Jelenleg egy nemzetközi kutatássorozatban pedig a magyar nyelv felelős kutatójaként vesz részt.

Magyar szakon végzett 2009-ben, miért erre a szakra jelentkezett és miért a Pázmányra?
Bár hosszú ideig egészen más pályára készültem (vegyész szerettem volna lenni), a középiskolás éveim második felében világossá vált számomra, hogy leginkább irodalmat szeretnék tanulni. Ehhez csatlakozott – szintén még a gimnáziumban töltött idő alatt – a filozófia, és akkortájt abban is biztos voltam, hogy én magam is középiskolában szeretnék majd tanítani. Abban, hogy végül a Pázmányt jelöltem meg első helyen, két tényező játszott kulcsszerepet. Egyrészt az, hogy az iskolánk öregdiákjai közül többen is ide jártak és mindig nagyon lelkesen meséltek az egyetemi életről; másrészt pedig az, hogy az előbbiek hatására a tizenkettedik előtti nyáron egy hirtelen ötlettől vezérelve ellátogattam Piliscsabára, és az üres kampuszon sétálgatva egyszerűen tudtam, hogy én sehol máshol nem akarok egyetemre járni, csakis itt. Hamar kiderült, hogy jól döntöttem: semmihez nem hasonlítható az a közösség és az az atmoszféra, amelyben eltölthettem a hallgatói éveimet. Utóbbiak egyébként végül igencsak hosszúra nyúltak, mivel 2009 és 2012 között itt végeztem a magyar- és filozófiatanár mesterképzést, majd ezt követően a nyelvtudományi doktori képzést is.

A Pázmányon hallgatóként és tanárként is jelen volt az egyetem életében – diákkorából milyen emlékekre gondol vissza szívesen?
Nehéz egy-egy szép emléket kiragadni, mert – szerencsére – rengeteg van belőlük. Mivel kollégista voltam, gyakorlatilag az egyetemen éltem, és így nagyon intenzíven tapasztaltam meg a hallgatói létet. Több máig tartó, fontos barátságot kötöttem, és külön öröm, hogy sokan mint közösség is igyekszünk összetartani. Évente legalább egyszer szervezünk egy nagyobb találkozót azokkal a volt hallgatótársaimmal, akikkel együtt jártunk a pedagógusképzésre, de időről időre összegyűlik az a társaság is, akik a tanszéki nyelvjárásgyűjtő kirándulások állandó résztvevői voltak. Ha a legmeghatározóbb élménycsoportot kellene kiemelnem, akkor ezeket az egyhetes utazásokat említeném. Éppen ezért amikor tanárként visszakerültem az egyetemre, szívesen vállaltam el a szervezői feladatokat, és töretlenül bízom benne, hogy ezek a kirándulások most is jelentős közösségformáló erővel bírnak, és ugyanolyan maradandó élményt jelentenek a hallgatóknak, mint annak idején nekünk.

Prof. É. Kiss Katalin tanárnő a kezdetektől tanította, majdaz akkori pszicholingvisztikai kutatócsoportjában idővel ajobb kezévé és az első számú kutatójává vált. Milyen hatással volt a pályájára?
Ha létezik találkozás, amelyre nem túlzás a sorsdöntő jelzőt használni, akkor a mi találkozásunk É. Kiss tanárnővel számomra biztosan ilyen volt. Noha az egyetemen alig akadt olyan kurzus, amelyiknek az anyagát ne tanultam volna szívesen, az a fajta kíváncsiság, amely az ő Mondattan kurzusán éledt fel bennem, egészen újszerű volt. De az én érdeklődésem persze nem lett volna elég, ha ő erre nem figyel fel, és nem javasolja azt, hogy vegyek fel további hasonló tanegységeket. Nem sokkal később elkezdtünk együtt dolgozni az első OTDK-dolgozatom témáján, és – bár ekkor még mindig elszántan kitartottam amellett, hogy tanár leszek – világossá vált, hogy szeretnék nyelvészettel is foglalkozni. A két szál aztán tulajdonképpen egészen addig párhuzamosan futott, amíg 2013-ban el nem indult A kvantorok pszicholingvisztikája című projekt és nem lettem tudományos segédmunkatárs az MTA Nyelvtudományi Intézetben – ekkor fejeztem be tiszavirág-életű középiskolai pályafutásomat. Ez a munka adott lehetőséget arra, hogy a gyakorlatban is megismerjem, majd idővel magam is elsajátítsam az óvodás gyerekekkel végzett nyelvészeti témájú kísérletek módszertanát. Ráadásul a pályázat témája és a doktori disszertációm kutatási kérdései között több ponton is átfedés volt, így az időm legnagyobb részében erre tudtam összpontosítani, miközben a tanárnő végig biztatott és hitt bennem, amire egy ehhez hasonló, nagy lélegzetvételű munkánál különösen nagy szükség van. Így végső soron abban is ő lett a példaképem, hogy miként tud az ember témavezetőként hatékonyan segíteni és valóban támogató hátteret biztosítani a diákjának.

Az egyetemen oktatott kurzusai közül melyik a legkedvesebb az Ön számára?
Itt is nehéz volna egyet kiválasztani, mert mindegyiket másért szeretem. Nyilván amikor az MA- vagy a PhD-képzésen tarthatok Pszicholingvisztika vagy Anyanyelv-elsajátítás órát, amelyen egy egész félév témája a szűkebb értelemben vett szakterületem, az mindig igazi jutalomjáték. Ennek ellenére szívesen tartom azokat az egyébként viszonylag alacsony népszerűségnek örvendő leíró nyelvészeti tárgyakat is, amelyeket valódi kihívás izgalmassá tenni. Kiemelném ugyanakkor a Kommunikáció szóban és írásban (retorika) kurzust is, amely több okból is közel áll a szívemhez. Egyrészt gyakorlati órán szinte csak itt találkozom ilyen sok hallgatóval, hiszen ez a kurzus nem csupán a magyar szakosoknak, hanem minden nyelvszakosnak kötelező. Így minden évben új diákok sokaságát tudom megismerni, ráadásul teljesen más módon, mint a többi órámon. Mivel a fő cél a prezentációs készségeik fejlesztése, nélkülözhetetlen egyfajta bizalom kiépítése, a saját előadásuk elkészítése és bemutatása során pedig kiemelten fontos szerephez jut a személyes érdeklődési körük. Miközben mindez egészen másfajta tanári hozzáállást követel meg és sok munkával jár, időről időre lenyűgöz a diákjaim kreativitása, nem is beszélve arról, hogy milyen nagyszerű érzés azt a visszajelzést kapni, hogy valakinek a kurzus hatására csökkent az előadások tartásával kapcsolatos szorongása, vagy éppen dicséretet kapott egy jól sikerült prezentációért.

Szemmel láthatóan nagy népszerűségnek örvend a Pázmányon, a markmyprofessor.com oldalon csak pozitív jelzőkkel illetik munkásságát. Mi a jó tanítás, a jó tanár titka?
Bár tagadhatatlanul jólesik ezt hallani, és mindig örülök a pozitív visszajelzésnek, én valójában folyton azt monitorozom, hogy mit lehetne hatékonyabban, gördülékenyebben vagy egyszerűen csak jobban csinálni a kurzusaimon. Ez az állandó önreflexió ritkán hagy bennem megnyugtató érzéseket azzal kapcsolatban, ahogy tanítok – de bízom benne, hogy még néhány tanítással töltött évvel kicsit közelebb kerülhetek majd a „jó tanár” ideálképéhez. Ami biztosan nélkülözhetetlen összetevő, az a lelkesedés mind a tanított, illetve kutatott ismeretanyag iránt, mind pedig magával az oktatási helyzettel, a hallgatókkal való interakcióval kapcsolatban. Szerintem a diákok erre minden életkorban rendkívül érzékenyek, és az én legnagyobb szerencsém is valószínűleg az, hogy valóban nagyon élvezem a tanítást, és ez érződik az óráimon.

Mit gondol, a nyelvészeti terület mennyire vonzó manapság?
Azt hiszem, a nyelvészet egy olyan terület, amelynél általában nagyon nagy a kontraszt a közép- és felsőoktatásban jelenlévő tananyag között. Ha megkérdeznénk nyelvészet mesterképzésre vagy doktori képzésre járó hallgatókat, akkor a legtöbbjük hozzám hasonlóan arról számolna be, hogy az egyetemen változott meg a nyelvészethez való hozzáállása, és itt jött rá arra, hogy ezzel szeretne foglalkozni. Az sokat segítene, ha mind az iskolákban, mind a tudománynépszerűsítő programokban nagyobb hangsúlyt kapnának a nyelvészet kevésbé prototipikus, ám annál izgalmasabb részterületei, hogy az emberek fejében végre ne az a kép éljen, hogy a nyelvészek helyesírással és nyelvműveléssel foglalkoznak. Ha a legtöbben például a számítógépes nyelvészet, a pszicho- vagy a neurolingvisztika mindennapi életre is vonatkoztatható kutatási céljait látnák maguk előtt, talán könnyebben és szélesebb körben tudna vonzó lenni az egész tudományterület.

Szakterülete a magyar mondattan és nyelvelsajátítás. Jelenleg mivel foglalkozik?
Tavaly decemberben indult el Surányi Balázs vezetésével A fókusz szerepe a mondatmegértésben című kétéves projekt, amelyben tudományos munkatársként veszek részt. Ebben a kutatásban kísérletes úton vizsgáljuk azt, hogy a prozódiai vagy a szintaktikai tényezők segítik-e inkább a magyar óvodásokat a fókuszt tartalmazó mondatok feldolgozásában, illetve felnőttszerű értelmezésében. Az eddigi eredményeink érdekes adalékul szolgálnak mindahhoz, amit már kimutattak más, a magyartól jelentősen különböző nyelveket vizsgáló munkák, így már most nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. 

Tudományos szempontból milyen tervei vannak?
Az előbb említett projekt folytatása mellett izgatottan készülök egy 2020 januárjában induló kutatássorozatra is, amelyet a német Leibniz-Zentrum Allgemeine Sprachwissenschaft és az olasz Università degli Studi di Milano Bicocca kutatói szerveznek. Ez a projekt nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy világszerte 50 különböző nyelv elsajátítását vizsgálják azonos típusú kísérletekkel. A magyar nyelv felelős kutatójaként én adaptálom majd a feladatokat magyarra, illetve én gyűjtöm majd az itteni gyerekek adatait, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg érdekességre derül majd fény egy ilyen lenyűgöző léptékű összehasonlító elemzés során.

Oktatás, kutatás. Marad ideje valami hobbira? Kikapcsolódásra?
Mivel mindkét tevékenység jelentős része ülőmunka, amire minden körülmények között kell időt szakítanom, az a mozgás. Szerencsére az utóbbi években sikerült valóban megszeretnem a különféle súlyzós, illetve saját testsúlyos edzéseket, így ezt ma már többnyire tényleg inkább kikapcsolódásnak élem meg, mint kényszernek. Emellett remekül kizökkent a hétköznapokból minden olyan barátokkal közös tevékenység, mint a társas- vagy kártyajátékok, vagy egy jó kis kvízest. Ha lehetőségem adódik rá, nagyon szeretek bel- és külföldön barangolni is. A képzőművészetek és a múzeumpedagógia is érdekelnek, így azt hiszem, ha múzeumturistának lenni egy létező foglalkozás volna, akkor valószínűleg abban utaznék.

Az interjút Kemény Mária készítette.