Magyar–kommunikáció szakra jártál 1997 és 2003 között. Emlékszel még pontosan, hogy mi motivált leginkább, amikor a Pázmányra jelentkeztél?
Finoman szólva prózai okból jelentkeztem a Pázmányra: abban az időben a felvételi pontokba nem számítottak bele a középiskolai bizonyítványok eredményei, ami számomra nem volt éppen elhanyagolható engedmény. A jelentkezés előtt kifaggattam egy pázmányos hallgatót az Egyetemről. Emlékszem, amikor eljött hozzánk egy téli estén, komolyan és jól nevelten ült mellettem az asztalnál, és mialatt ízes választékossággal mesélt, nem ivott többet – sem mást – egy pohár teánál. Még ha külsőségnek tetszik is, imponált ez az összeszedettség, ez a puritanizmus, mert az Egyetem szellemét sejtettem mögötte. Gondoltam, majd én is ilyen emberré válok a Pázmányon, és iszonytató műveltséggel felvértezve fejezem be. Ez utóbbi nem egészen így történt, de erről az Egyetem igazán nem tehet.
Amikor pedig kiderült, hogy az egykori piliscsabai laktanyát – amelynek helyén ma az egyetem épületei állnak – sorkatonaként a nagyapám is építette, a hely is érdekelni kezdett: sorsszerűnek éreztem ezt a mozzanatot, és úgy gondoltam, ott a helyem.

Még mindig visszaemlékezés: legkedvesebb élmény? Tanulmányokkal összefüggő, de attól teljesen független is lehet.
A gyakorlótanításom hónapjai jutnak először eszembe, amelyet a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumban folytattam, és úgy hatott rám, akár egy vérátömlesztés. Sokáig remekül megvoltam a pisszenéstelen könyvtárak mélyén, sokat olvastam és készültem, nagyokat vizsgáztam, egyszóval biztonságosan eseménytelenül éltem, és bár mindezt szerettem, ugyanakkor szépen el is napoltam általuk az életemet. A tanítás azonban alaposan felrázott, mert cselekvésre fordította bennem az olvasmányaimat, másfelől rákényszerített, hogy olykor engedjem is el azokat, hiszen egy jó magyartanár nemcsak a tárgyát közvetíti, de lelki kísérője is az osztályának. Ez persze általában nem sikerült, de az ígéretet, hogy lehetnék ennél sokkal jobb tanár is, mégis éreztem magamban. Végül nem lettem jobb tanár, mert semmilyen tanár nem lettem – más pályára kerültem.

Kiknek volt az egyetemről a legnagyobb szerepük abban, hogy a pályád így alakult?
A szerkesztői munkám szempontjából Thimár Attilát említem elsőként, akinek révén bekapcsolódhattam a Fiatal Írók Szövetségének munkájába, illetve Osztovits Ágnest, aki többünket felbiztatott arra, hogy az éppen szünetelő egyetemi újságot, a Campust ne hagyjuk teljesen elsorvadni. Így a kommunikáció és magyar szakos évfolyamtársaimmal, akikkel összeszokott csapat voltunk már előtte is, ismét szerkeszteni kezdtük az újságot, amelynek a kulturális rovatát gondoztam. De nem bírom ki, hogy a rám legnagyobb hatást gyakorló magyar szakos tanáraimat legalább meg ne nevezzem, mert bár nem általuk váltam szerkesztővé, mégis sokat köszönhetek nekik: Alexa Károly, Kiczenkó Judit, Sipos Lajos és Thimár Attila szemináriumait, előadásait nagyon szerettem – felértek egy időutazással. Nem maradhat ki a felsorolásból Mucsányi János televíziós műsorvezető, aki retorikai gyakorlatokat tartott nekünk, és Sályiné Pásztor Judit sem, aki szakmódszertant tanított, vagyis azt, hogy az irodalom hogyan szerettethető meg és adható át. Ők voltak a kedvenceim. 

Érezted-e előnyét vagy hátrányát annak az elmúlt években, hogy anno a Pázmányra jártál?
Valahányszor társaságban rákérdeztek, hogy hol végeztem, a válaszomat általában egy indulatszó követte: „hú”. Ez valami elismerés-félét fejezett ki, azt hiszem, mert sokakban kemény iskolaként élt az Egyetem. Az is volt.
Nem éreztem soha a hátrányát, igaz, az előnyét sem annak, hogy a Pázmányon végeztem, de ennek nemcsak a végzett bölcsészek magas száma volt az oka, hanem az is, hogy általában nem kerestem állást: a leggyakrabban hívtak, én pedig elvállaltam őket.

Megvoltak már az irodalmi ambícióid a bölcsészkar elvégzése alatt is?
Igen, megvoltak, hiszen akkoriban kezdtem el mocorogni ezen a téren. A FiSz-t és a Campust már említettem, de szívesen emlékezem a Zsávolya Zoltán író, költő vezette literátor szakra is, amely az esztétika tanszéken működött, és sajnos nem virágzott túl sokáig. Kötetlen, szabad levegőjű találkozásaink voltak és termékeny beszélgetéseink, egymás írásait dolgoztuk fel, íróiskolaként működött.
Az egyetemi éveim alatt kerültem Gyurkovics Tibor hívására a Lyukasóra szépirodalmi folyóirat közelébe, ahol fiatalítani szerették volna a szerkesztőséget. Szalay Károly író, filmesztéta volt a folyóirat főszerkesztője akkoriban, a 2000-es évek elején, és egy remek, fiatalokból álló társaság kovácsolódott ott össze, többen a pályán is maradtak: Borbély László azóta többkötetes író, Erős Kinga pedig kritikussá lett, és a Magyar Írószövetség titkára, illetve az Orpheusz Kiadó vezetője. A Lyukasóra nagy öregjei: Tibor, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Szakonyi Károly és Szalay Károly számos író-olvasó találkozójukra magukkal vittek bennünket, és velük szerepelhettünk, ugyanakkor teret adtak nekünk a folyóirat szerkesztésében.  

2003, az egyetem befejezése óta a Magyar Napló szerkesztőjeként, olvasószerkesztőjeként, jó ideje a próza rovat vezetőjeként ténykedsz. 12 év egy munkahelyi közösségben, igazán ritka manapság.
Egyetlen munkahelyi közösségben, meg nem is, hiszen a Magyar Napló főszerkesztője, Oláh János kezdettől fogva biztosította számomra is azt a szabadságot, amelynek révén időközben másutt is kipróbálhattam magam. Így párhuzamosan dolgozhattam évekig a Mundus Magyar Egyetemi Kiadóban és a Magyar Katolikus Rádiónál, bár a bázis mindvégig a Magyar Napló maradt. Mindig is hamar megtaláltam azokat az embereket, műhelyeket, akiknek, amelyeknek (maga)tartásával, szellemiségével rokonságot érzek, és mivel ezen a téren nemigen szándékozom változni, ezek a kapcsolatok tartósnak bizonyulnak.

2013 óta gyakorló irodalomterapeuta is vagy. Fejtsd ki ezt, kérlek, részletesebben, mit takar mindez?
Akár folyóiratot szerkesztek, ahol írásokat bírálok el és gondozok, akár kéziratok fölött bábáskodom, hogy kötetté válhassanak, majd bemutatom azokat, akár tehetségek indulását egyengetem a lehetőségeim szerint, egyúttal segítő munkát is végzek, afféle ember- és irodalomszolgálatot, és ezt minden fellengzősség nélkül állítom. Ugyanakkor régóta éreztem magamban késztetést arra, hogy ne csak közvetetten, az irodalom berkein belül gyakoroljam ezt. Később felfedeztem az Egyetem honlapján, hogy jelentkezni lehet kétéves biblioterapeuta-képzésre, s ezt el is végeztem, a szakmai gyakorlatomat pedig a kiskovácsi SARA (Skizofren, Alzheimer, Addiktológiai Rehabilitációs és Ápolási) Otthonban töltöttem. A biblioterápia, magyarul: irodalomterápia alapvetően csoportfoglalkozás, amelyen irodalmi művek hangzanak el, és azok kapcsán alakul ki a beszélgetés. Elsősorban nem értelmezzük az írásokat, hanem a hatásukra felidéződő élményeket dolgozzuk fel, illetve azokkal a léthelyzetekkel, -kérdésekkel foglalkozunk, amelyeket ezek a művek felvetnek. Mindennek következtében sok minden tudatosodhat bennünk, ami előbb-utóbb változást idézhet elő a személyiségben.

Sok kutatás olvasható arról, hogy a jelenlegi húszas-harmincas generáció mintha lassan leszokna az olvasásról. Pláne a kortárs szerzők műveiről. Mi a te tapasztalatod?
Tapasztalatom nincs sok ebben a kérdésben, hiszen általában író és olvasó emberek keresnek meg a szerkesztőségben és látogatják a terápiás üléseket, a magam körein kívülre pedig még nem merészkedtem. A húszas-harmincas nemzedék, vagyis a miénk egy már felgyorsultabb világban szocializálódott, kénytelenek vagyunk felvenni annak ritmusát, miközben sokszor mellőzzük az időigényesebb és öncélúnak tetsző foglalatosságokat, mint az olvasást is, amely pedig hozzásegíthetne bennünket ahhoz, hogy ne szakadjunk el a legbensőbb természetünktől. Magamon is gyakran tapasztalom, hogy képtelenség ezen a létezési tempón tartósan lassítani. Az irodalomterápia egyik előnye, hogy nem magunkban olvasunk, mint általában, hanem megszólaltatjuk a műveket, amelyek így közösségben átélt élményt adnak, akár azokban az időkben, amikor a népmesék születtek. A mesék több kultúrában megőrző és gyógyító céllal készültek: átsegítették az embert a nehezebb életszakaszain, amikor nem tudta hirtelen, merre tovább.

Oroszlánkeringő című első köteted kapcsán olvasható a Magyar Nemzet cikkében a következő: „Mindent megírt, amire életkorából, keresztény elkötelezettségéből adódóan számára eddig elrendeltetett, s ennél aligha mondhatnánk jobbat alkotó emberről.” Bába Tibor pedig a Kortársban így ír a művedről: „Bíró Gergely az Oroszlánkeringővel telibe talált egy nemzedéket. Nem mondom, hogy elsőként találta el, de amit talált, az a lélekűr körül zajló diskurzus újabb támpontja lehet. Érdemes odafigyelni rá, mert kulcs a megértéshez, hogy miért szenved ma minden ötödik ember valamilyen depresszív betegségben.” Találó összegzések?
Mindenesetre jólestek annak idején, és meglepett, hogy első kötet lévén mennyi méltató kritika jelent meg róla. Eredetileg Kurt Cobainról, a Nirvana frontemberéről szerettem volna írni, mert kezdettől fogva érdekelt a személyisége, amelyben valami felfejthetetlen titkot éreztem, ahogyan a zenéjében is. Azonban hiába olvastam rengeteget róla, a közeget, amelyben élt, az embereket, akik körülvették, nem tapasztalhattam, nem ismerhettem meg. Ennek ellenére írni kezdtem, és azt vettem észre, hogy lépten-nyomon a saját kamaszságom vág a szavamba, így teret engedtem neki a nemzedékemet meghatározó Nirvana-élménnyel együtt. Mindez hozzájárulhatott ahhoz, hogy ezt a könyvet többen is nemzedéki tablóként olvasták.

Legújabb műved 2014-ben jelent meg A kristálnak mindegy címmel, idén márciusban volt a kötet bemutatója. Számtalan műkritika után, kérnénk egy kis „önműkritikát” olvasóinknak.
Ebben a kötetben az eddig készült életműinterjúim, esszéim és kritikáim kaptak helyet – amikor a barátaim, kollégáim nógatni kezdtek, hogy ideje volna őket könyv alakban is megjelentetni, én is meglepődtem, hogy mennyi minden született addig. A sors úgy hozta, hogy bizonyos írókkal én folytathattam az utolsó, nagy beszélgetést, mint például Gyurkovics Tiborral vagy Monoszlóy Dezsővel, emiatt most másként hatnak ezek az interjúk, mint amikor készültek. Ami pedig az önműkritikát illeti: csak az utóbbi két-három évben kezdtem személyesebb hangon írni egy-egy kötetről, és megmérni a súlyukat. A válogatásban szereplő korábbi írások tárgyilagosabbak, de nem akartam elhallgatni őket, hiszen azokat is én készítettem, és ma is vállalom őket.

Aki ismer, tudja rólad, hogy „megszállott” túrázó vagy. Legbizarabb úti cél?
Megszállott túrázónak nem nevezném magam, mert a megszállottak nem bírják egy-két hétnél tovább erdő nélkül, én pedig sajnos igen. Bizarr úti célom nincs: a tapasztaltabb túratársaim kevés hegység erdeit járják évtizedek óta, aminek a szépségét én is megértettem. Mélyebben ismerik a Pilist, a Visegrádi-hegységet és a Börzsönyt, amelyek az én kedvenc helyeim is, ennélfogva otthonosabbak bennük, jobban megélik jelenvalóságukat a sokat járt erdőkben. Nem kell annyi mindent látni, mert számomra is több újdonság rejlik abban, amit már ismerek.

Az interjút készítette: Bognár Eszter