Intézetvezetőként úgy véli, a diákok használható tudásra vágynak, ebben is segítenek nekik, de a szellemi minőségből nem engednek.

– Immáron 15 éve dolgozik a Pázmányon, jelenleg a Szociológiai Intézet vezetője, egyetemi docens. Mindig tudta, hogy oktatói pályára készül?
– Ami világos volt, hogy engem mindenekelőtt az ember érdekel, azt azonban sokáig nem tudtam, hogy ez milyen formában válik majd foglalkozássá. Sokáig szerettem volna magyartanár lenni, elsősorban az irodalom iránti érdeklődésből. Nem annyira az oktatás vonzott, inkább az ember, aki az irodalomban megjelenik, az ő viszonya az élethez, a világhoz. Végül aztán nem erre indultam, leginkább azért, mert sokaktól úgy értesültem, hogy az oktatásban az irodalom súlya sokszor elenyészik. Végül a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre mentem, egyik nagyapám is közgazdász volt. Ott azok táborát gyarapítottam, akik nem tudták eldönteni, hogy valójában milyen pályát válasszanak, ezért kerültek oda. A felvételi tárgy ugyanis a matematika és a történelem volt, ami arra engedett következtetni, hogy ez egy sokrétű képzés. Engem pedig éppen ez a sokféleség érdekelt. Aztán elég hamar kiderült, hogy a képzés nem fedi le azt, ami engem leginkább foglalkoztatott. Ezért felvételiztem az ELTE Bölcsészettudományi Karának filozófia szakára. Ebben meghatározó szerepe volt az akkori olvasmányélményeimnek is. A tanulmányaim súlypontja hamar átkerült arra a területre. Végül mégis a közgazdasági egyetemen szereztem diplomát, filozófiából nem, mert úgy gondoltam, inkább doktori képzésbe kezdek Németországban.

– Azért ez nagy lépés, nem érezte úgy, hogy túl nagy falat lesz a szociológiai doktori a közgazdaságtan után, ráadásul külföldön?
– Addigra már kezdtem elmélyedni Max Weber életművében, és egyre jobban érdekelt a szociológia, így egyértelmű volt, hogy a Heidelbergi Egyetem lesz a megfelelő hely. Főként a kíváncsiság vitt Németországba, a szellemnek a német művekből ismert világa. Öt éven át tanultam és kutattam ott. Két évig egy hagyományos szociológiai képzésen vettem részt, majd nagy szerencsémre az Erfurti Egyetemen alakult egy Max Weber Intézet, ahova a professzorom hívott, így oda mentem kutatni. Sokféle területről érkeztek kollégák: voltak ott szociológusok, történészek, közgazdászok, teológusok. Ez rendkívül inspiráló környezet volt számomra, afféle „varázshegy”. A disszertációmat is ott írtam és védtem meg, ezt követően jöttem haza 2001-ben.

– Tanulmányai során több városban élt, huzamosabb ideig külföldön is, elégedett, hogy végül oktatóként a Pázmányon helyezkedett el? Miben rejlik a szociológia képzésük sajátossága?
– A képzésünk arról szól, ami engem mindig is foglalkoztatott, ez pedig az ember sokrétű életviszonyai. A szociológia sokáig azt remélte és ígérte, hogy átfogó világmagyarázattal szolgál, és egy egyetemes ésszerűség jegyében megoldja a társadalom lényegi problémáit. Ez azonban túlméretezett vállalás volt, ezzel kapcsolatban mára kellően el is bizonytalanodott a tudomány. Ennél szerényebb, bár óriási szabású vállalkozás, ha az emberi világ gazdagságát póbáljuk megérteni és megmagyarázni akkor is, ha ez nem lesz végérvényes, abszolút tudás. Ma is fontos rávilágítanunk a szenvedésre, a külső és belső nyomorúságokra, és felhívni a figyelmet arra, hogy ezeket sokszor egymásnak okozzuk. Ez felszabadító megismerés, miközben az életünket megtartó emberi kötelékeket is bemutatja. A szociológiában statisztikai, történelem- és irodalomtudományi, vagy éppen pszichológiai és filozófiai jellegű megközelítéseket is használunk, de a társas világ a legkidolgozottabb képletekből és a legtanulságosabb tételekből is mindig újra „kilóg”. Kollégáimmal arra törekszünk, hogy a tanulmányok során megerősödjön egy tágas, a transzcendenciára is nyitott szellemi tájékozódás élménye és igénye. A társas világról való gondolkodáshoz kínálunk sokféle szempontot, ebben a mi képzésünk nagyon erős. Ezek közt rögzített tételek és továbbgondolandó dilemmák egyaránt vannak, hogy aki tőlünk kikerül, az a szakmai feladatok megoldásán túl kérdéseket is tudjon és merjen feltenni. Fontos tanulság, hogy utólag többnyire nem az elsőre leginkább használhatónak tűnő, gyakorlatias tárgyak bizonyulnak a legmeghatározóbbnak. Csak idővel bontakozik ki, miként is függ össze a szempontok sokasága, ezért türelmesen kinek-kinek meg kell dolgoznia. Aki így úgyszólván önmagát veti latba, az szociológusként termékenyen kapcsolódhat majd bele a közös világ alakításába, mert szem előtt fogja tartani a legszakmaibb tetteinek is a tétjét, ez pedig tömören szólva az emberi élet jelentősége.

– Merre tart most az intézet, mi az, amit vezetőként szeretne elérni?
– A pázmányos mesterképzésben kialakítottunk hozzánk illő specializációkat, az egyik az „Életmódok és devianciák szociológiája”, a másik az „Ifjúság-, család- és oktatásszociológia”, és mindkettő egyformán népszerű.  Néhány éve tovább bővült az Intézet profilja, mert befogadtuk a szociálpedagógia alapszakot, ez iránt is nagy az érdeklődés. De nem csak oktatunk, hanem kutatásokat is végzünk, amelyekben az elszánt hallgatók is részt vehetnek. Különféle kutatóintézetekkel, gyakorlóhelyekkel is vannak kapcsolataink, és nagyobb szakmai programokon dolgozunk, amelyekben mindenki megtalálhatja a maga részét. A hallgatók ugyanis használható tudásra vágynak, a kutatások révén pedig kapcsolatba kerülhetnek a munka világával. Figyelünk arra, hogy már az alapszakos diákok is találjanak ilyen lehetőségeket. Külföldi részképzésben való részvételüket is előmozdítjuk. A pályájuk és érdeklődésük közvetlen követésére nagy gondot fordítunk.

– Mit gondol, mennyit változtak az utóbbi években a hallgatók, hogyan lehet most megtalálni velük a közös hangot? Egyáltalán kell-e, hogy az oktatók alkalmazkodjanak a diákokhoz?
– A hallgatók alighanem annyiban változtak, amennyiben a világ is, aminek rengeteg oka van, és szociológusok is sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Egészen másként kell megszólítani ma a fiatalokat, mint akár 15 évvel korábban, ráadásul az egyetemre bekerülő hallgatók háttere és a fogékonysága is egyre sokfélébb. Akkor még például többé-kevésbé magától értődött, hogy az egyetemista sokat olvas, egy hosszabb szövegtől sem riad vissza. Mára azonban megváltoztak az olvasási szokások, az elmélyültség sokkal nagyobb erőfeszítést igényel. Egy olyan világban, amit az érintkezésben és a tudásszerzésben egyre inkább a világháló szervez, könnyen elterelődik az ember figyelme, így ha valami nem érdekli annyira, egyetlen kattintással továbbáll. Így erősödhet az asszociációs készség, akár a gondolkodás következetességének a rovására is, és előtérbe kerül az izgalmas és az aktuális. Az oktatók egyik feladata elkerülhetetlenül az, hogy másfajta közlésformákra váltsanak, amelyek befogadhatóbbak a diákok számára. Akár még az anyagon is lehet ennek megfelelően változtatni. Kérdés, hogy meddig megyünk el ebben az igazodásban. Valamiben ugyanis nem szabad engedni, ragaszkodni kell például ahhoz, hogy egy adott témában elmélyedés nélkül nem lehet jártasságot szerezni. Az egyetemi oktató végül is egy szellemi mesterség fogásaiba kínál bevezetést.

– Ön mennyiben lett engedékenyebb, és mi az a határ, aminél úgy érezte, hogy már nem tud tovább lazítani?
– Engem mindig főként az érdekelt egy vizsgáztatás alkalmával, hogy a hallgatónak összefüggések világossá váltak-e, ezért az, hogy tételesen fel tud-e sorolni mindent, nálam kevésbé számít. Inkább azt várom, hogy magában rájöjjön, mi és hogyan kapcsolódik össze, hogy valamilyen áttekintésről adjon számot. Ez egy diák számára nem könnyű feladat, de az biztos, hogy ezen a téren nem változtak az elképzeléseim, várakozásaim. Az okatók azonban sokfélék, vannak, akik például nagyon jól élnek a technika nyújtotta új lehetőségekkel. Én azonban a mai napig nem írok táblára, nem vetítek, az előadásaim közege az élőszó és lehetőleg szóban is vizsgáztatok. Intézetvezetőként viszont nagyon is támogatom a közvetítés sokszínűségét, mert a hallgatók számára is előny, ha sokféle módszerrel találkoznak.

– A kutatási területei között szerepel a társadalomelmélet, a kultúra- és a vallásszociológia. Mivel foglalkozik mostanában?
– A szociológia nagyon tág értelemben véve a kultúrával való foglalkozás, ezen pedig nem csak a művelődést és a szokásokat kell érteni, hanem vizsgálni kell az embert mint olyan lényt, aki – minden természeti és külső meghatározottságával együtt – egy jelentésekkel teli világban éli az életét, és érteni igyekszik a tágabb világát és benne saját magát. Nemrég fejeztem be egy német nyelvű monográfiát, amely az emberi identitásról szól. A könyv nem közvetlenül azzal foglalkozik, hogy mi az emberi identitás, hanem inkább azt vizsgálja, hogyan alakult, milyen pályákon haladt az ezzel kapcsolatos gondolkodás, és ezek az elképzelések miképpen függnek egymással össze. A filozófiától a pszichológián át egészen a szociológiáig. Az ilyen szabású munkák évtizedes távlatban zajlanak, az ember ezért ilyenkor mérlegeli, hogy a sok terv közül végül melyikre essen a választása.

– Jelenleg intézetvezetői elfoglaltságai mellett is több órát tart. Melyek a legkedvesebb tárgyai, és az órákon kívül foglalkozik-e a hallgatókkal?
– Abban a szerencsében van részem, hogy minden órámat szeretem, egyet sem tudnék külön kiemelni. Ami a kutatói munkát illeti, az általam művelt tetületek sajátossága, hogy a munkatársi párbeszéd ellenére is inkább egyéni kutatást igényelnek, de ezekről a kérdésekről gyakran beszélgetek a hallgatókkal, hogy tudják, mit hogyan lehet megközelíteni, elemezni. Igyekszem folyamatosan segíteni őket, jelen lenni a velük való viszonyban is.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja