2000-ben esztétika-kommunikáció szakpáron kezdte az egyetemet, de már akkor is be-bedolgozott kisebb filmes munkákba. Hajnal Gergely nem élte a tipikus bölcsész egyetemisták életét, de azért volt része egy-két pogó-partyban.  A jelenleg a Duna Média Szolgáltató Nonprofit Zrt.-nél dolgozó dokumentumfilmes szakember hol producerként, hol rendezőként jegyzi műveit. A négy gyermekes apuka nagy szeretettel emlékszik vissza egyetemi éveire, mint mondta, meghatározó, emberformáló korszak ez az életben.

Mi volt számodra a legmeghatározóbb élmény, ami Pázmányhoz köthető?
Nagy nekifutással, huszonöt évesen kezdtem el az egyetemet, és bár előtte már pár dologban kipróbáltam magam, de azt mondtam, hogy én ezt most „egy életem, egy halálom” megpróbálom, és úgy gondoltam, hogy egyben, halasztás nélkül végig is csinálom. Esztétikát és kommunikációt végeztem párhuzamosan – ez még a bolognai rendszer előtt volt – plusz pedagógiai tanulmányokat is belesűrítettem közben, ez így együtt egy igen jó kaland volt. Mindegyiket egyszerre végeztem, így nagyon izgalmas dolog volt balanszírozni, hogy mégis mennyi tárgyat vegyek fel ahhoz, hogy majd azokból le is tudjak vizsgázni félévkor.

Nekem ez egy nagyon mozgalmas időszaka volt az életemnek, rengeteg új impulzus, barát, szemléletmód, vonatozás és olvasmány jellemezte az életemnek ezen szakaszát. 

Mi még az Audmaxban kezdtük meg a tanulmányainkat, a kis auditóriumban ültünk a régi székeken, amin a kadétok is nézték anno a kultúrműsorokat (a piliscsabai campus a rendszerváltozás előtt laktanya volt – a szerk.). Az utazás is maradandó élmény volt számomra: kis pirosokkal zötyögtünk, ami néha kívül-belül jégvirágos volt. Az egyetemi éveim alatt is dolgoztam, így azt a nagyon klasszikus, belazult egyetemi életet soha nem tudtam élni, mint egyetemi társaim. Maszek melóim voltak a korábbi főállásaim révén, filmes televíziós videós berkekből. De azért a közös dolgok, például a közös tanulás, tételkidolgozások, a könyvtári könyvek beszerzése nekem is megadatott. Nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy amikor befejeztem az egyetemet és vele együtt a kijárást, fél év után azt éreztem, hogy elképesztően sűrű lett az életem és nem értettem, hogy miért, hiszen most fejeztem be az egyetemet. Ekkor jöttem rá arra, hogy ez egy bizonyos struktúrát is adott az ember életének, plusz az a két óra utazás is hiányzott az életemből, amikor olvasni, telefonálni vagy beszélgetni tudtam. Feledhetetlen élmények voltak számomra az esztétika tanszéken szervezett „pogó partyk”, amiken valamelyik szaktársunk nyaralójában, tanárokkal együtt összeültünk, szórakoztunk, de természetesen volt abszolút intellektuális része is. Ez hasonló lehet a mostani kommtáborhoz.

Mennyire tartod fontosnak a kapcsolati rendszer kiépítését az egyetemi évek alatt? Építettél olyan kapcsolatokat, amiket a mai napig ápolsz?
Hogyne. Az egyetemi időszak az ember életében – még akkor is, ha picit később kezdte, ahogyan én is – fontos időszak. Sokszor ezek a kapcsolatok azért tudnak erősebbek lenni, mint a középiskolaiak, mert az egyetem alatt nyílik ki igazán a világ mindenki számára. Van olyan, akivel 6-8 évente összefutunk a városban, és megismerjük még egymást. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy többekkel dolgoztam és dolgozom együtt azóta is, legyen bár tanár, évfolyamtárs vagy alsóbb, felsőbb évfolyamból való egyetemi társam.

Az egyetem jó bázis arra, hogy bizalmi légkörben tudjunk később együtt dolgozni valakivel, akit ott ismertünk meg, megszerettünk, a szabadidőt is együtt töltöttük és a vizsgák drukkjákban is osztoztunk.

Ezek olyan élményanyagot adnak az embernek, ami nagyon erős dolog…

Te, aki még Piliscsabára jártál a campusra, mit gondolsz a Pázmány Budapestre költözéséről, milyen lehetőségek állnak így az egyetem előtt?
Ha lesz egy jó campus, ahol a közösségi élet újra létre tud jönni – ami Piliscsabán még megvolt, – és ahol a hallgatók nem csak egy épületbe járnak be, hanem ismerik is a másik szakokon párhuzamosan tanuló társaikat, az biztos, nagyon jó lesz. Azt gondolom, hogy ez egy borzasztóan értékes dolog lenne. Nekem nagyon sok olyan barátom lett anno, akikkel nem jártunk egy szakra, hanem maximum a szabválokat csináltuk csak együtt, mégis akár a mai napig jelen vannak az életemben. Azt gondolom, hogy vonzóbbá is teheti talán ez a városi lét az egyetemet, illetve egy új és jól megépített campus a következő évezred technológiájával és minden egyébbel tudja segíteni azt, hogy jó legyen a Pázmányra járni és sokat lehessen tanulni.

Hogyan jut időd a nagycsalád mellett a munkára és fordítva? Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt?
Egy családos embernek ezen egyensúly megtalálása mindig nagy kihívás. Én ezt időszakosan szoktam billegtetni, hol egyik, hol másik irányba. Van, amikor egy picit többet tűr el a család, mert valami olyan feladattal vagyok ellátva, ami több időt igényel, de ezt utána igyekszem visszaadni nekik. Most például egy olyan időszak kezdődik, amikor a családot kell újra előtérbe helyezni. A családom teljes mértékben támogat a filmkészítésben, mert tudják, hogy ez számomra szerelemprojekt.

Most készült el Szabadító című dokumentumfilmed. Milyen késztetésből készítetted, milyen tapasztalatokat szereztél?
Igazából nem szoktam direkt módon a témákat hajtani, hanem azzal foglalkozom, amit elém sodor az élet, és azzal, amivel úgy érzem, hogy feladatom van. Ezekből lesz aztán film. Nagy öröm számomra, hogy elkészülhetett ez a film, ráadásul mindez a Nemzeti Filmintézet támogatásával. Ritkán készülnek Magyarországon követéses dokumentumfilmek: főként, mert sok idő az elkészítésük, így emiatt többe is kerülnek, mint mondjuk egy riport dokumentumfilm vagy egy ismeretterjesztő film.

Ez is az egyik nehézsége, hogy sok ideig kell egyben tartani a dolgot: az egésznek az ívét a kezdettől a film végéig. Nehéz egy olyan történetnek a narratíváját megszerkeszteni, aminek valójában nem tudjuk a végét, nem tudjuk, hogy igazából hova fog alakulni a történet.

Nem előre megírt forgatókönyv van, hanem van egy vízió, ami alapján van ugyan egy forgatókönyv, de nem egy az egyben az fog történni, ami abban van. Gyakorlatilag folyamatosan szövögeti az ember a narratívát.

Emellett a történet is folyamatosan mozog és kiadja magából azt, amit ki akar adni, meg azt, amit az élet hoz. Nem túl sok projekt volt eddig az életemben, amit viszonylag stabil háttérrel készíthettem el. Ez egy ilyen volt. A szerelemprojektek sokszor a semmi hátán, szívességekből meg mindenféle saját áldozatból készültek el. Nagyon jó élmény volt megint azt megélni, hogy, amikor együtt dolgozunk többen, akkor egymásra vagyunk hangolódva és az energiáink egymást erősítve hoznak létre valami még jobbat, valami csodásat.

Mely művedre vagy a legbüszkébb és miért?
Mindegyikre büszke az ember, mert mindegyiket szereti, mert mindegyikért megharcolt. Most ez van előtérben, most őt szeretgetjük, most ő a friss, most az ő útját egyengetjük, hogy alakuljon, de nagyon jó érzéssel tölt el, mikor 6–8–10 évvel ezelőtt készült filmmel kapcsoltban keresnek fel.

Mi motivál a mindennapokban?
Tesszük a dolgunkat, a változás az bennünk és körülöttünk is egyaránt zajlik. Vannak feladatok, amiket ránk bíztak: a családunk, az életünk, a lehetőségeink, azok az adottságok, amikkel valamit létre tudunk hozni, vagy más javára tudunk dolgozni. Tehát azt hiszem, ezeknek a sodra megadja azt a motivációt, amivel haladni kell előre, amivel értékes dolgot tudunk teremteni, értetendő ez bármire, akár egy felnevelt gyermekre, akár egy projektre.