Ti magatok is a VJK-n végeztetek, és a zenekar megalakulása is erősen kötődik Esztergomhoz. Hogy kezdődött ez az egész?
Engem is, ahogy majdnem mindegyikünket úgy vettek fel a VJK-ra, hogy egyikünk sem oda jelentkezett eredetileg; a pótjelentkezés sokunknak egy utolsó sansz volt arra, hogy ne vigyenek el például katonának. Úgy gondoltuk, azt a fél vagy egy évet kihúzzuk ott, aztán majd továbbállunk, de végül ottragadtunk, marasztalt a közeg.
Ami a zenei részét illeti, hát eleinte a folyosó végén, vagy a negyedik emeleti fiú zuhanyzóban, meg a kert végében a teaházban kezdtünk el zenélni, aztán pár kocsmában – a Vasmacskában, a Sörgödörben – is nyomtuk; utóbbiban alakult meg végülis a zenekar. Ott lépett fel ugyanis a Quimby '95-ben, de valami miatt csúszott a koncertjük, mi pedig gitároztunk ketten Krisztiánnal (Szűcs Krisztián, az énekes) a Quimby előtt, ha már úgy alakult, hogy megcsúsztak; akkor odajött hozzám Kiss Endre, az akkori gitárosa a Quimbynek – aki már mint utólag kiderült, épp távozóban volt a zenekartól –, és megkérdezte, hogy nem akarunk-e mi ezzel valami komolyabbat kezdeni. Csatlakozott hozzánk, majd ő hozta később a dobosunkat, Gyuszit (Orbán Gyula), így kezdődött minden.

Vannak VJK-s ihletettségű dalaitok?
Mondhatom, hogy igen, hiszen nagyon sok dalunk, gyakorlatilag az egész 1995-ös Tick tock no fear című lemezünk ott íródott; egyébként is egy nagyon inspiráló közeg volt, sok kreatív figura került ki onnan. Nagyon sok olyan ember volt ott, akik később is kreatív területen helyezkedtek el, a Török Ferivel (Török Ferenc, rendező) például együtt laktunk. Viszonylag kevés időt töltöttünk a tanulással, és sokat a „lumpen életmóddal”, de ez sosem volt öncélú, mindig volt egy artisztikus, kreatív jellege; vittük magunkkal gitárt, vagy kamerát, szóval mindig volt egy ilyen töltete a dolognak, és a „rosszalkodás” úgymond inspirálta az alkotást.

Miért angolul kezdtetek el játszani?
Mert a rock'n'rollnak az angol a nyelve. A kilencvenes évek elején mi nem gondolkodtunk ezen, csak valahogy ösztönösen így jött. Aztán amikor rájöttünk, hogy ebben az országban angol nyelvű énekléssel nem lehet egy bizonyos szintnél feljebb jutni – és ez most is így van, bár tényleg enyhült valamelyest, lásd az Ivan and the Parazolt, vagy a Carbonfoolst –, világosan látszott az üvegplafon, hogy meddig lehet így eljutni. Ezért aztán a '98-as Budapest Dolls lemezünkre már felkerült pár magyar nyelvű szám, és a 2000-es Cukorra már csak magyar nyelvű dalok kerültek.

Közben pörgött a koleszélet, meg a közös bulik.
Én először albérletben laktam – ennek az volt az érdekessége, hogy az első albérleti bulinkra kijött a rendőrség, olyan jól sikerült – de csak fél évig, utána végig koleszos voltam. Átjárkáltunk Párkányba is, és előszeretettel látogattuk a piac végének kocsmákkal teletűzdelt részét. Arrafelé volt a tíz forintos kisfröccs, tehát '91-ben elindultam otthonról ezer forinttal, és abba úgy belefért minden, evés, ivás.
Egyébként tanító-szociálpedagógia szakra jártam, de egy percet nem tanítottam rendes iskolában, ami viszont a szocpedet illeti, azt használtam: öt évig dolgoztam egy családsegítőben '95-től 2000-ig; aztán 2000 körül már komolyabban futott a zenekar, ott volt már a zenei meg kulturális újságírás, és minden más, és ez így elvitt a pályáról.

Fontosnak tartottad, hogy több lábon állj?
Ha nincs egy olyan állása az embernek, ahol megkeres egy tisztességes átlagjövedelmet, akkor muszáj több lábon állni; azt látni kell, hogy Magyarországon a zenei élet kicsiben leképezi a társadalmat: van egy nagyon vékony felső osztály, öt-tíz zenekar, aki nagyon könnyen megél abból, amit csinál – mit mondjak, Quimby, Tankcsapda, Punnany Massif, ezek a most nagyon felkapott zenekarok – ők tényleg csak a zenéből élnek, innen vannak lépcsőzetesen lefelé rétegek, amelyek közös tulajdonsága, hogy tagjaik nem csak a zenéből élnek; mi ennek a kategóriának álltunk a tetején. Nem emlékszem olyanra az elmúlt húsz évből, hogy csak a zenéből éltünk volna. Aztán van köztünk olyan a zenekarban, mint mondjuk a Krisztián, aki ezt a több lábon állást zenészként csinálja, játszik még például a Budapest Bárban.

Nem okozott gondot, hogy ezerfelé kellett figyelnie a tagoknak, és nem tudtak csak a zenekarra összpontosítani?
Soha nem okozott súrlódást; nyilván jó lenne, ha csak a zenéből meg tudnánk élni, mert akkor több időt el tudnánk tölteni például műhelymunkával, zenéléssel, de ami engem illett, még ha nagyon sok pénzt keresnék is, akkor sem szeretnék csak ezzel foglalkozni. Ez nálam soha nem is anyagi kérdés volt, hanem egyszerűen szerettem mást is csinálni, mint az újságírás, ennek különböző hajtásai, vagy a PR, ugyanolyan fontos.

Te vagy a zenekar legendás basszerosa; mit csinálsz még ezen kvül a HS7-ben?
Az első lemezen még voltak olyan számok, amiknek a szövegét én írtam, aztán azt gondoltam, hogy van egy nálam sokkal jobb szövegírónk. Viszont két éve játszom A Pegazusok Nem Léteznek nevű zenekarban, ami megint egy nagyon kreatív közeg, amilyen talán a Heaven volt, ott is így ösztönösen alakultak ki dolgok és az egymásra találás. Ami érdekes, mert van, akinél húsz évvel idősebb vagyok, mégsem érződik ez, de alapkérdésekben, életfelfogásban, művészi, zenei ízlésbeli tekintetben, értékrendben meg teljesen ugyanazok vagyunk. Vannak dolgok, amikben egyáltalán nem fontos, hogy ki hány éves; lehet, hogy nem tudok olyan gyorsan futni, mint húsz éve, de vannak alapkérdések, amikben fontos az egyetértés.

Mi újság a családdal?
Köszönik, megvannak; van egy feleségem, kettő gyerekem, egy kisfiam, aki most lesz ötéves, ovis, van egy kislányom, ő most nyolc éves, másodikos, egyébként most kezdett el gitározni tanulni, nagyon szeretik is a zenét mind a ketten, nem is nagyon meglepő, mindig szól otthon valami.

Mit kaptál a VJK-tól a közösségen túl, mondjuk tudásban?
Hát nyilván adott a szociálpedagógia szak egy látásmódot, empátiát, és egy kritikai hozzáállást, aminek a mai napig tudom hasznát venni, és megtanultam rendet rakni magam körül koleszosként – nem viccelek, nagyon rendetlen gyerek voltam, és azáltal, hogy akkor 18-19 éves koromban így elkerültem otthonról, megtanultam beosztani a pénzemet, felelősséget vállalni magamért, de nagyon jól is esett kikerülni a mamahotelből. Meg hát a közösség, négy évig csak együtt voltunk. Lovassinak mindig mondom, hogy bár előtte is ismertem a Kispál és a borz zenekart – akkor jelent meg '90-ben az első lemezük –, de igazából akkor értettem meg az általuk képviselt-játszott kisvárosias speciális életérzést, amikor Esztergomba kerültem. Nagyvárosi gyerekként érdekes volt, kisebb léptékű volt minden, mások az emberi dinamikák. Emlékszem, jöttek a helyiek, és meg akartak minket, egyetemistákat verni. Aztán telt-múlt az idő, és összebarátkoztunk velük, tavaly például voltunk Esztergomban, volt nagy egymásra találás, például azzal a figurával, aki első héten még gyakorlatilag meg akart ölni. Most, hogy huszonhárom év után találkoztunk, volt nagy ölelkezés meg nevetés belőle. Az ilyen típusú történetekből elég sokat tanult az ember.

Megmaradt ez a közösség, vagy csak a zenekar része?
Sokan máig tartjuk a kapcsolatot, egy vagy két éve volt nyáron egy találkozó, meg bár nyilván mindenkinek megvan a saját élete, de a szemünk sarkából azért figyelünk egymásra, és képben vagyunk, legalább Facebook-on. Szóval mondhatom, hogy igen, nem széledtünk teljesen szét.

Az interjút készítette: Veczán Zoltán