Film- és színház rendező, operatőr, forgatókönyvíró, producer. Több mint három évtizede tartó pályája során tizenhat színművet rendezett, három tucat filmnek volt a rendezője és/vagy operatőre, ezek közül háromnak a forgatókönyvét is ő írta. Első filmjeinek egyike, a Hartai Lászlóval készített Szépleányok című dokumentumfilm óriási hazai és nemzetközi siker lett. Dér András, Balázs Béla-díjas, Ezüst Toll-díjas művész 2000 óta a Pázmány Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének adjunktusa.    

Már kisgyermekkorában rendezői ambíciókat dédelgetett?
Egyáltalán nem. Nagyon sokáig nem tudtam mi szeretnék lenni, de a gyerekkoromat  végigkísérte a színház, pontosabban a szerepjáték, és a fotózás. Még általános iskolás voltam, amikor Balatonbogláron az ott nyaraló gyerekekkel megrendeztem Gárdonyi regényét, A láthatatlan embert. Bevallom azonban, nem műalkotást akartam létrehozni, hanem tetszett az egyik lány. Ő kapta a főszerepet, szóval a „színházasdit” afféle körmönfont kommunikációs eszközként használtam. Ami a fényképezést illeti: édesapám sokat fotózott és én is nagyon korán rákaptam. A gimnáziumban jártam irodalmi- és színjátszó körbe, írtam novellákat és verseket, de ennek ellenére nem készültem művészi pályára. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy édesanyámat, aki csodagyerek volt és már négy éves korában zongora koncerteket adott, politikai okokból kirúgták a Zeneakadémiáról, így sosem lehetett zongoraművésznő. Ez olyan törést okozott bene, hogy engem meg akart a hasonló kudarcoktól, csalódásoktól óvni.
Családi sugallatra az orvosi egyetemre jelentkeztem, de sem belső ambícióm, sem hivatástudatom nem lévén, nem jártam sikerrel. Akkor lettem fényképész ipari tanuló. Az  érettségizettek kiváltságos osztályába jártam, ahol osztálytársam volt Xantus János és Mész András. Ők nagyon bennfentesek voltak a film világában, hiszen kicsit korábban játszottak a kor kultikus filmjében, a Sípoló macskakő-ben. Ők keltették fel igazán az érdeklődésemet a film iránt. A szakmunkás-vizsga után a Főfotónál voltam gyakornok, majd a Mafilmnél – ez volt akkor A filmgyár – lettem rendezőasszisztens gyakornok. Második nekifutásra felvettek a Film- és Színházművészeti Főiskola film- és televízió operatőr szakára, ahol Ragályi Elemér volt az osztályfőnököm. Sok közös óránk volt a filmrendező szakosokkal, akiknek Fábri Zoltán volt az osztályfőnökük. Nekünk is kellett filmet rendezni, de a főiskolai évek alatt színdarabot is rendeztem a színház rendező szakos osztállyal. Tudtam, inkább lennék rendező, mint operatőr.

Életrajzát átböngészve láttam, hogy a Szépleányok című dokumentumfilmmel, ami akkoriban óriási szenzáció volt, nagyon hamar ráköszöntött Önre a siker.
Így van. De előbb hadd mondjam el, hogy Ragályi nagyon figyelt a tanítványaira és mindenkit elindított a pályán. Engem is. 1985-ben rendezte Sándor Pál a Csak egy mozi című filmet, aminek Elemér volt az operatőre, én pedig a másodoperatőr lehettem. Miközben ezen a filmen dolgoztunk, Hartai László főiskolai osztálytársammal és barátommal kezdtük el forgatni a Szépleányokat az 1985-ben megrendezett Magyarország szépe című  szépségkirálynő választásról. Az keltette fel az érdeklődésünket, hogy a szocialista Magyarországon 1945 óta nem volt hivatalos szépségverseny. Két évig dolgoztunk a filmen. A szépségkirálynő, Molnár Csilla Andrea egy évvel a győzelme után öngyilkos lett. Csilla halála nagyon megviselt bennünket, és óriási etikai dilemma elé kerültünk: hogyan tovább. Dárday István állt mellénk, emberileg és szakmailag is támogatott bennünket. ”Kutyakötelességetek végigmenni ezen az úton, mert ennek a szomorú történetnek ti vagytok a leghitelesebb dokumentátorai” – mondta. Ennek szellemében született meg végül az a film, ami bejárta a világot. Sok fesztiváldíjat hozott, egyebek között 1987-ben a Magyar Filmszemlén megkapta a Rendezők és filmkritikusok díját, az európai kritikusok Fipresci díját, nyert Kosalyn Grand Prix kitüntetést.Magyarországon kb. egy-millió ember nézte meg. Be akarták tiltani, média –és politikai botrány is volt körülötte, ami nyilván jelentősen fokozta az érdeklődést. És hát persze el kellett viselnünk a szakmai irigységet és féltékenységet, hogy „na persze, ha nem lett volna Csilla öngyilkos, sosem lett volna ekkora siker”. De hát ez egy ilyen pálya.

Mikor, hogyan kezdődött az önálló, egyéni alkotói karrierje?
A Szépleányokban Hartai Lacival nem osztottuk el a szerepeket: mindketten hol rendezőként, hol operatőrként dolgoztunk. Utána volt még egy közös fikciós játékfilmünk, amelynek én az operatőre voltam, ő a rendezője. Ezután kezdődött az egyéni utam, a Szibériai nyár című rövid játékfilmmel, ami 1990-ben szintén nagy siker volt. Négy nemzetközi díjat hozott. Ennek rendezője és operatőre is én voltam. Színházrendezői karrierem is ekkortájt indult: Csizmadia Tibor kért fel, hogy a Budapesti Kamaraszínházban rendezzem meg Fassbinder a Fehér méreg című darabját. Feleségem, Dér Denisa játszotta a női főszerepet. 

A film és a színház hogyan hatottak egymásra vissza?  
Szerencsém volt, hogy így alakult, hiszen a filmkészítés anyagi feltételeit mindig nehezebb megteremteni. Ugyanakkor mi operatőrök, a Főiskolán igazán komolyan nem tanultunk színészvezetést. Amikor filmet rendeztem, éreztem, hogy nem tudom igazán, hogyan kell egy karaktert felépíteni, hogyan kell a színészeket irányítani. Ebben suta voltam. A színház lehetőséget adott arra, hogy ezt megtanuljam. A filmes látásmódomat pedig használom a színpadi dramaturgiában, látványvilágban. Érdekelnek a crossowerek.

Ön melyik produkciójára legbüszkébb? Mit tart a legjelentősebb alkotásának? 
Egy bukott filmemet. Címe, Árnyékszázad, 88-tól 93-ig 5 éven át dolgoztam rajta. A forgatókönyvírója, a rendezője és az operatőre is én voltam. A film a Fekete lyuk nevű szórakozóhely szubkulturális világának egy fikciós-dokumentarista elegye, a képzőművészetnek és a zenének egy látomásos költészeti összekapcsolása. Hangulatában Derek Jarman angol filmrendező, díszlettervező, képzőművész és író, valamint a New York-i Függetlenek világát hordozza. A magyar palettán új felületet nyitott, nem voltak igazán előzményei.

Ezért bukott meg?
Ez is benne lehetett, talán ezért nem értették, beleértve a Balázs Béla Stúdiót is. Mondhatnám azt is, hogy kevés volt a pénz. Az igazság azonban szerintem az, hogy kishitűen álltam hozzá. Én sem hittem el igazán, hogy ez jó film. Komolyabban kellett volna hinni benne, rendesen menedzselni, fesztiválokra vinni. Csak amikor egy évvel később újra megnéztem, akkor éreztem, hogy úristen, ez nagyon jó film! Később kaptam némi szakmai elismerést.

A kudarc csak átmeneti megbicsaklást hozott, vagy tartósan visszavetette a pályáján?
Utána évekig nem csináltam filmet. Nem mertem. Televíziós műsorokban dolgoztam. De visszatérnék a korábbi kérdéséhez, mert még nem mondtam el, hogy a színházi rendezéseim közül mit szeretek a legjobban. Ez egy kőszínházon kívüli alkotás, Yeats három drámáját illesztettem össze Triptichon címmel. Ez kortárs mozgásszínházi előadás volt, élő zenével. A Crescendo társulat adta elő. Ennek van egy története. A baptisták és a reformátusok nyári nemzetközi crescendo tábort hívtak életre tehetséges keresztény fiatalok számára. Ez elsősorban zenei tábor volt, de a szervezők színművészeti kurzust is akartak, és ennek vezetésére engem kértek fel. Éveken át minden nyáron volt tábor, sokan rendszeresen visszatértek. Így alakítottam meg a Crescendo társulatot, amelynek tagjaival, köztük a fiammal, Dér Zsolttal, aki ma már a Katona József Színház színésze, saját munkamódszert, metodikát dolgoztunk ki. A bemutatás kényszere nélkül dolgoztunk. Eufórikus időszak volt. Csak hát felbomlott ez a társulat, mert nem volt semmiféle anyagi forrásunk, és mindenkinek pénzt is kellett keresnie. Nagyon szerettem Kaffka Margit darabját a Hangyabolyt, amit a kecskeméti Katona József Színházban  rendeztem meg 2012-ben. Ez a Vidéki Színházak Fesztiválján 2013-ban elnyerte a legjobb előadás díját. De nem azért szeretem annyira, hanem mert fiatalokkal dolgozhattam ott is, és visszakaptam a műhelymunkának azt az élményét és hangulatát, ami a Crescendo széthullásával évekre eltűnt az életemből. És van még egy nagy ajándék az életemben: 3 évente megrendezhetem szabadtéren, a budaörsi Kőhegyen a Budaörsi Passiókat. Először a Csíksomlyói Passiót vittem színre, és rájöttem, hogy a magyar kultúrtörténet, a magyar irodalom egyáltalán nem kezeli értékén ezeket a szerintem nagyon modern, máig érvényes gondolatokkal teli misztériumjátékokat. Nem beszélve arról, milyen csodálatos dolog két tucat amatőr és profi színésszel, 200 statisztával a film és a színház határmezsgyéjén  dolgozni. Itt színházi és filmes művészi elemek egyaránt vannak, nagy képekben, terekben kell gondolkodni, a téma szakrális, a perspektíva tulajdonképpen az öröklét.
És még egy dolgot hadd említsek: 15 éve, a magyarországi szlovákoknak kis falvakban szlovákul játszunk. Ha nem mennénk, ezek az emberek sosem látnának színházat. Ez egy népművelő, kultúra megtartó misszió, amit nagyon fontosnak tartok. Összességében elmondhatom: sok olyan filmtéma, vagy darab volt, amit nagyon szerettem volna, mégsem sikerült soha megvalósítani, megrendezni. Rám talált viszont sok-sok feladat, amit magamtól sosem végeztem volna el. Mintha valamiféle kvantummezőben rohangálnának a megvalósítandó dolgok, én is ott vagyok, és egyszer csak összecuppanunk. Jé, ez engem érdekel… De vajon miért nem jutott eszembe?  

17 éve tanít a Pázmányon. Mit ad Önnek az oktatás, és mit ad Ön a diákjainak? 
A felsőoktatásban tanítva az embernek meg kell őriznie a rugalmasságát és a nyitottságát. Nekem meg kell értenem a különböző generációkat – X,Y,Z – pedig ők már egymást sem értik igazán. A megőrzött nyitottság nyilvánvalóan jól jön akár a színházi, akár a filmes világban. Tanárként egyebek között az a feladatom, hogy ebben a zavaros média világban,  információs zuhatagban, az értékek labirintusában a diákok számára valamiféle irányt mutassak. Nagyon szeretem, hogy folyamatosan visszakérdeznek, ami arra kényszerít, hogy a tudásomat, ami fekszik valahol egy pincében, penészedik, porosodik, megrágják az egerek, vizesedik, nem használja senki, újra és újra átlapozzam. És ahogy átlapozom, mindig találok valami érdekeset, mindig rájövök valami igazságra, valami korrekcióra. A világ erőteljesen változik, és ebben a folyamatos változásban az alapértékek relativizálódnak. Ennek a rendszernek a vizsgálatában a fiatalok nagyon jók, és ez számomra hasznos. 

Az oktatásban mi jelent az Ön számára sikerélményt?
A hallgatók többsége egy elképesztően rossz iskolarendszer megnyomorításából szabadul ki. És itt hiába nincsenek prés alatt, önbizalom hiánnyal küzdenek, a tudásukat nem tudják használni, kompetencia szintjük alacsony. Nekünk tanároknak segítenünk kell őket abban, hogy magukra találjanak, vagy újra felépítsék magukat. Én elsősorban a gyakorlati képzésben veszek részt, filmkészítési gyakorlatokat tartok, persze tanulunk filmtörténetet és filmelemzést. Számomra óriási öröm, hogy hallgatók, akik a kurzus kezdetén szinte meg sem mertek szólalni, a végére forgatókönyvet írnak, beszélnek róla, eladásokat tartanak. Tehát közösen valamiféle készség- és személyiségfejlesztő munkát is végzünk. Vannak, akiknek kezében sosem volt kamera, és mire végeznek, eljutnak odáig, hogy önállóan forgatnak filmet. Ez a film minőségétől, gondolatiságától függetlenül remek dolog!

Előfordult, hogy valaki csinált egy olyan filmes megoldást, ami meglepte önt?
A szakma korlátozott ismerete miatt, néha csinálnak olyat, hogy a fülem kettéáll, de az eredmény jó.

A nem tudás szabadsága?
Talán így is fogalmazhatunk. Ilyenkor nehéz helyzetben vagyok, mert én a klasszikus filmkészítés szabályait tanítom, de ez nem matematika. A matekban is több úton juthatunk el ugyanahhoz az eredményhez, de a művészetben nagyon sokféle út lehetséges, és nem egyértelmű, hogy egy megoldás jó-e. Időnként születik valami, amire azt mondom, hát ilyen nincsen, de mégis van. Elmagyarázom: hályogkovács módjára csináltad, szerencsésen összejött, de elemezzük, hogy miért lett jó. Mi az esztétikai, dramaturgiai, kulturális magyarázata annak, hogy itt megállja a helyét, egy másik filmben pedig kivágandó snitt lenne. A helyzetekből, amikor valaki gátlástalanul, szemtelen módon megcsinál valamit, én is tanulok. Persze amellett, hogy szabad gondolkodásra buzdítom a hallgatókat, a film formanyelvi alapjait nyilvánvalóan meg kell tanulniuk: milyen plánok vannak, mit jelent a képmélység, mi a dramaturgia, a film milyen szekvenciákból áll, forgatókönyvnek mik a szabályai, stb. 

Azt mondta, annak idején Ragályi Elemér segített Önöknek elindulni a pályán. Ön is  mentorálja a hallgatókat?
Ha valaki igényt tart rá, ha érzem benne az ambíciót, a tehetséget, akkor igen. Sokszor előfordult már, hogy szóltam valakinek, hogy valahol látok számára egy lehetőséget.  Egyébként a „mentorkodás” már az egyetemi évek alatt is elindul. Őriszentpéteren másfél évtizede évről évre nyári filmes, illetve média tábort szervezek az érdeklődő hallgatóknak. Ide meghívom a Pázmány tanárait, külső tanárokat, művész tanárokat. Vannak elméleti előadások is, filmeket nézünk, készítünk és elemzünk. Ez valamiféle tehetséggondozás azok számára, akik ambicionálják a filmkészítést, tehát van bennük vágy arra, hogy ezen a módon fejezzék ki magukat. Vannak tanítványaim, akik filmrendezők, operatőrök, forgatókönyvírók, producerek lettek. Megmutatják a kész filmjeiket, de most már felnőttek, és nem kérik ki előre a tanácsaimat.

Az interjút Gimes Júlia készítette.