Milyen emlékeket őrzöl újságíró-tanonc korodból, milyen volt a Pázmányon szárnyat bontogatni?

Izgalmas időszak volt az egyetemi lap, a Pázmány Campus megújításának időszaka, emlékezetes élmény volt Csoóri Sándorral interjút készíteni a lap számára, még akkor is, ha ma már naivnak, felkészületlennek is tetszik az akkori interjú. Élvezetesek voltak Speidl Zoltán tanár úr szemináriumai, és az a nyári riportkörút a Vajdaságban és Belgrádban, amelyet a szemináriumi csoporttal tettünk.

Mi volt a leghasznosabb dolog, amit a Pázmányon kaptál?
Legelső munkáimat mind valamelyik tanáromnak köszönhettem. Nem tudok ma sem eléggé hálás lenni azért, hogy lehetőséget látva bennem elindítottak az újságírói pályámon. Név szerint Osztovits Ágnes tanárnő, Speidl Zoltán tanár úr, és a mindössze egy-két félévet tanító Rosdy Tamás. De nemcsak munkát, hanem az egész pályámat meghatározó instrukciókat is kaptam tőlük az órákon és az órákon kívül. És még az után is, hogy végeztem az egyetemen.

Mai fejjel másképp csinálnád, ha újra egyetemista lehetnél?
Harmadéves voltam, amikor elkezdtem dolgozni – eleinte kevesebb, aztán mind több rendszerességgel – az egyetem mellett. Az ekkor megszerzett munkatapasztalatot nem cserélném el semmiért, viszont az utolsó éveimről nincsenek igazán egyetemi emlékeim, kimaradtam az egyetemi közösségekből. Ott megszakadt az egyetemisták gondtalan élete számomra, és ezt egy kicsit sajnálom. Ha ma kezdeném, akkor a munka megőrzése mellett jobban kihasználnám, megélném az egyetemista létet.

Az egyetem után a Közép-Európai Kulturális Intézetnél és külsősként a Heti Válasznál dolgoztál, majd hamarosan a Magyar Katolikus Rádió szerkesztő-riportere lettél és még a Pázmányra is visszajöttél tanítani egy időre. A szakma szinte minden területén tevékenykedtél, nem is akármilyen szinten, hiszen munkádat rangos kitüntetésekkel, a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjjal, sőt még Junior Príma díjjal is elismerték. E sokrétű tevékenységek közül melyik szakmai teljesítményedre vagy a legbüszkébb?
Egy sorozat, egy márka elindítására és kiteljesítésére. Ez a munkám a Heti Válaszhoz kötődik: még külsős újságíróként kezdtem el 2006-ban a Magyarok a piacon című interjúsorozatot, amelyben sikeres és érdekes magyar kis- és középvállalatokat mutattam be. A sorozat – immár nélkülem – de még mindig tart. Több száz vállalkozót sikerült így megismernem, és a sorozat sikerén, táptalaján egy vállalkozói klub és egy konferenciasorozat is kinőtt az interjúkból. De amikor csak lehetőségem adódott rá, szívesen vállalkoztam a „résztvevő újságíró” szerepére. Így mentem el például dolgozni egy hétig egy tanyára, hogy cikket írjak belőle, de ez a hozzáállás az eredője annak is, hogy a farmer-ing-zakó újságírói öltözetet egyenruhára cseréltem. 

Akkor talán nem is volt olyan meglepő, amikor bő két évvel ezelőtt éles fordulatot vett az életed, és a viszonylag nagy kötetlenséggel járó újságírói életedet feladva katonának álltál, a Honvéd Vezérkar főnökének a kommunikációs tisztje lettél.
Jelenlegi kollégáim még most is sokszor megkérdezik, hogy miért is hagytam ott egy ilyen szabad szakmát. Egyrészt kíváncsi voltam a barikád másik oldalára, a sajtós munkára. Most nevetve látom, milyen idegesítő újságíró lehettem a sajtósok szemében.

Miben tér el a kommunikációs tiszt munkája az újságíróétól?
Ha katonásan kellene mondani: egy katonai szakanyaggal bővített általános sajtós munka, amit végzek. A munkám alapvető jellege nem változott, hiszen itt is főként szövegek „előállításával” foglalkozom. De – amint egykori főszerkesztőm, Borókai Gábor találóan írta búcsúztatásomkor – „ha nem is lesz több olvasóm, mint a Heti Válasznál volt, de fontosabbak és veszélyesebbek annál inkább.” Így kettős sikerként könyvelem el, hogy jól alkalmazkodva az új helyzethez, sikerült eddig biztonságosan megírni minden rám kiszabott szöveget, a kisszámú olvasóim megelégedésére.

Hogy viseled a katonás fegyelmet, és hogyan tudod összeegyeztetni hivatásod kreatív oldalával?
A napi munka terén nem sokkal szigorúbb a katonai lét, persze itt el lehet felejteni a kötetlen munkakezdést. A formálitás, a hierarchia sokkal fontosabb szerepet tölt be a mindennapi életben, mint egy szerkesztőségben. Alkati kérdés, hogy ezt ki tudja megszokni, nekem nem jelentett problémát. A középiskolám is kellően szigorú szabályokat állított annak idején, így volt alap, amire építkezni tudtam. De ez nem jelenti azt, hogy csak a tekintélyelvűség lenne a döntések fő mozgatórugója, hogy ne lenne hely és lehetőség a konstruktív vitákra. Ez a munka is igényel kreativitást, és ugyanúgy megvannak benne azok a kisebb kreativitást igénylő rutinok, amelyeket az újságírás során például a hírszerkesztés jelenti. Beszédek, előszók, köszöntők írása – más megközelítésben, de legalább annyi kreativitást igényel, mint egy jó cikk összeállítása. Hogy mindehhez katonává is kellett válnom, arra a betöltött tisztségem miatt volt szükség. A minisztérium sajtóirodáján szép számmal dolgoznak civilek is, de a honvédség első számú katonája mellett szerencsésebb, ha egy katona áll. Szép kihívás egyébként kitalálni annak a módját, hogy hogyan lehet érdekessé tenni és eljuttatni a közvéleménynek azt a zárt munkát, amelyet a katonák végeznek nap mint nap az ország biztonsága érdekében.

Izgalmas és vonzó a katona élete?
Azon is dolgozom sokakkal együtt, hogy bebizonyítsuk, izgalmas és vonzó dolog katonának lenni. Ez már egy professzionális hadsereg, ahol elhivatott, képzett, és saját szakterületén profi emberek dolgoznak. Érdekes volt megismerni és elsajátítani a honvédség zárt, néha titokzatos világának a kulisszatitkait, a szabályrendszerét. Ma már amondó vagyok, hogy mindenkinek – a fiúknak főleg – érdemes lenne egyszer kipróbálnia magát a katonasághoz hasonló körülmények között. A kiképzés alatt sok érdekes, hasznos és néhány haszontalannak tűnő tudásra és készségre tettem szert. Például az IHR-60 gyalogság ellen irányított repesztöltet harcászattechnikai adatainak ismeretére reméljük soha nem lesz szükség a gyakorlatban, de önmagamból sok újat fedeztem fel. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogyha nem is áll katonának, próbálja ki magát önkéntes tartalékosként. Ez utóbbi a kalandon túl még egy nagyon nemes, hazafias tett is.

Voltál háborús övezetben, valódi veszélyben?
Katonai pályám elején abban a szerencsében részesültem, hogy egy szűk körű újságíró csoportot elkísérhettem Afganisztánba, immár katonaként. Különös, ellentmondásos érzés volt, hiszen lélekben inkább voltam újságíró, mint katona – ez a kettősség még most is megvan bennem, de már sokkal kiegyensúlyozottabban – mégis, műveleti területen, egyenruhában, a kötelezően viselt fegyverrel, katonaként kellett viselkednem. És az újságírókon kívül, akiknek még a repülőtéren elárultam a titkomat, szinte senki sem ismerte ott addigi rövid katonai pályafutásomat. Ez okozott néhány nehéz pillanatot. Például nehezen, de sikerült tekintélyvesztés nélkül elintézni, hogy ne én legyek az egyik utazás során a Humvee gépjárműparancsnoka. Közvetlen, valódi veszélybe nem kerültünk, ez a látogatásunkat előkészítő, Afganisztánban szolgáló katonák érdeme is volt, hiszen az újságírókra különösen vigyáztak. Ettől függetlenül Afganisztán sajnos még ma sem a béke szigete, ezt mindenki tudja, aki nézi a híreket. Túl sok embernél van még mindig túl sok fegyver, akiknek nem okoz problémát használni sem azokat. Jellemző pillanat volt, aminek Kabulban voltam szemtanúja. A forgalmas főúton valamilyen közlekedési vita támadt, amelynek elrendezéséhez két, ránézésre civil férfi, egy-egy gépkarabéllyal a kezében pattant ki az autóból.

Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjat és Junior Príma díjjal kitüntetett újságíró vagy, olyan példakép, akinek teljesítménye, tartása és értékrendje mások számára is követendő. Talán nem véletlen, hogy szabadidődben a hegyek szerelmeseként sorra hódítod meg Európa legmagasabb csúcsait, hiszen a magaslatok legyőzéséhez is erős jellem és kitartás kell. Tudatosan trenírozod ezeket a jellemvonásaid a hobbidban?
Nem nevezném ezt tudatosságnak, inkább a személyiségemből fakad az a fajta nyugtalanság, ami mindig újabb kihívások leküzdésére, kalandokra sarkall. Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem, ha kiszámíthatóan történnek a dolgok körülöttem.

Mi a legmagasabb csúcs, amit megmásztál?
Az 5642 méter magas Elbrusz, a Kaukázusban. Ez Európa legmagasabb csúcsa. De megjártam a Mont Blanc-t, az Alpok legmagasabb csúcsát is.

Mi vonz ebben az embert próbáló tevékenységben?
Az a szint, amin én űzöm, nem embert próbáló. Egy olyan sport, amely nem annyira mindennapi, mint a futás vagy az úszás. A szép tájak, a természet, amellyel időnként küzdeni kell, önmagunk kényelmének leküzdése, a fizikai kihívás, és e küzdelmek végén a siker érzése, az átélt kalandok, hetekre, hónapokra fel tudják tölteni az embert. Tréfásan szoktam mondani: csak azért az érzésért csinálom, amit a parkolóban érez az ember, mielőtt hazaindul a hegy lábától. A fáradtsággal elegyített elégedettség, öröm érzése, hogy megcsináltam. A hegyen már felfelé menet eltörpülnek, eltűnnek az itthoni munka minden nyűgei, hiszen ott arra kell koncentrálni, hogy a gyorsan változó és nehezen kiszámítható körülmények között a lehető legjobb döntéseket hozzuk. Vagy arra, hogy kapjunk levegőt.

Készítette: Bognár Eszter