogy ezt az agy nem szereti, mert ez számára azt jelenti, hogy ugyanazon a helyen két különböző valóság van. Ezért ilyen helyzetben a kísérleti személy, hol csak az egyik szembe juttatott ingert látja, hol a másikba. Az agy dönt, hogy melyik a „győztes”. Az agy döntésének idői dinamikáját az egyes kísérleti személyeknél meg tudjuk mérni, és az adatok segítségével létre tudunk hozni egy modellt, amely pontosan megmondja, hogy a jól működő felnőtt agy milyen idői dinamika mellett hozza létre a stabilitás és érzékenység egyensúlyát. Pszichiátriai betegeknél azt tapasztaltuk, hogy az egyensúly a stabilitás irányába tolódik el, míg gyerekeknél az érzékenység irányába. A gyerekek tehát gyorsabban adaptálódnak, gyorsabban tanulnak, kisebb változásokra érzékenyek. Érdekes eredményeink vannak például 16 éves egészséges, illetve anorexiában szenvedő lányokkal kapcsolatban. Mivel ők a skála két különböző végpontján vannak, elképzelhető, hogy ez a teszt alkalmas lesz arra, hogy segítségével megállapítsuk: kik azok az anorexiában szenvedők, akiknek a betegsége inkább biológiai eredetű, és kik azok, akiknél pszichés. Az előző csoport tagjai nehezebben gyógyíthatók.  

Tudományos munkában tehát erősek vagytok. Bizonyára színvonalas TDK munkát lehet nálatok végezni, szakdolgozatok készítéséhez is jó kísérleti hátteret tudtok biztosítani a hallgatóknak. A nálatok folyó képzésnek milyen erősségei vannak?
Az alapképzésünk is egyre népszerűbb, talán mert elterjedt, hogy nálunk milyen klassz  laboratóriumi gyakorlatok vannak. Persze a „terjedésért” sokat teszünk: a Kutatók éjszakáján mindig jelen vagyunk, és az egyetemi nyílt napokon is erősen aktivizáljuk magunkat. Ugyanakkor a hallgatói létszámot nem engedjük aránytalanul felszaladni, ennek következtében szemináriumaink valóban szemináriumok: 12-15 hallgatóval dolgozunk. Mesterképzésünk nagy értéke, hogy az ott oktató kollégák többsége klinikai szakpszichológus. Ez egyrészt azt jelenti, hogy van klinikai tapasztalatuk, amely a diákok számára rendkívül hasznos lehet, másrészt kapcsolati hálójuk segíti a hallgatókat abban, hogy  gyakorlati képzésük során olyan helyekre kerüljenek, amelyeken valóban a későbbi szakterületüknek megfelelő gyakorlatot szerezhetnek. MA képzésünk tehát gyakorlat orientált, specializációink igazi szakmát adnak a diákok kezébe. De elárulom: most szeretnénk egy kutatás-orientált nemzetközi együttműködésben létrejövő új mesterszakot is létrehozni. Ennek akkreditációja folyamatban van.

Az interjút Gimes Júlia készítette.