Középiskolásként szülővárosodban, Csíkszeredában különböző rádióknál gyakornokoskodtál, dolgoztál, amiből talán egyértelműen következne, hogy kommunikáció szakon szeretnél továbbtanulni. Hogyhogy mégis szabad bölcsészet szakra jelentkeztél és végezted el az esztétika, művészettörténet szakirányt? Milyen terveid voltak ezzel 18 évesen?
Valóban, a rádiós múltam – amit imádtam – egyértelműen a kommunikáció szakra terelt engem. Amikor jelentkeztem az egyetemre, a két kiválasztott szakból a kommunikáció szakot jelöltem be elsőnek, a szabad bölcsészetet pedig másodiknak, naivan bízva egy félrecsúszott információban, miszerint pusztán a hozott (otthoni) érettségi pontjaim elegendőek lesznek ahhoz, hogy bejuttassanak az első kívánt helyre. Hát nem így történt. Mivel azonban én már a középiskolában is történelem-társadalomtudomány szakirányú osztályba jártam, ezért nagyon is közel álltak hozzám olyan humán irányultságú tárgyak – például a történelem vagy filozófia –, amelyek szépen kikövezték az utam végül az esztétika és művészettörténet felé. Természetesen nagy pofon volt számomra, hogy pár pont miatt az eredeti útvonal, amelyen egészen addig magabiztosan jártam, irányt kell, hogy váltson. Ezt követően azonban volt még egy-két olyan erős jel az életemben, amelyek egyértelműsítették számomra azt, hogy nem biztos, hogy a médiaszereplés bármilyen formája felnőttkorom pályája lesz. Őszintén gondolom ma már, hogy néha engednünk kell, hogy tereljenek bennünket odafentről. Viszont az a fajta könnyed beszédkészség és magabiztos kiállás, amelyet a rádiózásnál elsajátítottam, később nagyon sokszor hasznomra vált. Segített, amikor meg kellett jelenjek emberek előtt és átadni, közvetíteni nekik valamit, például a tárlatvezetői vagy múzeumpedagógusi munkám során, továbbá jelen esetben is segít prezentálni a megrendelőknek a saját koncepcióimat, elképzeléseimet egy-egy kiállításról.

Mikor kezdett el érdekelni a művészettörténet?
Édesapám építész, így már gyermekkoromban figyeltem őt és mindig élveztem, ahogy az egyes építészeti stílusokról beszélt, majd családi utazásaink során meg is mutatta őket az épületeken. Azt hiszem ebből kifolyólag egy olyan nyitottságra tettem szert, amely megtanított értékelni a művészit, a szépet. Egy vicces történet jut erről eszembe, amikor a szüleimmel először jártunk Párizsban, ahol a Louvre és Rodin Múzeum látogatása mellett természetesen igyekeztek más nagy múzeumok gyűjteményeit is belesűríteni a programunkba, tekintve, hogy a ’90-es években nem minden héten jutott el az ember Európa egyik leghíresebb városába. Akkor 6 éves lehettem és annak ellenére, hogy nem sokat értettem az egészből, mégis természetesnek és komfortosnak éreztem magam a múzeumi közegben, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a Musée D’Orsay egyik falán Gustave Courbet egyik alkotását, A világ eredetét. Ekkor kifutottam az épületből, a szüleim utánam, nem értették, hogy mi történt velem. Aztán kifakadtam nekik és elmondtam, hogy soha többé nem szeretnék múzeumba jönni, ha itt ilyeneket mutatnak. Így felnőtt fejjel ma már tudom, hogy ez volt az a pillanat, amikor saját bőrömön tapasztaltam meg a művészet erejét és hatását az emberekre. Hamar rádöbbentem az egyetemen, hogy imádom, amit tanulok és ezért lelkesen hallgattam bele a BA-n minden esztétika (leginkább művészetfilozófia) és művészettörténet órákba, szinte párhuzamosan szívva magamba mindkét tudomány szemléletmódját, míg végül a MA-s éveket már a Művészettörténet szakon végeztem.

Milyennek látod a pázmányos éveket? Mi az, ami azonnal eszedbe jut az egyetemmel kapcsolatosan?
Ami elsőre eszembe jut az egyetememről az a hála, amiért 19 évesen elkerülve otthonról hamar barátságos, családias közeget teremtett nekem, befogadott, és egy olyan miliőbe kerülhettem általa, ahol azonos értékrendű és világlátású emberekkel találkozhattam, ezért biztonságban éreztem magam. Emellett soha nem felejtem el a piliscsabai campus mesébe illő atmoszféráját, ahol nemcsak az épület volt varázslatos, hanem az is, ahogy a szinte meditatív hangulatú tájban, a szabadban tanulhattunk, olvashattunk és élvezhettük gondtalan egyetemi éveinket.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy az egyetemen szerzett impulzust emelnéd ki, ami segített szakmailag a célod elérésében?
Olyan tanáraim voltak mindkét szakirányon, akikre a mai napig büszke vagyok és szeretettel gondolok vissza. Az esztétikán Bazsányi Sándorra, Cseke Ákosra, Hörcher Ferencre, a művtörin Bencze Ágnesre, Germán Kingára, Jernyei Kiss Jánosra és még sorolhatnám, rengeteget tanultam tőlük. Ám mégis egy valaki volt, aki talán nem is tudja, de őszinte szavaival egy vizsgám alkalmával bátorságot öntött belém és bíztatott, hogy jó úton járok. Ő Kovács Imre tanár úr volt.

Hogyan indult a pályád az egyetem elvégzését követően?
A mesteris éveim alatt elkezdtem gyakornokoskodni a Ludwig Múzeumban, ahol megismerkedtem a múzeumpedagógiával és hamar beleszerettem. Különféle múzeumi foglalkozásokat tartottunk gyerekeknek, hétvégi családi foglalkozásokat, felnőtteknek pedig tárlatvezetéseket. Akkoriban még létezett a Ludwigban az úgynevezett info-mediátori szolgáltatás, amelyben szintén gyakorolhattam, hogy milyen egész nap a látogatók rendelkezésére állni a kiállítóterekben és mintegy két lábon járó lexikon informálni őket az adott tárlat kurátori szemléletmódjáról, magukról a művekről, alkotóikról. Közben megismertem a Szépművészeti Múzeum múzeumpedagógus csapatát is és ott is tarthattam tárlatvezetéseket, illetve tematikus foglalkozásokat. Sokat tanultam mindkét helyen és ezért szintén hálás és büszke vagyok.

Jelenlegi munkahelyed, a Magyar Kastélyprogram Kft. azzal a céllal jött létre, hogy a műemléki ingatlanfejlesztés területén színvonalas attrakciókat hozzon létre, hitelesen helyreállított épületekben 21. századi igényeknek megfelelően berendezett interaktív kiállításokkal. Szakterülete a műemléki projektek teljes lebonyolítása: komplett pályázati dokumentációk elkészítése, pályázatmenedzsment, projektmenedzsment, de a művészettörténeti szakértői és a kiállításrendezői szakértői feladatok ellátása is. Te pontosan mivel foglalkozol, miért vagy felelős?
Az én feladatom a még felújítás előtt álló műemléki helyszíneken a kezdeti szakaszban megismerni magát a helyszínt, az épület történetét, majd kitalálni a belelátott állandó kiállítások koncepcióját, atmoszféráját, interaktív megoldásait, a komplex látogató-menedzsmentet. A következő szakaszban jön a forgatókönyvek megírása, majd végül, amint támogatott projekt válik belőle, akkor az elképzelések megvalósítása. A legtöbb esetben egy igazán 21. századi, élményalapú kiállítás felépítése a cél, ami vonzóvá teheti magát a helyszínt is.

Mi fogott meg ebben a munkában?
Elsősorban természetesen az, hogy kastélyokkal, kúriákkal, várakkal és egyházi műemlékekkel foglalkozhatok, olyan elhagyatott terekben járhatok, amelyeket kihívás megtölteni újra élettel és becsalogatni oda a látogatókat. Majd egyértelműen a munka komplexitása és a kreatív része fogott meg, illetve az, hogy nagyon sok tehetséges, lelkes emberrel ismerkedhetek meg, dolgozhatok együtt, köztük építészekkel, grafikusokkal, belsőépítészekkel, különböző gyűjtemények kezelőivel, szakértőkkel és magukkal a projektgazdákkal is.

Melyik projekt volt eddig a legizgalmasabb, amiben részt vettél és melyik jelentette a legnagyobb kihívást?
A legnagyobb kihívást minden esetben a projektek időbeli hosszúsága, ezáltal több egyszerre futó projekt párhuzamos menedzselése jelenti számomra. Ugyanis egy-egy műemléki fejlesztés 3-4, sőt 5 évig is elhúzódhat, a csapatot viszont össze kell tartani, nem lankadhat a lelkesedés és a sikerélmény is csak a legvégén lesz, ha már készen vagyunk mindennel. Most is egyszerre több ilyen munkán dolgozom. Talán ilyen értelemben, eddig számomra a legizgalmasabb a Pécsen megvalósított Püspökvár titkai című többhelyszínes projekt volt, ahol neves művészettörténészekkel, restaurátorokkal, szakértőkkel dolgozhattam együtt.  Mint koordinátor a Püspöki Palota enteriőrkiállításain, az egykori kanonoki palotában kialakított Püspöki Kincstár egyházművészeti gyűjteményénél tevékenykedtem. Mint kurátor dolgozhattam a pécsi belvárosi templomban (Dzsámi) egy szuper tehetséges, helyi informatikus csapattal, ahol az altemplomi építéstörténeti kiállítást és egy ehhez kapcsolódó tabletes idegenvezetést valósítottunk meg. Ez utóbbi esetében egy igazán mai kiállítástechnológiai újdonságot sikerült megvalósítani, amelyben a mai belvárosi templom helyén lévő Árpád-kori, Zsigmond-kori, késő-gótikus Szent Bertalan-templom, a  török hódoltság alatti dzsámi, barokk jezsuita majd ciszterci rend alatt működött Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom építéstörténeti korszakait, a templomterek belső felépítését és korabeli berendezési tárgyait a látogatók maguk fedezhetik fel egy-egy fantasztikus virtuális rekonstrukció formájában, élőben forgatva a szakrális térben az okoskészüléket. Ugyanezen projekt keretében jött létre a Püspöki Palota kertjéből az egykori Magtárba (ma Magtár Látogatóközpont) és püspöki pincébe vezető alagút Titkos átjáró – a földalatti egyház című egyháztörténeti kiállítást, amely a kommunista egyházüldözés idején meghurcolt vértanú egyház sorsát mutatja be, megemlékezvén benne a Pécsi egyházmegye papjairól.

Mik a terveid a jövőre nézve?
Szeretnék továbbra is a szakmám gyakorlati részében tevékenykedni, még több gyönyörű épületet és hozzájuk kapcsolódó történetet megismerni, ezáltal olyan kiállításokat létrehozni, amelyek valódi értékekről mesélnek, őseink múltjáról, a csodálatos épített örökségünkről, kultúránkról, történelmünkről, hagyományainkról, és persze célom továbbra is mindezt élményszerűen és játékos formában közvetíteni az érdeklődőknek. Nem titkolt vágyam az is, hogy egyszer talán lesz alkalmam elmélyülni – akár egy doktori erejéig –  a képzőművészet, leginkább festészet területén olyan témákban, amik szívem csücskei.

Az interjút Kemény Mária készítette.