Középiskolai tanárnak készült. Szakmai élete első évtizedében dolgozott kézirattárosként, foglalkozott régi magyar irodalommal, volt muzeológus. Pályája tehát nem teljesen szokványos módon alakult. Ezt a sokféle tapasztalatot azonban mind történész kutatóként, mind oktatóként jól tudja kamatoztatni. 

Pedagógus családból származik, középiskolai tanárként végzett, iskolában mégsem tanított sosem. Mi tántorította el?
Valóban, édesapám matematika-fizika, édesanyám magyar-földrajz szakos tanár volt. Bár matek-fizika tagozaton érettségiztem, nem sok érzékem volt hozzá. Korán kiderült, hogy humán beállítottságú vagyok. Amikor 1988-ban magyar-történelem szakos tanárként végeztem az ELTE-n, gyakorlatilag lehetetlen volt pedagógusként elhelyezkedni. A Központi Statisztikai Hivatalban viszont kaptunk állást. Először megrémültem az intézmény nevétől, mert „antimatekosként” viszolyogtam a tárgyra emlékeztető kifejezésektől, de nem kellett ilyesmivel foglalkoznom. A könyvtárba kerültem, ami nagyon színvonalas volt, hiszen egyike volt az ország azon három könyvtárának, amely minden megjelent műből köteles példányt kapott. Én tulajdonképpen levéltárosként dolgoztam, az 1941-es népszámlálás, illetve a ’45 utáni német kitelepítés iratait rendeztem. Mivel az egyetemen a történelem érdekelt jobban, örültem ennek az állásnak. Egyébként ez utóbbi témát két és fél évtizeddel később tanítványommal, Bank Barbarával A "német ügy" 1945-1953 címmel könyvben fel is dolgoztam.  
Pályám a Kossuth Lajos Tudományegyetem – ez ma a Debreceni Egyetem része - Régi Magyar Irodalom tanszékén folytatódott.

„Visszalépett” az időben több száz évet. Ez nem volt problémás? 
ELTE-s koromban az Eötvös Collegium tagja voltam, ahol mesterem, szakvezető professzorom Benda Kálmán volt. Ő akkoriban politikai okokból egyetemen nem taníthatott, de a Collegiumban vezethetett szemináriumot. Nos, ő 16. századi eszmetörténettel foglalkozott, én is szerettem azt a korszakot, és ezt egy lehetőségnek tekintettem, hogy ismét visszatérjek abba a világba. Egy évvel később azonban meghívtak a Magyar Nemzeti Múzeum Újkori Osztályára, amit – elsősorban családi okokból – elfogadtam. Hét évet töltöttem ott és nagyon megszerettem a muzeológusi szakmát. Itt a Pázmányon tanítok is muzeológiát.  
Korábban egyáltalán nem vonzódtam a tárgyak iránt, de akkor, ott, megéreztem, hogy van sorsuk, van kisugárzásuk. Amikor az ember látja Batthyány Lajos golyó ütötte mellényét, vagy a magyar korona repedezett tetejét, az nem csak érzéseket, hanem az eszmetörténeti háttéren keresztül, gondolatokat is mozgósít. Ezért én nem hiszek abban, hogy a jövő múzeumai a hologramos múzeumok lesznek. 

Nem szereti a modern technika múzeumokban alkalmazott eszközeit? Nekem némelyik nagyon tetszik. A Petőfi irodalmi Múzeumban a Weöres 100 kiállításon láttam például egy pitypangos installációt. Ha az ember ráfújt a pitypangra, betűk ugráltak elő, amelyek verssorokká, majd verssé álltak össze.
Nem arról van szó, hogy ezeket elutasítom. Dehogyis. Például 2014-ben a sortűznek emléket állító Kossuth tér 1956. október 25. című kiállításon, melynek én voltam a kurátora, sok modern eszközt használtunk, hogy a kort, a körülményeket felidézzük. A Terror házának egyik szervezője voltam, akkoriban sokat gondolkodtunk azon, hogyan jelenítsük meg az ötvenes évek „szűk levegőjét”. A hologramok kapcsán csak azt akartam érzékeltetni, hogy a historikus tárgyi anyag a kiállításokon nem nélkülözhető. Más érzés egy holografikus Szent Koronát látni és más az igazit.

Több korszakkal is foglalkozott. Melyik a kedvence?
Nagyon szerencsés ember, akinek megadatik, hogy saját maga határozza meg kutatási területét. Az enyémet sokszor a lehetőségek döntötték el: a pályám kezdetén a 20. századdal foglalkoztam, de ez életem során többször megismétlődött. Foglalkoztam eszmetörténettel az irodalomtörténet, majd a művelődés történet határmezsgyéjén. A legjobban a magyar történelem szempontjából török kornak nevezett 16-18. századot szeretem, ezzel a korszakkal dolgoztam a legtöbbet. Izgatott az a kultúrájában, nemzetiségében, nyelvében, felekezetiségében sokszínű világ. Izgatott, hogy valahol abban a korszakban vannak a modernitásnak, a modern nemzettudatnak a gyökerei. Izgatott, hogy a korabeli világ legjelentősebb szárazföldi frontvonala hat generáción keresztül Magyarországon húzódott, három részre szakítva az országot. Izgatott, hogy Magyarország, a magyar nyelv, a magyar kultúra hogyan tudott mégis önálló entitásként fennmaradni.

A történész munkája során mennyire lehet objektív? Elkerülhető-e, hogy egyéniségét, világnézetét beépítse az általa levont következtetésekbe?
Az ember mindenképpen a saját szemüvegén keresztül nézi a világot, tehát az objektivitás, bár törekedni kell rá, nem érhető el. Az azonban igen, és ehhez nem csak objektivitás, hanem becsületesség is kell, hogy ha az ember olyan forrásanyagokat, összefüggéseket talál, amelyek korábban megalkotott történeti konstrukcióját szétfeszítik, azt elismerje, és új módon építse fel. A világ, ahogy Isten megalkotta, sokkal színesebb, érdekesebb és fantáziadúsabb, mint ahogy el tudjuk képzelni, vagy, ahogy össze tudjuk rakni. Rilkére gondolok, amikor arról ír, hogy a széthulló világot összerakjuk, ismét széthullik, ismét összerakjuk, aztán széthullunk mi is. Aztán jönnek majd mások, akik a mi világunkat próbálják rekonstruálni, és ezen keresztül építik fel saját magukat.  

Sok helyen járt külföldön, hol érezte magát a legjobban és miért?
Törökül nem tudok, turkológus nem vagyok, így hát Németországban, Ausztriában, Lengyelországban próbáltam kutatni, forrásokat találni. A legemlékezetesebb talán a müncheni Südost-Institut-ban eltöltött kilenc hónap, de többször voltam például Lipcsei, vagy a Hallei Egyetemen is. Az Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán (1526–1566) című akadémiai doktori értekezésem anyagának gyűjtésekor például Lipcsében és Halléban négy hónapot töltöttem el. Sőt, a Lipcsei Egyetemmel közösen megjelentetett Reformation und Grenzgebiete című könyvem kiadásra történő előkészítése is ekkor történt meg. A lengyel kapcsolataim is nagyon értékesek. Többször dolgoztam Krakkóban és Varsóban, illetve kutattam a széthullott Monarchia utódállamainak levéltáraiban, például Kolozsvárott, vagy Pozsonyban. Ez a szerteágazó kapcsolatrendszer segít abban, hogy egy-egy tehetséges doktorandusz hallgatóm ösztöndíjhoz jusson.  

Szeret oktatni? Nem érzi úgy, hogy elvonja az idejét a kutatómunkától?
A Nemzeti Múzeumban 7 évet töltöttem el, utána kerültem a Pázmányra, de ez alatt az időszak alatt is tartottam szemináriumot az Eötvös Collegiumban. Jó oktatni, jó hallgatókkal foglalkozni. A fiatalok friss, megcsontosodástól mentes felvetései, kérdései új ötleteket, új gondolatokat, sok örömet adnak.  
Az elmúlt 15 évben kb. 55 szakdolgozóm és 12 doktoránsom volt. Általában 6-8 évig kell foglalkozni egy fiatalemberrel, amíg szakmailag felnőtté válik. Szellemi kapcsolatot jelent ez, ahogy nekem is szellemi kapcsolatom volt mestereimmel, a már említett Benda Kálmánnal, akihez haláláig jó viszony fűzött, a hallgatókkal is szenvedélyesen foglalkozó R. Várkonyi Ágnessel, vagy M. Kiss Sándorral, aki már az Eötvös Collegiumban is tanárom volt, és akitől 2013-ban átvettem a Történettudományi Intézet vezetését.  

Sok könyvet irt. Örömet jelent az írás?  
Úgy tartják, egy szakkönyv 9-10 évig él, azután elavulttá válik. Eddig 12 könyvet írtam. Egy-egy mű elkészítésekor a kutatást kedvelem a legjobban, és a megszülető, majd kidolgozott új gondolatokat. Az írás már nagyobb kínokat okoz, és ha befejezek egy könyvet, néhány évig nem olvasom el újra.  Nem szeretek hibákat találni, márpedig az elkerülhetetlen. Amikor aztán néhány év elteltével újra kezembe vettem egy-egy könyvemet, értek kellemes meglepetések is. Akadtak olyan részek, amelyekre rácsodálkoztam: hűha, ez kifejezetten jó. Ezt valóban én írtam?
Egyébként a tudományos pálya egyes grádicsainak eléréséhez – egyetemi doktori, kandidátusi, akadémiai doktori – mindig írtam egy könyvet.

Melyik áll különösen közel a szívéhez?
Erre így nem tudok válaszolni, hiszen a munka minden szempontból összefonódik az ember életével, így minden kötethez más érzések kapcsolódnak. Például ha első könyvemet, a „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”: Egy 16. századi bibliai párhuzam elemzése a nyomtatott egyházi irodalom alapján, címűt kézbe veszem - ez a Himnuszban is megjelenő toposz elemzése volt -, a fiatalságom jön elő. Látom magam, ahogy egyetemistaként ülök az Akadémiai Könyvtárban, és hatalmas fóliánsokat lapogatok. A fóliánsokról kirajzolódik két zseni, Bornemissza Péter és Telegdi Miklós alakja és ellentéte.  
Szeretem Csányi Ákos kanizsai tiszttartó, urához, Nádasdy Tamáshoz írt leveleit. Csányi 12 éven keresztül hetente kétszer írt gyönyörű magyar nyelven jelentést. Ezek igen értékes forrásai a dunántúli végvári korszaknak. Amikor ezt a levelezést tartalmazó könyvet a kezembe veszem, az is felidéződik, ahogy hajdanán a mikrofilmeket bogarásztam.
Utolsó munkámban, Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán (1526-1566), ismét visszatértem az általam korábban már sokat vizsgált apokaliptikához. Ezt a korszak gondolkodásában nagyon fontosnak tartom, mert a 16. századi ember szemében Magyarország az apokalipszis történetének a centrumában volt. Nos, ebben a 400 oldalban is vannak olyan részek, amelyeket tudok kedvelni.

Sikeres embernek tartja magát?
Nem hiszem, hogy katolikus, keresztény ember életében a siker vezérmotívum.
Mégis sikeres embernek tartom magam, hiszen szeretem a feleségemet, családomat, 3 okos felnőtt gyerekem van, van fedél a fejem felett, és intézetvezető egyetemi professzor vagyok. Voltak olyan periódusai az életemnek, amikor nem gondolhattam, hogy ilyen életpályát futok majd be, de akkor sem keseredtem el. Úgy érzem, kézirattárosként, muzeológusként, kutatóként, egyetemi oktatóként egyaránt megtaláltam a munkámban a szépséget, az örömet, és megálltam a helyemet. Életemet hittel, keresztény emberként éltem, remélem a környezetem is ilyennek tart. 

Az interjút Gimes Júlia készítette.