Hogy kerültél a Pázmányra, miért a Pázmányt választottad?
Még 1996 tavaszán, negyedikes gimnazista koromban rendeztek egy nyílt napot a Pázmány sárlepte, épülőfélben lévő, drámai hangulatú campusán. Átvonatoztunk a BZMOT-tal az esztergomi ferencesektől páran. És olyan hatást gyakorolt rám a hely atmoszférája, hogy azonnal tudtam: ide kell felvételiznem. Már csak a szakokat kellett kitalálni.

Minek vetted a leginkább hasznát az itteni tanulmányaidból, pázmányos életedből?
A kép a mindig változó élethelyzetből visszatekintve folyton változik. Meghatározó volt számomra a campus ötvözte urbánus-vidéki, konzervatív-szabadelvű közeg, a szellemiségek keveredése, és egyáltalán a campus-érzés, a sziget-lét, ami annyira fontos egy egyetemista számára (boldog vagyok, hogy kint laktam Piliscsabán, és nem kijártam az egyetemre). Nagyon sokat köszönhettem a kommunikáció szakot 1996-ban megalapító Péterffy András tanszékvezető úrnak, aki rendkívüli tanár és pedagógus, és ugyanígy, Hell György nyelvész professzor úrnak a német szakon – mindkettejük azt a szellemiséget szimbolizálták számomra, amit annak idején, regények, biográfiák alapján a klasszikus egyetemi létről gondoltam.

Érzed-e előnyét, veszed-e hasznát napjainkban annak, hogy a Pázmányra jártál?
Igen, mert a médiában nagyon erős a pázmányos jelenlét, így tudunk egymásra számítani, egymástól segítséget kérni, ami megkönnyíti a munkát.

Mi az amit ma másképp csinálnál, ha most kezdenéd az egyetemet?
Komolyabban venném a gyakorlatot, azaz a tanulmányok mellett hamarabb kipróbálnám magam élesben is. És ha nem tetszene, amit látok, még időben elmennék bolgárkertésznek. :)

Mi a legkedvesebb élményed a pázmányos évekből?
A tavasz a campuson. A Tibornya hőskora. A világmegváltó, hamisítatlan bölcsész esték a Ligetben. Az egyetem mellett azoktól is sokat tanultam, akik a helyi közösséget alkották és alkotják.

Mit tanácsolnál a most felvételizőknek: mit csináljanak, mit ne csináljanak, mire figyeljenek?
Ahogy az már Nyugaton bevált, próbálják ki magukat rögtön az első időszakban gyakorlatban is. Azaz, menjenek el egy iskolába hospitálni, ha tanárok szeretnének lenni, vagy egy médiumba gyakorlatra, hogy ne menjen kárba 4-5 év az életükből. Sokkal jobb 18-19 évesen rájönni arra, hogy mi az, ami tényleg testhezálló hivatás, mint csak a huszonévek végén.

Mire vagy a legbüszkébb az eddigi teljesítményeid közül?
Arra, hogy vidékiként, rokoni és baráti kapcsolatok nélkül, önerőből lettem egy országos napilap vezető szerkesztője és rovatvezetője, illetve arra, hogy a vezetői státuszomból is fel tudtam állni akkor, amikor úgy éreztem, hogy váltanom kell. Sosem késő váltani, újrakezdeni, erre egy dániai ösztöndíj tanított meg. Ott egy sebész 49 évesen is képes arra, hogy letegye a gumikesztyűt, és újabb szakmát kitanulva másik hivatást válasszon. Most én a szerkesztői-újságírói hivatásom mellett egyre inkább a portréfotózás felé szeretnék fordulni. Az első sikerek parányiak, de nekem sokat jelentenek.

Régi szerelmed a fotózás mindig jelen volt az életedben. Milyen művészeti ambícióikat dédelgetsz?
A digitális fotó mellett különösen érdekel a Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon népszerű analóg (filmes) portréfotózás. Csak türelemmel, szépen lassan tudom megtalálni azt a klientúrát, aki szereti és értékeli a klasszikus, filmalapú fotózást, és erre szívesen áldoz is. A lomó (értsd: a leningrádi [ma: Szentpétervár] gyártmányú LOMO LCA kompakt fényképezőgép) elsősorban riportra és utcai fotográfiára alkalmas, a portrézásra középformátumú filmes fényképezőgépet, jelen esetben egy Mamiyát használok.

Milyen pluszt tudsz a fotókon keresztül a pillanat megörökítéséhez hozzátenni, ami több, mint a leírás, túlmutat a szöveges ábrázoláson?
A Kelet-Közép-Európában még mindig a kontraszt, a drámaiság, a mellbevágó színvilág a menő, én ezzel ellentétben a finom részleteket, a csendet és a nyugalmat igyekszem megjeleníteni a képeimben. Amikor ezt mások is érzik, akkor boldog vagyok.

Sokfelé jártál a nagyvilágban, több európai nagyvárosban éltél már hosszabb-rövidebb ideig. Melyik néptől tanultál a legtöbbet, és mi az a tulajdonság, képesség, hozzáállás, amivel szívesen gazdagítanád a magyarokat?
Éltem Észak-Dániában egy kis faluban. Döbbenetes látni, hogy a génjeikben van, évszázadok óta hordozzák magukban a jó értelemben vett elfogadást, az őszinte kíváncsiságot és nyitottságot. Ott, ha valaki valamit meg akar valósítani, abban a közeg (a rokoni, baráti kapcsolatai, a közösség, amelyben él) lelki támaszt nyújt, segít. Mi magyarok – sokszor mondjuk is magunkról – hogy az irigységre vagy a széthúzásra vagyunk kódolva. Na, ezen az önképen kellene változtatni azzal, hogy megtanulunk segíteni a rokonainknak, barátainknak, felebarátainknak, ha azok meg akarnak valósítani valamit. Netalán egy álmot. 

Az interjút készítette: Bognár Eszter