Ha a Pázmányra gondolsz, mi jut először eszedbe róla?
Lehetőség. Az itt töltött évek alatt rengeteg lehetőséget kaptam a fejlődésre, lendületet az előrehaladásra, kihívásokat, melyek megerősítettek, helyzeteket, melyek folyamán jobban megismertem magamat. Úgy tapasztaltam, hogy a Pázmányon az érdeklődő, lelkes hallgatók minden segítséget megkapnak, hogy kibontakoztathassák tehetségüket és megmutathassák magukat. Egyik szaktársam fogalmazta meg ezt nagyon találóan: „Nálunk tényleg csak az nem TDK-zik, aki nem akar.” Ugyanakkor nemcsak a szakmai segítségre gondolok, hanem a biztatásra, emberi támogatásra is, arra a bölcs és szigorú szeretetre, mellyel például az én oktatóim fordultak felém. Hogy bele merj kezdeni egy kutatásba, elindulj egy országos versenyen, vagy legyen elég önbizalmad megpályázni egy ösztöndíjprogramot, kellenek az olyan mentorok, akikre nem csak felnézel, de akiket meg is tudsz szólítani, akikhez tanácsért, megerősítésért fordulhatsz.
Miért a tanári pályát választottad?
Szerencsés vagyok, mert már a középiskolában, a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumban is nagyszerű tanárok segítettek. Alapvetően bátortalan, szorongó, önbizalomhiánnyal küzdő kislány voltam, de a tanáraim biztatására komolyan kezdtem foglalkozni az engem leginkább érdeklő dolgokkal, az írással és a rajzolással. Ez a mentorálás egészen odáig vezetett, hogy 18 éves koromban a rajztanárom, Szabó Tímea és a magyartanárom, Erdeiné Poráczki Judit segítségével megjelent az első mesekönyvem, melyet aztán két másik követett. Talán elcsépeltnek hangzik, hogy „ezzel megváltozott az életem”, de valóban így történt. Sosem gondoltam volna magamról, hogy én erre képes lehetek, mégis megtörtént, mert jókor, jó helyen, nagyon jó emberekkel találkoztam. Azért választottam a tanári pályát, hogy később pedagógusként én is megadhassam a diákjaimnak azt a bizalmat és azokat a lehetőségeket, amelyek révén többek lehetnek annál, mint amit először gondolnak magukról.
Ha ki kellene emelned egy órát a tanári kurzusok közül, melyik lenne az és miért?
Talán furcsa, de egy alapozó tárgyat, a Bevezetés a pedagógiába című előadást Gloviczki Zoltán Tanár úrral. Egyrészt ez volt életem legelső egyetemi hetének legelső egyetemi órája, másrészt ez volt az első alkalom az életemben, hogy egy megváltozott nézőpontból, már nem kisdiákként, hanem tanárszakos hallgatóként tekinthettem az nevelés folyamatára. Gloviczki Tanár úr előadásában pedig az anyag minden részlete érdekes és izgalmas volt.
Mi az a legfontosabb dolog/érték, amit az egyetemen töltött évek alatt tanultál meg?
Hogy az az idő a tiéd, amivel bánni tudsz. A mai napig időhiányban vagyok és folyamatosan tanulom, hogyan lehet jól felhasználni a rendelkezésemre álló huszonnégy órát. Ennek fontosságával igazán az egyetemi évek alatt találkoztam, mikor életemben először teljeskörűen ura voltam a saját időmnek. Milyen és mennyi tárgyat veszek föl, hogyan ütemezem a feladataimat, és mi az, amire energiát szorítok a fennmaradó nappali/éjjeli órákban… A tanulás, nagy projektek és lázas munka között sokszor elsikkadnak a családi, baráti kapcsolatok, vagy az olyan fontos dolgok, mint amilyen az én életemben az írás. Valahol furcsa, hogy most nem én írok történeteket, hanem mások történeteit elemzem, ugyanakkor mindkettő nagyon érdekel. A célom az, hogy előbb-utóbb egyszerre tudjak minkét területen igazán jól működni.
