Felnőtt életét költőként, műfordítóként kezdte. Több nyelvet autodidakta módon tanult meg. A vallás, a vallásfilozófia, a tudományos gondolkodás iránti érdeklődését Pierre Teilhard de Chardin természettudós és filozófus Benne élünk című könyve keltette fel, amely szamizdatként került a kezébe 17 éves korában. Filozófiai tanulmányaiba azonban csak 10 évvel később, már jóval érettebb fejjel vágott bele. Akkor viszont tudományos tevékenysége rekordsebességgel „beindult”. Mezei Balázs professzor, a Keresztény Filozófiai Intézet igazgatója, a Filozófia Tanszék vezetője az elmúlt 20-25 évben több mint 30 könyvet publikált.    

Feltűnt az interneten fellelhető szakmai önéletrajzaiban, hogy csak 32 évesen kezdett az akadémiai szférában filozófusként dolgozni. Miért? Mit csinált addig?
Költőként, műfordítóként dolgoztam. Induló költőként Weöres Sándor támogatott, majd Lator László mutatott be az egykori Élet és irodalomban. Műfordítóként Ritoók Zsigmond és Szilágyi János György segítettek. Részt vettem az 1986-ban elindult Újhold-évkönyv szerkesztésében, verseim jelentek meg az első kötetekben, később az induló – s azóta megszűnt – Holmiban is. Az 1980-as években sok műfordítást készítettem, Horatius- Claudianus, később Schiller-fordításaimmal díjakat is nyertem. 1989 után két önálló verseskötetem is megjelent, a második már kifejezetten a bölcseleti és költői gondolkodás összefoglalásának kísérleteként. Összességében életemnek erről a korszakáról azt mondhatom, hogy a művészi-vallási undergroundhoz tartoztam.

Hogyhogy nem járt idehaza egyetemre?
Egyfajta passzív ellenállás és alternatív életforma határozott meg húsz éves korom körül. A létező szocializmus képmutatásával szembesülve én is, mint sokan mások, intellektuális és morális kötelességünknek tartottuk a rendszerrel szembeni passzív viselkedést, az intézmények elvetését. Beletartoztam abba a körbe, amely Oláh Mátyás festőművész körül (a „A hajó” elnevezés alatt) szerveződött és izgalmas életpályák talajaként szolgált. Egyikünk athoszi szerzetes lett, másikunk egy francia rendbe került, harmadikunk ma már jó nevű regényíró, s a legkiválóbb köztünk – Perczel István – az ősi indiai kereszténység forrásainak, teológiájának nemzetközileg megbecsült feltárója … Számomra ebben az időszakban azonban Molnár Gyula diakónus alakja volt a legfontosabb, aki Mária-jelenésekkel foglalkozott és nekem, mint fiatalembernek, újra meg újra megrendeléseket adott arra, hogy a nemzetközi szakirodalom alapján anonim Mária-kiadványokat készítsek…
Édesapám, Mezei Ottó művészettörténész volt, akit ’56 után megbízhatatlannak minősítettek, állásából elbocsátották. Ezért tanári pályáját művészettörténészire cserélte, már negyven évesen új diplomát szerzett, majd többször járt Párizsban, Madridban, Rómában tanulmányúton, egyetemi kurzuson az 1960-as években. Itthon úttörő tevékenységet folytatott, első könyve az addig jórészt ismeretlen Duchamp-ról jelent meg, a második a Bauhaus-mozgalomról. Olyan festők köszönhetik újrafelfedezésüket apámnak, mint Nemes Lampérth József, akinek hatalmas, drámai képei alatt telt a kamaszkorom, mivel apám megszerezte és hazahozatta külföldön előkerült képeit. Sokat foglalkozott fiatalokkal is, a mai jelentős festők, szobrászok, képzőművészek közül többen az ő szárnyai alól kerültek ki. Anyám, Mezei Ottóné, sokak Klári nénije a magyar biodinamikus gazdálkodás úttörője és a hazai Waldorf-mozgalom megalapítója. Ha Waldorf, akkor Klári néni, s ez a másik meghatározó élménye gyermek- és fiatalkoromnak. Ha szüleim csak a most említetteket tették volna, már szobrot érdemelnének, s nemcsak az intellektuális, hanem a vagyoni érték következtében is, amit ennek az országnak adtak.
Édesanyám holokauszt-túlélő, elképesztő szörnyűségen ment keresztül – ennek emléke családi napló formájában a mai napig fennmaradt. Traumáját, de az ebben fogant lelki erejét és vallási elkötelezettségét is továbbadta mind a hat gyerekének. Apám katolikus volt – nagybátyja a mártírhalált halt pap, Kenyeres Lajos. Ez a kettősség meghatározó volt számomra. S noha eredetileg mindkét családom vagyonos volt, 1945 után mindent elvettek tőlük. A szüleim válasza erre az volt, hogy még többet adtak, szellemi és anyagi értékben egyaránt – annak az országnak, amely üldözte őket.

Mikor jött rá, hogy az Ön útja valójában a filozófia?
Ennek több lépcsője volt, s nem kívánom kihagyni azt, hogy a gimnáziumi filozófiatanárom, látva érdeklődésemet, kezembe adta Adam Schaff Marxizmus és egyén c. könyvét, mely a marxi tanítás nagy hiányosságát, az embertant kívánta pótolni. De a döntő mégis az volt, hogy 17 éves koromban apám megajándékozott Pierre Teilhard de Chardin természettudós és filozófus Benne élünk (Az isteni miliő) című könyvével. Ehhez akkoriban szamizdatként lehetett hozzájutni.  Rácsodálkoztam: lehetséges, hogy gondolkodás, tudomány, filozófia, teológia, költészet egy műben egyidejűleg van jelen?  Ez volt az a pillanat, amikor felfogtam, hogy nekem ezzel az egésszel kell foglalkoznom…
1987-ben meghívást kaptam Josef Seiferthez, a Nemzetközi Filozófiai Akadémiára. Az Akadémia 1980-as megalapításakor Texasban működött, 1987-ben azonban átköltözött Európába. Seifertnél, aki 2011-ig az intézmény rektora volt, nagy élmény volt tanulni. 1992-ben befejeztem a PhD dolgozatomat, melynek ő volt az egyik témavezetője. Elmondhatom, hogy Doktorvaterem az „osztrák filozófia” hagyományának egyik legkiválóbb gondolkodója. 1993-ban nemcsak a PhD volt a kezemben, hanem meghívás is egy amerikai egyetemre, a University of Notre Dame-re, Raph McInerny aláírásával – mégis hazajöttem.

Izgatta a rendszerváltás?
Pontosan. Azt a feladatot láttam magam előtt, hogy Magyarországon hozzájáruljak az új, posztmarxista filozófia kialakításához, és úgy érzem, a magam részéről hozzátettem, amit tudtam. Ezen a vonalon honosíttattam a doktorimat, habilitáltam, majd megszereztem az akadémiai doktor fokozatot is. Szakmailag tehát teljesítettem, ami elvárható, noha kétségtelenül nem vagyok valami ismert.

Némi sértettséget vélek a hangjában felfedezni…
Az embernek el kell tudni viselnie a negatív visszacsatolást vagy akár a visszacsatolás hiányát is. A filozófiai gondolkodás eleve leszűkíti az ember lehetőségeit, főleg ha szembe megy a populisztikus, retorikus divatgondolkodással.
Visszatérve a 90-es évekhez: hazatérésem után egy évtizeden át az ELTE-n tanítottam, ahol nemzedékem néhány kiválóságával együttműködve olyan tárgyakat vezettünk be az oktatásba, mint vallásfilozófia, filozófiai teológia, vagy vallásetika. A magam részéről főképpen a kortárs analitikus és kontinentális vallásfilozófia feldolgozását végeztem fordítások, kommentárok, továbbgondolások formájában. Az, hogy ma a vallás kérdéseiről széles körben gondolkodhatunk magyar nyelven is, nem kis részben ezeknek az éveknek köszönhető. Ugyanitt azok közé tartoztam, akik megformálták és elindították az első hazai filozófiai doktori iskolát, amelynek kiemelkedő alakja volt néhai Tengelyi László. Neki köszönhetem, hogy ebben a munkában sok feladat hárult rám.  
Amikor 2003-ban áthívtak a Pázmányra, örömmel mentem, mert azt gondoltam, itt lehetőségem lesz egy hazai vallásfilozófiai iskola létrehozására.

Jól gondolta? Megvalósította elképzeléseit?
Igen. Kialakult egy kör, amely a felvetett kérdésekkel foglalkozik, főképpen a Fides et ratio-kutatócsoporthoz kapcsolódva. Az elmúlt évtizedben számos nemzetközi konferenciát tartottunk, ismert előadókat hívtunk meg Richard Swinburne-től Josef Seiferten át William Desmondig, könyvsorozatot tartok fenn ebben a témában idehaza és külföldön. E sorozatban eddig is megjelent néhány különlegesség, de az igazi csak most jön, Edith Stein filozófiai főművének kiadása Varga-Jani Anna fordításában. Egyetemi munkatársaimmal is jó közösség alakult ki. Sok időt töltök külföldön, így munkánk minőségét nemzetközi mércével is meg tudom megítélni. Színvonalasnak értékelem a teljesítményünket. Vannak nagyon tehetséges tanítványaim, akikre büszke vagyok: például Varga Péter Andrásra, aki ma már az Akadémia Filozófiai Intézetében dolgozik, Marosán Bence Péterre, aki a Budapesti Gazdasági Főiskola adjunktusa, Szalay Mátyásra, aki a sokat emlegetett Nemzetközi Filozófiai Akadémia tanára…  

Hogyan tanult meg annyi nyelvet? Láttam az önéletrajzában, hogy tud néhányat…
Mindkét szülőm német nyelvű családban nőtt fel, amelyek az ő gyerekkorukban tértek át a magyarra. A német természetes befogadását tehát otthonról hoztam. Oroszul… tanultunk az iskolában, ez akkoriban kötelező volt s a mai napig hat. Latinul, görögül, franciául, olaszul, spanyolul azért tanultam, hogy olvashassak, fordíthassak, műfordításokat készíthessek. Később úgy hozta a sors, hogy a Nemzetközi Filozófiai Akadémián a kommunikáció nyelve angol volt, így a disszertációmat is angolul írtam. Jelenleg – lakhelyem miatt – szlovákul igyekszem megtanulni, ami az orosz alapján nem tűnik lehetetlennek…

Konkrét alkotásai közül mire a legbüszkébb?
Különösen büszke vagyok Vallásbölcselet – A vallás valósága című kétkötetes munkámra, mely tíz éves munka után 2004-ben, illetve 2005-ben jelent meg. Magyarul ez az eddig egyetlen, átfogó vallásfilozófiai mű, amely a témát teljességre törekvően, ám nem száraz, formális értelemben tekinti át, hanem inkább egzisztencialista történetfilozófiai értelemben. A munka egyes kurzusaim alapjául szolgál és sok visszajelzés alapján látom, hogy alkalmas is e feladatra, noha a nyelve, egyfajta metanyelv, nem mindig követhető könnyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy a ’90-es évek közepétől a 2000-es évek közepéig nem publikáltam mást…

Láttam… Legalább 30 könyve jelent meg. Nem munkamániás egy kicsit?
Tudja, hogy van ez: ha az emberről azt gondolják, hogy tehetségtelen, legalább dolgozzon! Szerintem három szinten érdemes tevékenykedni: a legfontosabb a saját életmű létrehozása, amelynek önállónak, eredetinek és alaposnak kell lennie. Ez minden tudományos tevékenység elsődleges ismérve. A második az ismertetői tevékenység, amikor az ember a számára fontos személyiségeket bemutatja, történetileg és szellemileg elhelyezi, munkáikat esetleg lefordítja, feldolgozza. A harmadik szint pedig a tudományszervezési tevékenység, amikor az ember az intézményi kereteken dolgozik. Ami engem illet, mindegyik szinten igyekeztem előbbre jutni.

Mondana néhány szót e szintekről külön-külön?
A legfontosabb szint, amely esetemben a Vallásbölcseletben jelenik meg, ma is elsődleges. Ennek jegyében tavaly fejeztem be újabb átfogó munkámat. Címe: Radical Revelation: A Philosophical Approach. A radikális reveláció annak a filozófiai vonalnak a valamiféle végig gondolása, amelyet a modern gondolkodás történetében Fichte és Schelling indítottak el, és amely különböző rejtett módokon a számomra oly fontos fenomenológia irányzatában folytatódik, főképpen Scheler, Husserl, Heidegger, Lévinas és Marion munkáiban. Ez a munka beletagolódik a kortárs irányzatokba, amelyek képviselői olyan ismert személyek, mint Cyril O’Regan, John Milbank, Vető Miklós vagy Thomas Altizer. Ahogyan a Vallásbölcselet magyar nyelven kívánt először átfogóan gondolkodni a „vallásról”, úgy a Radical Revelation a kortárs gondolkodás kontextusában, angol nyelven teszi ugyanezt a „reveláció” jelenségére nézve, mely összeköti a filozófia-teológiai területeket, miközben az eszmetörténetet és a képzőművészetet is bekapcsolja a kifejtésbe.
Ezen a vonalon szorosan együttműködöm egyetemi kollégákkal, akiknek köre Ausztráliától Örményországon keresztül Dél- és Észak-Amerikáig terjed. Jelenleg az Oxford Handbook of Revelation szerkesztése, illetve több könyvsorozat köt össze bennünket, de remélem, hogy konferenciáink, közös kiadványaink és elmélkedéseink során olyan nemzetközi műhely jöhet létre, amely a vallás nagy kérdéseit a legaktuálisabb természettudományos problémák és művészeti törekvések közösségében filozófiailag képes felvetni. Mindebben a legfontosabb számomra az Indiana-beli University of Notre Dame, amely szinte második otthonommá vált az elmúlt évtized során.
Büszke vagyok arra is, hogy bizonyos szerzőket első ízben jelentettem meg magyarul az elmúlt évtizedekben. Így például a katolizált családból származó Gondos-Grünhut László munkáit, aki ’56-ban elmenekült Magyarországról, 1962-ben meghalt, azóta magyarul nem jelentek meg művei. Szeretetmisztikával és istenkapcsolattal foglalkozó írásai nagyon szépek. Interjúkon, tanulmányokon, fordításokon keresztül én ismertettem meg itthon Thomas Molnar – Molnár Tamás katolikus filozófust, akihez személyes barátság fűzött. Molnar életművét magam mutattam be idehaza az 90-es években, hazaszállíttattam a hagyatékát s kidolgoztam egy, az emlékét szolgáló intézet felállításának a tervét (melyet azonban az eredetitől eltérő célokra, a kezdeményező félreállításával kisajátítottak). De először írtam idehaza Jan Patočkáról, a csehek által nemzeti hősként ünnepelt filozófusról, vagy Hans Jonasról és Eric Voegelinről. Ugyanígy Richard Swinburne, korunk vezető oxfordi filozófusának munkáit is először mutattam be hazánkban, őt magát is meghívtam annak idején több előadás megtartására egyetemeinken. Vető Miklós ugyan már megjelent írásaival idehaza az 1980-as években, de mint fontos francia gondolkodó nem kis részben az általam szervezett kiadványokban és konferenciákon keresztül vált magyarul ismertté…
A harmadik a pedagógiai és tudományszervezői szint. Itt azt szeretném kiemelni, hogy társaimmal megerősítettük és kidolgoztuk a PPKE filozófiaoktatását, jelenleg a speciálisan filozófiai doktori képzés megteremtésén dolgozunk (noha filozófiai témában ma is lehet doktorálni nálunk). Kutatócsoportként működik a Fides et ratio-csoport, amelynek jelentékeny programtörténete van. Fontosnak látom olyan intézményi keret létrehozását, amely ennek a kutatócsoportnak a tematikáját viszi tovább magasabb szinten és képes nemzetközileg és érvényesíteni azt a gondolkodásmódot, amelyet a Vallásbölcseletben és a Radical Revelationben kidolgoztam s amely szervesen illeszkedik a magyar nyelvhez kötődő, nemzetközileg is jelentős gondolkodók munkásságához, akik között kiemelkedő nevek szerepelnek Polányi Mihálytól Vető Miklósig. Remélem, e törekvéseim a jövőben intézményi értelemben is megvalósulhatnak, mivel fontos feladatomnak látom a tudományszervezés e vonatkozását is.

S mi egységesíti ezt a sokféle tevékenység?
Szakmailag, miként személyes életemben is, egy cél vezet: a valóságot szolgálni, amelyben a filozófiai-tudományos tévedések, az emberi-morális mulasztások nem helyrehozhatatlan törésként, hanem a gondolati és gyakorlati gyógyulás erőforrásaként jelennek meg. Nemcsak az erkölcsben, a gondolkodásban is döntő jelentőségű a megbocsátó kiengesztelődés, mivel enélkül soha nem foghatjuk fel a valóság mint egész működését. Felfogásomban ma is érvényesek a Platónnak tulajdonított szavak: „Mert szükségszerű, hogy a Jó már mindig is győzött és győzni is fog a rossz felett.” 

Az interjút Gimes Júlia készítette.