Főiskolai diákként alapított színpadot, újságot, fiatal tanárként színjátszó kört és szakmai civil szervezetet, az ország több gimnáziumban működik az általa alapított művészeti iskola. Szeptemberben a Pázmányon elindult a szintén általa kezdeményezett dráma- és színházismeret tanár szak. Két évtizeden keresztül dolgozott tanárként a közoktatásban, majdnem két évtizede tanít a felsőoktatásban, és régóta tevékenykedik az oktatásfejlesztés területén is. Nem vitás: Kaposi József, a Vitéz János Tanárképző Központ Tanárképző Tanszékének docense szereti a kihívásokat.

Ön hajózási szakközépiskolában érettségizett. Gondolom, kamaszként tengerész szeretett volna lenni, végül pedagógus lett. Ezek első pillantásra nem állnak túl közel egymáshoz. Mit keresett a hajózásban és azt pályája során pedagógusként, szervezőként megtalálta-e?
14 évesen izgalmas, kiszámíthatatlan és kihívásokkal teli életre vágytam, és úgy gondoltam, a tengerek világa ilyen. Rájöttem azonban, hogy jobban érdekel a színház, vonz a tanítás, viszont hajósnak lenni – ezt matrózként kipróbáltam – nem olyan izgalmas, miként kiskamaszként elképzeltem. Menthetetlenül sodródtam a tanári pálya felé, amiben nyilván szerepe volt annak, hogy szüleim mindketten pedagógusok voltak, és néhány tanárom is hatással volt a pályamódosításomra. Az újdonság és a kihívások keresésének, az új partok felfedezésének attitűdje azonban nem veszett el belőlem, a mai napig fontos szerepet játszik az életemben. Szóval, azokat a kalandokat, amiket a hajózásban kerestem, egészen más körülmények között pedagógusként megtaláltam.
Első diplomámat a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Budapestre helyezett magyar-történelem szakán szereztem meg. Ez akkor egy újonnan induló képzőhely volt Csepelen. Így akkor alakult ki arculata, aminek formálásában alkotó módon lehetett részt venni. Ezért is lehettem egyik alapítója a főiskolai újságnak, amelyben mi közöltünk először verset – a ma már közismert irodalmi szereplővé vált – Garaczi Lászlótól, novellát Németh Gábortól. Theátrum Chemotox névvel színjátszó csoportot is alapítottam évfolyamtársaimmal és sikerrel játszottuk a Čapek fivérek Rovarok élete című művét, szóval tudtuk, „mitől döglik a légy”. Kezdő tanárként a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetbe kerültem, ahol kezdetben ún. kulturális nevelőtanár voltam. Iskolai rendezvényeket szerveztem, és bár kötelező óraszámom nem volt, folyamatosan tanítottam is, mert a hiányzó tanárokat mindig én helyettesítettem. Az ott eltöltött közel 20 esztendő alatt az ELTE-n magyarból és történelemből is elvégeztem a kiegészítő szakot, és párhuzamosan tanítottam különféle tagozatokon, osztályokban és évekig igazgatóhelyettesi beosztásban is dolgoztam. A mai napig büszke vagyok az ott alapított színjátszó csoportra (Jibraki Színtársulat), amely a ’80-as évek elején-közepén az ország öt legjobb amatőr diák társulatának egyike volt. A fátyol titkai című előadásunkat például másfél éven át különböző munkásszállókban hetente többször is eljátszottuk. A társulat igazi közösséggé formálódott, az akkori gyerekek ma már felnőttként is tartják egymással és velem is kapcsolatot. A színjátszó csoport eredményei tették lehetővé, hogy az 1990-es évek közepén a szakképző intézményben gimnáziumi keretben működő irodalmi-drámai tagozat indulhasson. 

Mégis otthagyta az iskolát és elment oktatásfejlesztőnek…
Így van, bár az elszakadási folyamat évekig tartott. Már a 90-es évek elejétől kaptam iskolán kívüli felkéréseket történelemoktatással, tantervekkel, országos versenyekkel kapcsolatos feladatok elvégzésére. 1996-ban döntöttem a váltás mellett, de még évekig óraadóként tanítottam az iskolámban. Ekkor kerültem a későbbi Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) elődjébe, az Országos Közoktatási Intézetbe (OKI). Abban az időben itt kezdődött el az érettségi reformjának kidolgozása. E komoly kihívásokkal és kockázattokkal teli fejlesztő munkának lettem a részese, hiszen a történelem tantárgyi munkabizottságot vezettem. Később a dráma tantárgy is hozzám került. A 2005 óta kötelező írásbeli történelem érettségi bevezetése is többek között az én nevemhez fűződik. Nagyon izgalmas munka volt, hiszen közel 10 éven keresztül a többször változó oktatáspolitikai környezetben folyt a fejlesztés. Nagyon sokat tanultam e munka során. Később a történelem érettségi fejlesztésének hazai és nemzetközi tapasztalatairól írtam PhD-t, amit 2009-ben a Pécsi Tudományegyetemen védtem meg. 

Közben, mintegy mellékesen, iskolát is alapított…
Így van. Az általam alapított iskola színtársulati és drámatagozati sikerein felbuzdulva egy alapítványi fenntartású iskolát hoztunk létre Keresztúri Józseffel, a Vörösmarty Gimnázium tanárával és Uray Péter koreográfus rendezővel. Az 1998-ban létrejött Keleti István Művészeti Iskola (KIMI). kezdetben csak színjáték tanszakra épülő alapfokú művészetoktatási intézményként működött, majd miután az ország számos középiskolai irodalmi drámai képzőhelye (a szentesi Horváth Mihály Gimnázium, Debreceni Ady Endre Gimnázium és a Miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium) csatlakozott, beindult az érettségire épülő színészképzés az Országos Képzési Jegyzék alapján. Az iskolának a kezdetektől 2010-ig alapító igazgatója voltam, de 2011-ben, amikor Oktatáskutató- és Fejlesztő Intézet főigazgatója lettem, már nem fért meg egymás mellett a kutató-fejlesztő munka és az intézményigazgatás.

Miért tartotta fontosnak, hogy legyen egy drámapedagógiára specializálódott önálló intézmény?
Valóban, fantasztikus és mondhatni hihetetlen volt a folyamat, ahogy az ötletek, majd egy aktatáskányi irat mögül kibújik és felnő valami új és önálló életre kel. Az egész projekt óriási kihívás volt! Amikor 2010-ben eljöttem a KIMI-ből, már közel ezer diákunk, vidéken és a fővárosban több tanárunk és önálló székhelyünk volt. A színészképzés révén szoros szakmai együttműködésben dolgoztunk több budapesti színházzal (Kolibri, Bárka, Újszínház) és az éves költségvetésünk már-már elérte a 120 millió forintot. És hogy mindezzel mit szerettem volna elérni? Hittem és hiszek abban, hogy a drámapedagógiának fontos nevelő, személyiségfejlesztő ereje van. Engem is nagyon megváltoztatott. Rém gátlásos kamasz voltam, nehezen mertem megszólalni, erős kisebbségi komplexusaim voltak. A középiskolai versmondás, a későbbi amatőr színházi közösség azonban nyitottá és vállalkozó szelleművé tett. Másrészt hiszek az összefogás, az együttműködés kultúrájában. A KIMI megalapítása mögött többek között az a meggyőződés is állt, hogy a drámatagozatos iskolák ne versengjenek egymással, hanem egy közös iskolában fogjanak össze, mivel ez az erők összeadását eredményezi.

Voltak évek, amikor már oktatott a Pázmányon, igazgató volt az ön által alapított iskolában, és tudományos főmunkatárs az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben. Őszintén szólva az a benyomásom alakult ki Önről, hogy kicsit munkamániás. Hogy bír ennyit dolgozni?
A családom szerint nagy hibám, hogy ha megoldandó feladattal kerülök szembe, ismeretlen előttem a „nem” szó. Ha valaki felhív egy problémával, én azt mindenáron meg akarom oldani. A családom azt is szokta mondani, hogy „rendben van, hogy kitalálsz valamit, mások is kitalálnak, de te nem elégszel meg ennyivel, te addig küzdesz, amíg meg nem valósítod”. És ebben igazuk van. Amikor 2017-ben az OFI önállósága megszűnt, és a megváltozott körülmények között főigazgatóként már nem volt rám szükség, több időm maradt a Pázmányon folyó tanárképzés lehetőségein is gondolkodni. Akkor jöttem rá, hogy hiánypótló lenne, ha indulna egy olyan dráma- és színházismeret tanári szak, amely ötvözni tudná a tradicionális iskoladrámás egyházi hagyományokat a modernkori drámapedagógiai elméletekkel, gyakorlatokkal. Olyan sajátos tanári tudást adna, amely a személyiségfejlesztés mellett egy helyi közösség egyházi és kulturális hagyományainak továbbélését is támogatni tudná. Ráadásul Budapesten még egyetlen egyetemen sincs ilyen szak. Dékán úr és a Tanárképző Központ, de a képzésbe bevonandó összes egyetemi intézet (irodalom, történelem, kommunikáció) támogatta a kezdeményezésemet. Komoly szakmai kihívásnak tekintettem az akkreditációs anyag összeállítását és az egyetemen belüli erőforrások feltérképezését. Úgy gondolom, az egyetemen belüli összefogás volt az egyik meghatározó feltétele a sikeres akkreditációnak és feltehetően számított az én drámás-színházas előéletem is (dráma érettségi, dráma OKTV, általános iskolai tankönyv).

Milyen ez az új szak?
Gyakorlatorientált. Három területre összpontosítunk, a színház- és drámaelméletre, a drámapedagógiai és színházi nevelési gyakorlatokra, és az ezekhez kapcsolódó készség- és képesség fejlesztésre: beszéd, mozgás, tánc, versmondás, szerkesztett műsorkészítés, rendezés és dráma foglalkozások vezetése.

Hogyan fogalmazná meg tanári ars poeticáját?
Ehhez elmesélek egy kis történetet. Kb. 20 évvel ezelőtt vendéglátós szakoktatóknak – pincéreknek, szakácsoknak – tartottam Egerben kompetenciafejlesztő pedagógiai képzést. Néhány óra elteltével megszólalt az egyik résztvevő: ugye a tanár úr szakmabeli? Azért kérdezem – mondta, – mert mindig a mi szakmánkhoz kötődő példákat hoz fel. Amikor azt válaszoltam, hogy én bölcsész vagyok, hitetlenkedve ingatták a fejüket. Nem akarták elhinni!
Ezzel azt szeretném illusztrálni, hogy az én ars poeticám, hogy nem tankönyvet, és tananyagot tanítok, hanem gyereket, hallgatót, felnőttet. Mindig azt nézem, kik ülnek ott. Megpróbálom az ő helyükbe képzelni magam, kitalálni, hogy számukra mi lehet fontos és érdekes. Ez bizonyára a színházi, rendezőtanári tapasztalataimból is következik. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember ott áll rendezőként a színjátszók mellett, és ki kell találnia, hogy milyen instrukciót kell adni ahhoz, hogy a játszó megértse és a maga számára le tudja fordítani. Ehhez egyszerre kell figyelembe venni a játszó érzelmi és intellektuális adottságait és a jelenet működőképességét. Nincs mese, az agyat dolgoztatni kell. 

Sokféle dologgal foglalkozott. Mintha soha semmi mellett nem szeretett volna igazán elköteleződni…
Szeretem, hogy sok lábon állok. Viccesen azt szoktam otthon mondani, hogy ahhoz, hogy ellehetetlenítsenek, fűrésztelepet kell alám telepíteni, mert csak úgy vágható el az összes lábam. Ez a sokféleség – azontúl, hogy nagyfokú szakmai szabadsággal jár – valójában egymást is erősíti, és a feszültségekkel teli helyzetekben terápiaként is funkcionál. Például vezetői munkám során a tanítás, a hallgatókkal való találkozás vagy egy tanulmány megírása felüdülésként hatott rám.

Mit gondol, kollégái kedvelték előző munkahelyein? Népszerű vezető volt?
Egy vezető, amíg döntési helyzetben van, mindig népszerűnek látszik. Hogy ez a funkciónak vagy a személyének szól-e, az csak idővel deríthető ki. Egy munkamániásnak elkönyvelt vezető feltehetően nem könnyű eset. Biztosan ejtettem felesleges sebeket, és bizony nemegyszer előfordult, hogy közvetlen kollégáktól bocsánatot kértem a vehemens viselkedésemért. Volt olyan, hogy ez rögtön, de olyan is, hogy évekkel később történt meg. Kedvelem az ambiciózus, önálló gondolatokra, feladatvégzésre alkalmas, nálam többet tudó és elmélyült, felkészült kollégákat. Velük tudok és szeretek igazán dolgozni. Több évtizede együtt tevékenykedő munkatársaim szerint azért volt jó velem dolgozni, mert, örömmel vettem minden új ötletet és hagytam őket, hogy szabadon töltsék ki a rájuk bízott teret és kereteket. Színházi keretek között is így szerettem dolgozni. A jó rendező kereteket ad, és olyan munkalégkört teremt, amelyben egy előadás összes résztvevője, a játszóktól a műszaki személyzetig képes minden alkotó energiáját mozgósítani, és legjobb formáját tudja hozni. Pályám során nagyon izgalmas és tanulságos, mondhatni kalandos volt sokféle emberrel nemegyszer vehemensen vitatkozni, sőt keményen, és ha kellett indulatosan harcolni, és természetesen együttműködni. Azokat a munkatársaimat, akikkel gyümölcsöző volt az együttműködésem, mindig igyekeztem „beszervezni” a következő projektbe, így van ez a most induló dráma-és színházismeret szak esetében is. Vannak olyan kollégáim, akikkel már 15-20 éve együtt küzdünk a hazai drámapedagógia nagykorúsításáért. Kérdezte korábban, hogy tudok ilyen sokat dolgozni. Nos, nagy munkabírásom jutalma kereszt is, mert álladóan új kihívásokra késztet, de egyben meder is, hiszen célt és értelmet ad a munkámnak.

Az interjút készítette: Gimes Júlia

Az illusztrációk forrása: a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium Facebook-oldala