Miért a Pázmányra jelentkeztél?
A középiskola végéhez közeledve el kellett gondolkodnom, hogy merre tovább. Az érettségit követően még egy éves szakmai képzésen vehettünk részt, ekkorra már be kellett adnunk jelentkezésünket egy felsőoktatási intézménybe. Mivel Horváth László barátomat, osztály- és lakótársamat már felvették a Pázmány bölcsészkarára, úgy gondoltam, hogy én is megpróbálkozom vele. Más helyet nem is jelöltem be, mindent egy lapra tettem fel, és szerencsére fel is vettek német-történelem szakra.

Minek vetted a leginkább hasznát az itteni tanulmányaidból/pázmányos életedből/egyetemista tapasztalataidból?
Rengeteg töltést kaptam, mind az egyetem tanáraitól, mind a hallgatói élettől. Szerencsémre kollégiumba kerültem, így kiélvezhettem a piliscsabai élet minden előnyét és hátrányát. Nagyon örülök annak, hogy a német szak helyett a kommunikációt folytattam, és olyan tanároktól tanulhattam, akik szakmájuk csúcsán álltak: Osztovits Ágnes, Kókay György, Tomasevits Zorka, Móser Zoltán, vagy H. Tóth Tibor. Amellett, hogy a szakma csínját-bínját elsajátíthattuk, rendkívül élvezetes órákat tartottak nekünk. Történelem szakon pedig minden korszakot olyan tanároktól tanulhattunk akik szintén szakterületük kiválóságai: Farkas Zoltán, M. Kiss Sándor és Horváth Miklós kimagasló tudást és értéket közvetítettek felénk. A pázmányosok pedig rendkívül összetartó közösségé nőtték ki magukat, ráadásul mostanra már szállóigévé vált, hogy mindenhol találkozhatunk volt pázmányos diákkal. A szakmai tudás, amit ott szereztem sok helyzetben segített, az itt kialakult kapcsolatok mind a mai napig elkísérnek.

Mi az a legjobb dolog, amit a Pázmánytól kaptál?
Amiért mindig hálás vagyok, hogy itt ismerhettem meg a feleségemet, aki mindig mindenben támogatott. Emellett a gólyatábori csoportvezetőség felejthetetlen élmény marad, mert a csoport tagjaival különleges kapcsolat alakult ki, amely az egyetem évei alatt végig kitartott.

Ha ma lehetnél csoportvezető, mit tanácsolnál a gólyáidnak?
Először is, hogy ha a Pázmányra jelentkeznek, ne gondolják, hogy ez is olyan egyetem mint a többi, mert nem olyan. A Pázmány, az Pázmány – és van a többi egyetem. Aki ide jelentkezik, az ne csak egy  diplomát akarjon szerezni, hanem próbálja meg a szellemiségét is átvenni és továbbadni. És mindig tisztelje a tanárait.

Mi az amit te magad másképp csinálnál, ha most kezdenéd az egyetemet?
Nem hagynám utolsó pillanatra a szemináriumi dolgozatok megírását, és a felkészülést a referátumokra. Minden év kezdetekor megígértük magunknak, hogy most másképp lesz, de valahogy sosem sikerült ezt betartani. A másik megbánás a hadtörténelem specializációhoz fűződik: az mi évfolyamunkkal indult a történelem szakon, és ott bőven lett volna lehetőség beleásni magunkat a hadművészet szépségébe. Másik dolog, amit nagyon sajnálok, hogy egyetemi éveim alatt egyszer sem mentem tanulmányi ösztöndíjjal külföldi egyetemre, ahol megismerkedhettem volna az ottani viszonyokkal, a kinti élettel és felfogással.

A Nemzetpolitikai Államtitkárság sajtófőnökeként, jelenlegi feladataid közül mi okozza a legnagyobb kihívást és miben leled leginkább örömödet?
Legnagyobb kihívást az jelenti számomra, hogy a napi rutinfeladatok mellett odafigyeljek olyan részletekre is, amelyek ha rövid távon nem is okoznak problémát, hosszú távon komolyan visszaüthetnek. A sajtóval való kapcsolattartás megkövetel egy olyasfajta hozzáállást, amit sokáig kellett szoknom.

Milyen hozzáállást?
Például azt, hogy az akadékoskodó, vagy fontoskodó újságíró kollégákat sem lehet elküldeni. Véleményem szerint nem szabad elzárkózni a „nembaráti médiumoktól” sem, hiszen mindenkit megillet a tájékoztatás lehetősége.
Legnagyobb örömöt a munkámban a rendkívül összetartó csapatunk jelenti. Annak ellenére, hogy nagyon különböző habitusú, tapasztalatú, mentalitású emberekből áll, mégis olyan egységet alkot, amihez korábban nem volt szerencsém és ez az egyik oka annak, hogy a nehézségeket le tudjuk küzdeni, támogatva, bíztatva, segítve egymást.

Mire vagy a legbüszkébb?
Szakmai szempontból leginkább arra vagyok büszke, hogy 2011-ben Navracsics Tibortól átvehettem munkám elismeréseként a Miniszteri Elismerő Oklevelet. Ez az elismerés megerősített abban, hogy amit és ahogy csinálok, az jó.

Munkádból kifolyólag sokat kell utaznod határainkon túlra, az ott élő magyarokhoz?
Részben igaz, hogy utazunk külhonba – általában a nyári táborok időszakában van erre lehetőségünk –, azonban korántsem annyit, mint vezetőink teszik. Az ő munkájukat így is meg tudjuk könnyíteni azzal, hogy mindent a lehető legjobban előkészítünk számukra, sajtót szervezünk az eseményeikre, összekötjük őket az interjúk elkészítéséhez. Külhonban a távolságok miatt nehezen megoldható, hogy minden eseményen részt vegyünk és mindenhol ott legyünk. Szerencsére itthon is van mód arra, hogy az MTVA-val közösen szervezett rendezvényeken is építsük és megerősítsük a kapcsolatainkat a hazai és a külhoni magyar média képviselőivel.

Hogy érzed, melyik anyaországon kívül élő magyar kisebbségnek van a leginkább szüksége hazánk támogatására?
Azt nem lehet egységesen megfogalmazni, hogy a magyar kisebbségeknek mire lenne szüksége, hiszen mást igényel a mintegy másfél milliós erdélyi magyarság, mint a párezres muravidéki, vagy az Egyesült Államokban élő másod, vagy harmadgenerációs magyar közösség. Szerintem az első és lelkiekben legfontosabb lépés a magyar állampolgárság megszerzésének lehetősége volt, ami szorosabbá fonta a Kárpát-medencei magyarság összetartozását.

Az interjút Bognár Eszter készítette