A bolognai rendszer kezdetével lezárult a jelentkezés, így már nem indul új szak a Medievisztika tanszéken, Ön azonban manapság is lelkiismeretesen tanítja diákokat az egyetemen. Ha nem indulnak kurzusok hogyan jutnak el a diákok Önhöz, és milyen oktatást kapnak?
Mindig vannak olyan hallgatók, akiket az érdeklődésük hoz a bölcsészkarra, nem pusztán az a nyomás, hogy valahova jelentkezni kell. Akiket érdekel egy-egy tárgy, és hajlandóak megszenvedni azért, hogy megszerezzék a tudást, azok mindig találhatnak mentorokat. Az utóbbi időben rendszeresen voltak olyan diákjaim, akik órakereteken kívül, de heti rendszerességgel jártak hozzám például latin nyelvű kéziratolvasásra. A jelenlegi rendszer nagy hibája, hogy nagyon megköti a hallgatók kezét, nem tudnak áthallgatni más szakokra, vagy abba az irányba menni, amerre az érdeklődés vinné őket. Ezt az okozza, hogy fix kreditrendszer van, és a plusz tárgyakért súlyos pénzeket kell fizetni. A legtöbb óra kis létszámú, kevesen férnek be egy csoportba, így aki az adott félévben már nem kerül be, annak olykor egy évet is várnia kell. Mikor még a régi, poroszos oktatási rendszer szerint tanultak a diákok, sokkal szabadabbak voltak az egyetem keretei között. Nagyon lazán lehetett áthallgatni még egyetemek között is, voltak olyan hibrid szakok például, hogy matematika-görög, vagy a latin-földrajz. A medievisztikai képzés valójában egy ilyen, rugalmas rendszerben volt elképzelhető.

Mitől olyan különleges a medievisztika, mi adja azt az eszenciát, ami miatt annyira vonzóvá teszi?
Manapság sokan úgy vélik, hogy csak a felfedező tudományoknak van értéke, a technológiát és a tudást azonban nem szabad egymással azonosítani. A latin nyelv tulajdonképpen annak a tudásnak a karbantartása, amit az elődeinktől örököltünk. Amit manapság a felfedező tudományok kínálnak, az a multicégek marketingjének egyik fontos eszköze. Ezek a felfedezések kényelmesebbé tehetik az életünket, de hordoznak veszélyeket is. Ilyenek lehetnek például az újonnan kikísérletezett anyagok is, melyekről esetleg csak 30-40 év múlva derül ki, hogy valójában milyen súlyos mellékhatásaik vannak. A latin nyelvtudás kevésbé veszélyes, de mégiscsak fontos eszköz egy standardabb tudás karbantartásához. A medievisztika tanszéket dékánként Maróth Miklós professzor alapította, akinek az volt az elképzelése, hogy a bölcsészeknek a tudományok műveléséhez szükségük van alapos latin-görög műveltségre. A tanszék egészen a bolognai rendszer kezdetéig nagyon sikeres volt, onnantól kezdve azonban nem indultak a kurzusok. A kilencvenes évek elején a csak lassanként magához térő középkorkutatást azonban még a hagyományos képzésben végzett hallgatókkal sikerült megújítanunk, és így fiatal szakemberek kerültek a pályára.

Nagyon közel áll a szívéhez a középkorkutatás és a latin, mára azonban ez egyre kevésbé vonzza a középiskolásokat. Mikor diákként választania kellett, Önnek miért volt olyan hívogató ez az irány?
Tizennégy évesen kerültem el a szülőfalumból, ami egy rendkívül archaikus kis közösség volt, 600-as lélekszámmal. Egy nagyon jó nevű egyházi iskolában, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, és az a miliő a maga egyediségével maga volt a középkor számomra. Óriási könyvtárral rendelkezett az iskola, és sokkal személyesebb kapcsolat volt a tanárokkal is, mint manapság. Várszegi Asztrik püspök-főapát volt a történelemtanárom, aki hozzám hasonlóan rendkívüli módon érdeklődött a középkor iránt. Egymásra is találtunk e tekintetben. De Szabó Flóris, Csóka Gáspár és Bánhegyi Miksa atyákat sem hagynám ki, rengeteget tanultam tőlük is. Mire elvégeztem a gimnáziumot már nem nagyon volt kérdés, hogy milyen korszak iránt érdeklődöm, egyértelmű volt, hogy merre megyek tovább.

Pannonhalmáról végül az ELTE-re ment, ahol latin-történelem szakot hallgatott. Már akkor tudta, hogy a kutatás mellett oktatni is szeretne, vagy akkor még nem voltak ilyen céljai?
Annak idején nem ilyen ideákkal érkeztünk az egyetemre, nem az volt az elsődleges szempont, hogy ki mi akar lenni. Egyszerűen érdeklődtünk valami iránt, és arra indultunk el. Évfolyamtársam volt például Hermann Róbert professzor, és rendkívül vonzó volt számomra, hogy mikor első alkalommal összefutottunk a folyosón ő kinyújtotta felém a kezét és azt mondta: „Hermann vagyok, te mit kutatsz?”. Nem a nevemre volt kíváncsi, hanem arra, hogy valójában mi iránt érdeklődöm, ez egy különös élmény volt. Ötödéves koromig nem is igazán foglalkoztatott, hogy milyen pályán fogunk boldogulni. Az egyetemnek akkor a tanár szakosok felé volt egy olyan kötelezettsége, hogy legalább egy állást mindenképp fel kellett ajánlani a diploma megszerzését követően. Persze az lehetett a román határ melletti kis faluban is, de ezzel nem törődtünk, csak fürödtünk a professzoraink fényében. Igazán nagy emberek tanítottak minket, akikkel élmény volt egy légtérben lenni. Nagyon hiányoznak a mai világból.

Nem gondolt még rá, hogy azok a diákok, akiket tanított hasonlóképp emlékeznek vissza Önre?
Nem, már csak azért sem, mert nagyon nehéz az ő nyomdokaikba érni, magasan volt az a mérce, nem könnyű elérni. Bár voltak olyan elképzeléseim, hogy tanítani szeretnék, nem készültem tudatosan erre a pályára. Kezdetben egy belvárosi gimnáziumban oktattam, ami elég rossz tapasztalat volt, mert a diákok hozzá voltak szokva, hogy „kis tanárok” tanították őket. Az akkori kudarc el is riasztott a középiskolai tanári pályától. Aztán 1984 körül bekerültem a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) egyik kutatócsoportjába, ahol az érdeklődésemnek megfelelő vizsgálatokat folytathattam. Szerződéses diákmunkára vettek fel, és a magyarországi középkori latint tanulmányoztam. Persze mindezt egyetem mellett. Könyvtárat kellett rendeznem, így megismerhettem egy óriási, hagyatéki tudós könyvtárat is. Diploma után aztán éves szerződést kaptam, majd lassanként véglegesítettek.

Végül az Akadémiáról került a Pázmányra is. A korábbi negatív tapasztalatok után miért döntött úgy, mégis megpróbálja a tanítást, csak most a felsőoktatásban?
Már az ELTE-n is bevontak a nyelvoktatásba, ami nagyon tetszett. Aztán 1992-ben hívott Maróth Miklós, hogy tanítsak úgynevezett „gyógylatint” a Pázmányon, ami az általánosan kötelező latint jelentette. Az első néhány generáció, akiket volt alkalmam oktatni, igazán pozitív élményeket nyújtottak, színvonalas csoportokat kaptam, ami segített abban, hogy elköteleződjek. 1996-ig megbízott előadóként dolgoztam, ezt követően lettem főállású oktató.

Jelenleg a Pázmány és az MTA közös kutatócsoportját irányítja. Pontosan mivel foglalkoznak?
A kutatócsoport a gyökereit tekintve az 1930-as évekre nyúlik vissza. Akkor fogalmazódott meg az igény, hogy el kell készíteni egy olyan latin nyelvű lexikont, ami már nem az ókor ismeretanyagát rendezi el latin címszavak segítségével, hanem a középkori nyelv szavait dolgozza fel. Ennek a projektnek a megvalósítására kérték fel az MTA-t, és jelenleg is ezen dolgozunk. A munkát kezdetben Huszti József irányította, aki nemzetközi hírű humanizmus-kutató volt. A munka, mely azóta is folyik,  többek után már az én vezetésemmel, nagyon összetett, még legalább 5-10 év, mire elkészül. A vállalkozás leginkább azért különleges, mert dokumentáló szótár, így jóval több információt nyújt, mint az átlag kétnyelvű szótárak.

A latin nyelvet nem csak itthon, külföldön is alaposan tanulmányozhatta, hiszen megszakításokkal ugyan, de két évet tölthetett a Vatikáni Titkos Levéltárban. Mivel foglalkozott ez idő alatt és milyen tapasztalatokkal tért haza?
Hatalmas élmény volt, 1986-ban hallgatóként kerültem ki, akkor voltam elsőként a vasfüggönyön kívül. Borzongató időszak volt. Aztán mikor újra és újra visszamehettem, felépítettem egy tervet arra vonatkozóan, hogy pontosan mivel akarok foglalkozni. Egyértelmű volt a hungarika-kutatás, hiszen a középkori és újkori magyar történelem az egyik legfontosabb kapcsolatrendszere az egyetemes egyház központjához és a római pápához való viszony. Alapvetően engem a Magyarországról a pápához érkezett kérvények érdekeltek, leginkább az az időszak, mikor a pápaság és a magyar király a török veszély miatt ráébred az érdekazonosságra. Forrásanyag bővel volt, de azt nem volt könnyű felmérni, hogy mit nem néztek még meg. Ugyanis Fraknói Vilmosék, akik korábban kutattak a témában nem készítettek kutatási naplót.

Van olyan város, ami Rómán kívül közel áll a szívéhez, ahova érdeklődéssel utazna újra és újra?
Eddigi életem során számtalan helyre eljuthattam, amiért hálás vagyok. A szomszédos országok mellett ilyen Olaszország, Görögország, Franciaország, Nagy-Britannia. Mind ablakot nyitottak a nagyvilágra. Azt hittem, hogy Rómát semmi sem múlhatja felül, de miután tavaly egy gyönyörű őszi hétvégén Párizsban jártam már egész máshogy gondoltam erre a meggyőződésemre. Lenyűgöző hely, akkor magam is megértettem, hogy a középkori Európának miért Párizs volt a fővárosa. Felejthetetlen élmény, ha tehetem, a kislányomat is mindenképp elviszem majd oda, ahogy Rómába is.

Tavaly novemberben Fraknói Vilmos díjat vehetett át. Milyen érzés volt ez az elismerés?
Úgy érzem, hogy messze érdemeim felett kaptam ezt a megtisztelő kitüntetést. Váratlan volt, de nagyon boldog vagyok, hogy magam is beállhattam a korábbi díjazottak, Haader Lea, Hervay Ferenc Levente, és Solymosi László mögé, még ha nem is feltétlen tartom magam méltónak erre. Ha az ember éveket tölt egy tárgy kutatásával, sok energiát és erőt fektet bele, mikor ezt elismerik, az nagyon jó érzés, bár nem ezért csináljuk.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja