– Nagyon tudatos voltál a tanulmányaidat illetően, akkoriban még nem volt kommunikáció szak az egyetemen, de téged ez érdekelt, és egészen Amerikáig mentél, hogy ezt a tudást megszerezhesd. Mikor döntötted el, hogy a tengeren túlra utazol képezni magad?
– Hiányzott, hogy kommunikációt tanulhassak, a két fő szakom (angol és magyar) mellett pedig erre nehezen lett volna más lehetőségem. Már akkor tudtam, hogy sajtókapcsolatokkal akarok majd foglalkozni, és erre a legjobb gyakorlati képzést nyújtó iskolák akkor az Államokban voltak. Az USA-ban már akkor működött elektronikus felvételi rendszer, a teszteredmények is online jutottak el a megcélzott intézményekhez. Végül a sikeres felvételi után a Pennsylvaniában található, 8-10 ezer diákot számláló Edinboro állami egyetemre jelentkeztem... Már négy éve jártam a Pázmányra, így hitelesítés után sok angol szakos órámat elfogadták az USA-ban, ezért szerencsére íráskészséget, amerikai irodalmat, történelmet nem kellett tanulnom, hiszen ezt a tudást itthon már megszereztem. Az általános oktatási rész így kimaradt, és csak a szakirányú, PR-el kapcsolatos szemináriumokra és előadásokra koncentrálhattam. Szándékosan egy kisebb egyetemre jelentkeztem – az edinboroi amerikai viszonylatban annak számít -, mert úgy gondoltam, ott könnyebb lesz beilleszkedni, kapcsolatot teremteni. Elengedtem New Yorkot és Los Angelest, helyette Pennsyilvania felé vettem az irányt.

– Kevesen ennyire eltökéltek, sokan ilyen fiatalon nem is tudják, hogy pontosan mivel akarnak majd foglalkozni, de neked ez nagyon korán egyértelművé vált.
– Igen, és itt fontos megemlítenem, hogy tulajdonképpen már középiskola első osztálya óta dolgozom, hála egy amerikai tanáromnak. Ő nem csak a zsebpénz miatt támogatta, hogy iskola mellett dolgozzanak a diákjai, hanem azért, hogy belülről is lássanak cégeket, hogy megtudják, miképpen működik egy felnőtt munkahely. A budapesti Teleki Blanka Gimnázium elsős angol szakos tanulójaként felvettek gyakornoknak az HBO-hoz, s ez azóta is életem meghatározó élménye. Kelet-Európában elsőként hozzánk jött a csatorna 1990-ben, én 1991-től dolgoztam ott nyolc éven át, még az egyetem alatt is. Rendkívül sok időt elvett a szabadidőmből, de imádtam. Napi négy-hat órát dolgoztam a Pázmány mellett is, aztán jött Amerika.

– Mennyi időt töltöttél végül az államokban és milyen tapasztalatokkal érkeztél haza?
– Egy évet voltam kint, de hála az elfogadott tárgyaimnak, és annak, hogy mindenből engedélyeztek emelt kreditszámmal tárgyakat felvenni az idő rövidsége miatt- ez idő alatt szereztem egy mester diplomát, ami elég komoly képzettségnek számít. Nagy különbség az amerikai és a magyar oktatás között, hogy nagyon kis létszámú csoportok inkább csak a gyakorlati, rádiós, tévés szakmai órákon vannak. Rendkívül jó feltételekkel, a valós média környezetet modellezve sajátítottuk el a szakmát a gyakorlatban, tehát sajtótájékoztató tartottunk, műsorszerkesztést, rádiózást vagy épp vágni tanultunk. Az elméleti anyag esetében, mint például az íráskészség vagy prezentációs készség fejlesztés ott jóval magasabbak voltak az osztálylétszámok, nincs olyan, mint a Pázmányon, ahol elméletet akár 15 fős csoportban is tanulhatnak a diákok.

– Az amerikai mesterdiploma mellett angol és magyar szakon végeztél a Pázmányon. Az álmod megvalósult, hiszen jelenleg a kommunikáció területén dolgozol, méghozzá vezető pozícióban. Hogy emlékszel vissza most az egyetemi évekre?
– A kezdet kezdetén, 1995-2000-ig jártam a Pázmányra, akkor, az első évfolyamok között voltunk, akik birtokba vehették a piliscsabai campust. Leginkább azért döntöttem úgy, hogy ezt az egyetemet választom, mert nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam azoktól az ismerősöktől, akik már oda jártak vagy hallottak róla. Akkor még Maróth Miklós volt a dékán, aki igen komoly szaktekintély, nagytudású tanár és rendkívüli karakter. Úgy éreztem, hogy a Pázmány minden szempontból megfelelő iskola lehet, ami megalapozhatja a későbbi életemet, megfelelő tudásbázist adhat.

– Korábban említetted, hogy egy kisebb egyetemet inkább magadénak érzel, esetleg ez is szerepet játszott?
– Igen, szempont volt, hogy ne egy mamutintézményben tanuljak. Akkor iszonyú nehéz volt bekerülni a Pázmányra, emlékszem, sokan jelentkeztek mindkét szakra. Nagy eredmény volt, hogy felvettek és igen erős évfolyam voltunk. Akik akkor magyar szakra jártak, azok egy része a mai napig a médiában, vagy ahhoz közeli területeken dolgoznak. Dombóvári Vanda, aki tv-s műsorvezető évfolyamtársam volt, de együtt tanultam a Magyar Rádió későbbi műsorvezetőjével, Vízy Dorkával is, aki azóta sajnos betegség miatt már meghalt. A szakmában gyakran összefutok volt évfolyamtársakkal, akik magyar szakon végeztek, és a kommunikációt választották hivatásuknak. Nagyon erős volt a magyar nyelv és irodalom oktatása, így kiváló ugródeszkának számított.

– A jelenlegi munkádból ítélve ez valóban így van, a kemény munkának hála ma azt csinálhatod, ami igazán érdekelt, a Suzukinál dolgozol kommunikációs vezetőként. Milyen egyéb állomások voltak még a karrieredben?
– Fontos leszögeznem, hogy a szakmai munkámat szinte mindig segítette, hogy nagyon sok olyan képességet sajátítottunk el az egyetemen, amelyek nélkülözhetetlenek ezen a területen!Leginkább arra emlékszem vissza a Pázmányon töltött öt évből, hogy mindkét szakomon nagyon sokat kellett írnunk. Más főiskolákhoz, egyetemekhez képest nagyságrendekkel erősebb volt a követelményrendszer, a megszerzett lexikális tudásnak hála pedig kiváló alapokkal indultunk a felnőtt-létbe. Sokat fejlődtem a későbbi munkáim során is, de rendkívül hasznosak az egyetem alatt szerzett képességek is. Amikor elkezdtem dolgozni, alapjaiban változott meg az időbeosztásom, már nincs annyi időm az olvasásra, a nyelv tanulmányozására, mint egyetemistaként. A magyar és világirodalom akkor az életünk szerves része volt. Ma már sajtószemléket, kivonatokat kapok, hiszen óriási híranyagból csak a legszükségesebb minimum az, ami naponta belefér az olvasásra szánt időmbe. Éppen ezért érzem jelentősnek, hogy a Pázmányon töltött idő alatt rendkívüli mennyiségű irodalmi szöveget tudtunk befogadni. Az egyetem után szinte azonnal el tudtam helyezkedni egy PR ügynökségnél, aztán dolgoztam a T-Mobile-nál, és a Tesconál.. Ezt követte a Suzuki, ahol már több mint 10 éve dolgozom. Persze a vezetői feladatoknak vannak nehézségei, minden nap bizonyítani kell, nőkét pedig egyébként sem könnyű az autóiparban, de máig lobog bennem a tűz a szakma iránt. Minden nehézség ellenére is töretlen a szerelem a hivatásom felé, és folyamatosan próbálok egyre jobb munkát végezni.

– Ez tükröződik abból is, hogy mennyire tudatosan építetted a karriered, amihez, mint mondtad jó alapot adott a Pázmány. Volt esetleg olyan oktató, aki kifejezetten nagy hatással volt rád, megalapozta a későbbi pályád is?
Nem szívesen nevesítek egyetlen tanárt sem, mert úgy érzem, mindenkinek, aki akkor minket tanított hálásak lehetünk!Mindkét szak tárgyaiból profitáltam valamit. Még a nyelvtörténetből is, bár ezt akkor még biztosan nem gondoltam volna. A tanáraink a maximális tudásukkal és felkészültségükkel fordultak felénk, ezért egyfajta szellemi továbbképzőnek éreztem az egyetemet. Imádtam azt is, ahogy apránként egyre több fantasztikus épület nőtt ki a földből. Lényegében mi vettük birtokba az egyetemet, élmény volt minden évben egy újabb és újabb zugot felfedezni. Az első évfolyam voltunk, akik már a Stephaneumban is tanulhattak, és a diplomájukat is ott vehették át. Akkor még – a mára rég lebontott – orosz, katonai létesítmények is funkcionáltak évfolyam- előadóteremként, volt egyfajta vadregényes hangulata az akkori campusnak. Emlékszem, akkor még saját busz- és vonat megállója sem volt az egyetemnek, a faluból kellett gyalogolni. Óriási könnyebbség volt, mikor végül saját vonatmegállót kaptunk, ez jelentősen megkönnyítette a kiutazást. Ezekkel a változásokkal egyre jobban idomult az egyetem a diákok igényeihez is. Őszintén örülök, hogy a felvettek a Pázmányra, és igazán hálás vagyok az ott töltött évekért, no és persze, büszke vagyok a megszerzett diplomáimra!

Az interjút Kuslits Szonja készítette.