– Katolikus családból származom, számunkra mindig fontos volt a hit. Másrészt, a szűken vett családból többen is kötődnek, kötődtek hivatás szintjén katolikus intézményekhez. Nemrég elhunyt apai nagyapám a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szlavisztika tanszékének megalapítója volt, édesanyám gazdasági vezető az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye hivatalában, édesapám pedig – amellett, hogy az Állami Operaház tagja – az újpesti Szent János Apostol Katolikus Általános Iskola és Óvoda igazgatója. Férjem és én is maradtunk a családi hagyományoknál: mindketten a Magyar Katolikus Egyház „kötelékében” tevékenykedünk, kommunikációs vonalon.
– Az elsoroltakból úgy tűnik, hogy elrendeltetett: ön csakis a Pázmányon tanulhat tovább.
– Ez így van... Mindig volt némi szelíd presszió nagyapám részéről, amikor azt mondogatta: mennyire örülne, ha – legidősebb unokájaként – a Pázmányon tanulnék. Végül így is lett: cseh-történelem szakon végeztem, és mellé felvettem a pedagógiát is. Az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg a férjemmel, így nyugodtan állíthatom, hogy egész életemre hatással volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Még az egyetemi éveink alatt összeházasodtunk.
– Könnyebbé váltak ezzel a tanulmányi kötelezettségek?
– Ellenkezőleg. Számos olyan nehézséggel szembesültünk, amivel kortársaink többsége nem. Például azzal, hogy – mivel elő kellett teremtenünk a megélhetésre valót – halasztottam, és munkába álltam. Aztán természetesen behoztam a lemaradást, majd „beleálltunk” a klasszikus családmodellbe: a férjem dolgozott, én pedig évekig otthon voltam a gyerekekkel. Amikor a két idősebbik gyermekünk nagyobb lett, visszatértem a munka világába. Nem mondom, hogy ebben az időszakban minden zökkenőmentesen működött, de megoldottuk. Mindig is vonzott a szervezés, a kommunikáció, így egy online marketinggel foglalkozó céghez mentem: az ott töltött hét év alatt rengeteg szakmai tapasztalattal lettem gazdagabb, egy idő után remekül kiismertem magam nemcsak az online marketing, de a szövegírás, a filmforgatások és úgy általában a kommunikáció világában. Máig szép emlékeket őrzök életemnek erről az időszakáról.
– Egy olyan szakmáról beszélünk, amely folyamatosan változik, ahogy körülöttünk változik a világ, a média, az online tér, a fogyasztási szokások. A gyerekek, a család mellett miként sikerült tartani a fordulatszámot?
– Épp azt szeretem ebben a szakmában, hogy folyamatosan változik – változnia kell, hiszen idomul a körülöttünk lévő világhoz. Újabb és újabb kommunikációs platformok jelennek meg, amelyeket megfelelően kell alkalmazni, mindig új megoldásokat kell találni, kreatívnak kell lenni… Az említett fordulatszám tartását egy idő után eléggé megnehezítette a Covid-járvány, illetve egy örömteli esemény is: megszületett harmadik gyermekünk. Ebben az újabb, otthon töltött hosszú időszakban fogalmazódott meg bennem az a terv, hogy amint a körülmények lehetővé teszik, „bejárós” munkahelyet keresek magamnak – az említett marketingcég ugyanis, ahol dolgoztam, nem az a kifejezetten „office-based” hely volt. Mire a legkisebb gyermekünk óvodás lett, felgyorsultak az események: immár a veszprémi érsekség kommunikációs munkatársaként dolgoztam. Minden tökéletesen működött, attól eltekintve, hogy egy idő után leküzdhetetlennek bizonyult a Szentendre–Veszprém távolság. Ezen még az sem segített érdemben, hogy férjem szülei abban a városban élnek. Ilyen problémák közepette ért el az a lehetőség, ami megváltoztatta az életünket, és ami úgy érzem, hogy valóban az én utam: kommunikációs szakembert keresett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkara. Megpályáztam, és rám esett a választás.
– Vissza a nagyapai útra – ismét?
– Igen, valahogy visszakanyarodott ide az életem… Másfelől azonban egy vágyam is teljesült, mert valamiért mindig szerettem volna itt dolgozni. Ahogy már említettem, a Pázmány meghatározó jelentőséggel bír a férjemmel közös életünkben. Sok-sok máig tartó barátság származik a pázmányos időszakunkból, és – hogy mást ne mondjak – legkisebb lányunk, Petra onnan kapta a nevét, hogy másodéves egyetemistaként egy jordániai tanulmányi kirándulás alkalmával a csodaszép Petrában jártunk. Ez az egyetem szinte áthatja a családunkat, az életünket, belénk ivódott.
Egyszóval boldogan kezdtem dolgozni a BTK-n, majd kaptam egy nagyon megtisztelő megkeresést arra vonatkozóan, hogy vegyem át az egyetemi kommunikáció vezetését. Elvállaltam, és most itt vagyok. Közel két éve én felelek az egyetemi kommunikációért, ami nagyon szép, egyben nagyon komoly feladat.
– Hogy mitől szép, már tudjuk. Mitől nagyon komoly?
– Úgy gondolom, úgy tapasztalom, hogy a Pázmányon sok minden remekül működik. Öröm itt tanulni – és jó itt dolgozni is –, ám a kommunikáció terén voltak területek, ahol jelentős elmaradásban voltunk, valamint a központi kommunikáció és a karok közötti együttműködésen is javítani kellett. Illetve volt, amit egészen új szintre kellett emelni: mint például a PPKE alumni-rendszerét, ez kikerülhetetlen feladat volt. Korábban csak az egyes karok foglalkoztak a végzett hallgatóikkal, ami sajnos nagyon nem egyszerű. Nehéz őket megszólítani és részvételre buzdítani, de türelmes építkezéssel szépen lassan célba érhetünk. Az biztos, hogy ha egy öregdiák eljön egy-egy eseményünkre, azt legközelebb már könnyebben elérjük, megszólítjuk.
– Intézményi szinten milyen a támogatottságuk?
– Birher Nándor, a BTK dékánja alapította meg a PPKE Alumni Tanácsát, amivel ki is jelölte az irányt – ezzel talán meg is válaszoltam a kérdést. Hozzáláttunk a munkához, elkezdtük felvenni a kapcsolatot az öregdiákokkal, felvisszük őket egy adatbázisba, programokat szervezünk számukra, kiadványokat, ajándéktárgyakat készítünk, amelyekkel „visszahozzuk” lelkükben a pázmányos identitást. Az elmúlt időszak tapasztalatai azt mutatják, hogy jó úton járunk, egyre többen jönnek el a találkozókra. A BTK legutóbbi ilyen rendezvényén már csaknem száz egykori hallgatónk tette tiszteletét – mindennek a tavalyi, központi alumni-találkozón megjelent ötvenes létszám fényében van igazán jelentősége. Ami pedig különösen inspirál bennünket, hogy számtalan megkeresésünkre egyetlen negatív reakciót sem kaptunk! Szép számmal vannak olyan öregdiákjaink, akik mára ismert személyiségek, közéleti szereplők, miniszterek, hírességek, a szakmájuk elismert művelői – ők is mindannyian nagy örömmel kapcsolódnak újra hozzánk, igent mondanak arra, hogy megjelentessük őket a honlapunkon fotóval, netán írnak is hozzá néhány mondatot arról, hogy mit adott nekik a Pázmány.
Az alumni-projekttel nemcsak a múltunknak tartozunk, de öregdiákjaink kiváló ajánlók is leendő hallgatóink számára: „Látod, ezért jó ide felvételizni, ezért jó ide járni!” Szerintem az egyetem fennmaradása és jövője szempontjából nagyon fontos, ez a munka. Ráadásul, ne felejtsük azt sem, hogy a 30 éve újraindult Pázmány első végzős „garnitúrájának” gyermekei mostanában választanak egyetemet! Sőt, már akadnak olyan hallgatóink, akik büszkén mesélik, hogy itt végzett az édesanyjuk, édesapjuk – netán mindkettő –, és emiatt jöttek ők is ide.
Szívmelengető érzés látni, hogy milyen sokfelé „ott vagyunk” – miközben próbáljuk felkutatni egy-egy öregdiákunkat, folyton újabbakra bukkanunk…
– A múlt és a jövő gondozásán kívül lesz-e „prózaibb” haszna is az alumni-adatbázisnak? Távlati célok?
– Abszolút funkcionális adatbázisról beszélünk, melyből megtudhatjuk, hol és kit kell keresni, amikor – mondjuk – a végzőseinknek szükségük van gyakorlati helyre, ösztöndíjra, bármilyen más segítségre, vagy esetleg mi szeretnénk egy-egy beszélgetést, konferenciát szervezni. Külföldön ennek nagy hagyománya van – ám ott sem könnyű folyamat az alumni gondozása. Az alumni-rendszer kari kötődéseit szeretnénk megtartani, még akkor is, ha – teszem azt – 20 év távlatából az ember nem azt mondja, hogy a Pázmány BTK-n vagy ITK-n végeztem, hanem egyszerűen azt, hogy a Pázmányon végeztem… A célunk, hogy minden karunk szervezzen évente két-három könnyedebb hangulatú alumni-rendezvényt, ezeket pedig egy-egy nagy, központi alumni-találkozón fogjuk egybe. Úgy vélem, a következő 2-3 évben kiforrja magát a dolog úgy és oda, ahogy és ahova szeretnénk. További mérföldkőnek szánjuk a reményeink szerint előbb-utóbb elinduló speciálisan alumni-honlapot.
– Az imént már kitért az egykori pázmányosok majdani pázmányos gyermekeire. Önöknél mi a helyzet, várható, hogy valamelyik gyermekük a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója lesz?
– Ahogy annak idején egyértelmű volt, hogy csak katolikus oktatási intézménybe vezethet az utam, úgy a gyerekeink esetében sem volt ez kérdés, legalábbis amikor ez szóba került férjemmel. A szó persze, majd az övék lesz, de jelenleg még mindhárman katolikus óvodába, illetve iskolába járnak. Részünkről igyekszünk őket az általunk is bejárt ösvények felé terelgetni ebben a nem egyszerű világban. A lányomban látom a majdani PPKE-st, a fiamban már kevésbé, ő – ahogy elnézem – a sport irányába lép majd tovább. Meglátjuk. Mindenesetre, mi boldogok lennénk, ha idejönnének…
