A Pázmányon ő építette fel a nemzetközi tanulmányok szakokat. Tanít egyebek között európai alkotmánytörténetet, és iszlám kultúrát. Tudományos publikációi olyan neves kiadóknál is megjelennek, mint a Cambridge University Press, a Peter’s, vagy a Brill. Könyveket is ír: 2006-ban a Gondolat Könyvkiadó adta ki  A klasszikus iszlám jog – Egy jogi kultúra természetrajza című munkáját, és hamarosan napvilágot lát új műve,  Az iszlamizmus -  Eszmetörténet és geopolitika címmel. A Nemzetközi és Politikatudományi Intézet illetve a Nemzetközi Tanulmányok Tanszék vezetőjével, Jany Jánossal tehát bőven van miről beszélgetnünk.  

Ön az ELTE-n jogot tanult, és már végzett jogászként iratkozott be ugyanott az iranisztika szakokra is. Miért? Honnan jött az ötlet? 
Fiatal korom óta a Közel-Kelet vonzásában éltem, és inkább az a kérdés, honnan jött az ötlet, hogy a jogi karra menjek. Ez afféle családi konszenzus eredménye volt. Mindig a társadalmi kérdések érdekeltek. Nincs olyan intézmény, amelyben jogot, szociológiát, alkotmányjogot, politika elméletet egyaránt lehet tanulni, és úgy gondoltam, talán a jog- és államtudományi tanulmányok biztosítják leginkább azt a sokrétűséget, amire vágyom. Valójában azonban nem a jog után mentem az iranisztikára, hanem ezzel a „becsúszó szereléssel” megteremtettem valamiféle értékes szellemi hátteret ahhoz, hogy az „igazi” felé fordulhassak.  

Közel-keleti érdeklődésén belül miért éppen az iranisztika mellett döntött?  
Ez hosszú ideig tartó gondolkodás, illetve szűkítési folyamat eredménye volt.  Az asszirológiától indultam, de mivel nem igazán érdekeltek az asszír szövegek, arra a következtetésre jutottam, hogy minek öt évet belefektetni egy olyan nyelvbe, aminek fennmaradt szövegei számomra kevéssé vonzóak. Ezt követően már csak a hebraisztika és az iranisztika között kellett választanom. Ez igen nehéz döntés volt, de nagyon kíváncsi voltam a kevésbé ismert óperzsa kultúrára, és nagyon érdekeltek a zoroasztrizmusnak, mint vallásnak a tanai.  

A perzsán kívül milyen nyelveket kellett megtanulnia?  
Iranisztika szakon természetesen el kell sajátítani a mai beszélt perzsa nyelvet, meg kell tanulni középperzsául, az óperzsáról és avesztairól sem feledkezhettünk meg, és emellett tanultunk arabul is.
Ezek térben és időben különböző nyelvek, ráadásul eltérő írásbeliséggel. Az óperzsát ékírással írják, a középperzsát egy sajátos arámi alapú írással, az iszlám-kori perzsa nyelveket és azok dialektusait pedig arab írással írják. Szóval volt mit tanulni.  

Azt mondta, az asszír szövegek nem érdekelték. A perzsa, óperzsa írásokban megtalálta, amit keresett?
Sok mindent megtaláltam bennünk, de a mélységet gyakran nem.  

Ezt hogy érti?
Amíg az ember például zoroasztrinánus vallástörténetről, vallásetikáról, vallásfelfogásról csak szekundér irodalmat olvas, többet képzel róla, mint amit az eredeti szövegben megtalál. Így értem a mélység hiányát. Ennek a vallásnak az eredetét nem nagyon ismerjük, de a későbbi sorsát igen. És hát számomra az a kép rajzolódik ki, hogy rettenetesen ritualisztikus vallás lett belőle. A rítusok betartására, a tisztasági szabályok minuciózus követésére koncentrál, és közben a misszió kicsit elsikkadni látszik.  

Valójában csalódott?
Ez erős kifejezés. Talán a várakozásaim voltak túlzóak, és amit csalódásnak fogalmaz meg, az az én kritikai gondolkodásom, ami nagyon fontos. Orientalistaként könnyen eshet az ember abba a hibába, hogy túlságosan beleszeret az adott kultúrába, vallásba, miliőbe, és a valóságnál szebbnek látja.   Ebben a szakmában ez folyamatos kihívás, mert nagyon szeretjük, amit csinálunk. Mindent a szellemi érdeklődés, a lelkesedés mozgat, hiszen ebben a munkában nincsen sem pénz, sem sikerélmény. Mégis meg kell tanulnunk távolságot tartani, meg kell tanulnunk kritikai érzékkel és kritikai gondolkodással fordulni az általunk kutatott téma felé, mert ellenkező esetben csak lila köd lesz belőle és nem tudomány.

Ki meri jelenteni, hogy nem szeretett bele a perzsa kultúrába, irodalomba, szövegekbe, jogrendszerbe, bármibe?
Inkább azt merem kijelenteni, hogy megőriztem a függetlenségemet, és az objektivitásra való törekvésemet. Azt gondolom, minden publikációmat, előadásomat, órámat a kritikus odafordulás jellemzi.

Azt mondta, hogy a szakmájában nincs sikerélmény. Ezt nem tudom elképzelni. Előadásokat tart, oktat, publikációi, vannak, könyveket ír. Nap, mint nap letesz valamit az asztalra. Lehetetlen, hogy ne legyen sikerélménye.
Ilyen értelemben persze, hogy van. De most közelítsünk másik irányból. Egy-két év megfeszített munkával megírok egy cikket, ami megjelenik külföldön. Tudja, hogy azt hányan olvassák el?

A szakma bizonyára elolvassa. Nem az ő véleményük számít?
Dehogynem. Inkább arra gondoltam, hogy az iranisztikával kapcsolatos lehetőségek egyre inkább zsugorodnak. Már a Harvardon is nehéz a szakot elindítani, a professzornak mindenféle egyebet kell oktatnia, hogy elérje a szükséges óra számot. Másfelől egyre kisebb az érdeklődés az iszlám előtti Perzsia iránt. Kevés ókori perzsa szöveg van, így ha valaki nyelvtörténettel, vagy irodalomtörténettel szeretne foglalkozni, szűkösek a lehetőségei. Ugyanakkor a klasszikus perzsa kor a 11-13.századtól kezdve ontja a csodálatos verseket. Az érdeklődés tehát elfordult az ókortól, a kései antikvitástól. A mai Iránnal kapcsolatos kutatásokat végezni is sokkal népszerűbb. Ugyanakkor az egyetemeken is a tudományos értékek helyett a menedzsment gondolkodás válik világszerte uralkodóvá, és ezek a kis hallgatói létszám miatt veszteséges kis szakok egyre több helyen megszűnnek.

Mi a kedvenc kutatási területe? Olyan, amiről elismeri, hogy eredményes, és mégiscsak adott egy kis sikerélményt. Végül is rendszeresen nyer az OTKA pályázatokon, és munkáját itthon már Bolyai-plakettel is elismerték, ami a magyar tudományos életben jelentős díj kitüntetés.
Talán szerénytelenségnek tűnik, de az én erősségem az, hogy ötvözöm a jogtudományt és az iranisztikát. Tudok dolgozni olyan szövegekkel, amelyekkel más jogtörténész nem tud mit kezdeni, az orientalistákhoz képest pedig azért vagyok előnyben, mert ezeket jogi szempontból is képes vagyok értelmezni. A két szakma kombinációjából születtek azok a publikációim, amelyek a Cambridge University Pressnél, a Peter’s-nél, vagy a Brillnél jelentek meg. Egyik érdekes eredményem volt, amikor egy perzsa irodalomtörténeti kérdést jogtudományi érveléssel tudtam eldönteni.
Nem akarok panaszkodni: hívnak külföldi konferenciákra, idézik az írásaimat, nagyobb elvárásaim aligha lehetnek.
Sok kollégám szerint workaholic vagyok, mert napi 12-13 órát „dolgozom”. Pedig nem lehetek munkamániás, mert én valójában nem is dolgozom, 20 éve szinte kizárólag hobbi-tevékenységeket folytatok. Három hobbim van: a tudományos kutatás, az oktatás, illetve az intézet- és tanszékvezetés.  

Oktatóként a konkrét ismereteken kívül mit szeretne átadni a hallgatóinak?
Legfontosabb értéknek talán a humanizmust tartom. És bár iszonyatosan szigorú vagyok a vizsgákon, a hallgatók tudják, hogy azért nem tehetek engedményeket, mert a célom, hogy tanuljanak, és tudásuk által gazdagodjanak. Vannak, akik végzés után személyesen visszajárnak hozzám, sokan eljönnek a félévente tartott alumni találkozókra, vannak, akik e-mailen tartják velem a kapcsolatot. Beszámolnak arról, hogy állást váltottak, vagy váltanának és ehhez esetleg segítséget kérnek, mások megírják, hogy megházasodtak, van, aki még a kutyájáról is küld képeket. Ezeket én igazi megtiszteltetésnek tekintem.

1996-ban került a Pázmányra és 2006-ra kollégáival felépített egy kétszintes nemzetközi tanulmányok szakot. Miért látta ennek szükségét?   
Az igaz, hogy orientalisztikával foglalkozom, de globálisan gondolkodom, és messze nem csak a perzsa világ érdekel. Nagyon hiányzott erről az egyetemről, hogy a mát globális szinten, többféle összefüggésben mutassuk be.

Mit gondol, az ön által szervezett nemzetközi szak mennyire versenyképes más egyetemek hasonló képzésével? Például a Corvinus nagy múltú nemzetközi szakával?
Mi nem versenyzünk a Corvinusszal, hanem együttműködünk. Partnerek vagyunk. Például közösen alakítottunk ki és akkreditáltattunk három éve egy Távol-Kelet mesterszakot. A hallgatók egy évet a Pázmányon, egy évet a Corvinuson töltenek, és a végén közös diplomát kapnak. Nagyon élvezik, hogy sokféle látásmódot ismerhetnek meg. A szakot tehát két egyetem tartja fönn. Magyarországon az elsők között valósítottunk meg ilyen együttműködést.

Közel-Kelet szakértőként milyen érzéseket kelt önben az iszlamizmus és a nyugati világ közötti konfliktusa?  
Az érzéseim nem érdekesek, a gondolataim talán igen. A kérdése személy szerint is aktuális számomra, mert ezeket a gondolatokat foglaltam össze a napokban megjelenő Az iszlamizmus című könyvemben. Alcíme: Eszmetörténet és geopolitika, ami jelzi, hogy nagyon összetett dologról van szó. A lényeget úgy tudnám összefoglalni, hogy az iszlamizmusnak, mint ideológiának a létét, az európai társadalom csak most kezdi egyáltalán tudomásul venni, mert eddig nem volt vele napi kapcsolata. Gyökerei azonban 120-130 évre nyúlnak vissza. Ezért fontos az eszmetörténet. Az iszlám világban már a 19. század végén érzik az elmaradottságot, a megrekedtséget, a nyugattól való függést és a kiutat illetően, próbálnak gondolatokat megfogalmazni. Ez az első generáció leginkább csak iszlám reformokról beszél, amelyeket nyugati minta alapján képzel el. A következő generációk egyre jobban elfordulnak ettől a gondolkodástól, és az iszlámban vélik megtalálni a megoldást. A harmadik és főképp a negyedik generáció azonban annyira radikalizálódik, hogy nem is nagyon tudja, mi az iszlám, nem is igazán érdekli, valójában a harc motiválja. Eszmetörténeti értelemben ez egy leépülési folyamat. Ugyanakkor geostratégiailag   „felemelkedő”, hiszen a kezdeti eszmei küzdelemből először egyre harcosabb, ám még felszámolható mikro csoportok nőnek ki, majd kialakulnak a helyi szinten veszélyes szervezetek, és a következő lépés a már globálisan is veszélyes szervezetek kiépülése. Ahogy csökken a szellemi pouvoir,  úgy nő a fizikai agresszió.

Elképzelhető-e valamifajta közeledés, egymás jobb megértése? Foglalkozik-e ezzel a könyvében?
A tudomány tényekkel és adatokkal foglalkozik, nem képzelgésekkel. A reménynek megvannak a korlátai. Valójában globális nagypolitikáról van szó. Kétszer megtámadták Irakot, másodszorra nemzetközi jogilag is igencsak megkérdőjelezhető érveléssel. Bedöntötték Líbiát, évek óta lövik Szíriát, itt tehát nem a keresztény és az iszlám világ együtt élni nem tudásáról van szó, hanem egy rettenetesen összetett közel-keleti konfliktusról. Az eddigi megoldások sikertelek voltak, de a különböző szereplőkön nem látszik az igazi megoldás megkeresésének akarata. Ami pedig a közgondolkodást illeti: nagyon leegyszerűsített módon gondolkodunk erről. Fekete-fehér, igen-nem alapon. Egy dogmatikus racionalizmus és egy dogmatikus irracionalizmus áll egymással szemben, inkább érzelmektől túlfűtött, semmint logikailag alátámasztott érvelésekkel.  
Azzal a céllal írtam meg a könyvet, hogy az iszlamizmust, mint jelenséget a magyar olvasóközönség elé tárjam. Az iszlamizmus egy modern politikai ideológia, továbbá „módszertan”, meg kell tehát különböztetnünk az iszlámtól, ami egy komplex vallási rendszer, civilizáció és kultúra. A könyvemben az iszlámmal csak annyit foglalkozom, amennyi az iszlamizmus megértéséhez szükséges.

Most min dolgozik?
Mostanáig elsősorban cikkeket írtam, most könyveket szeretnék. Három könyv ötlete van a fejemben, az egyiknek, amelynek a tartalomjegyzéke már fenn van a számítógépemen, globális jogelmélet lesz a témája. 

Az interjút készítette: Gimes Júlia