A Pázmányon végeztél magyar-történelem szakos tanárként. Próbálkoztál a tanítással? Miért választottad mégis az újságíró szakmát?
Tanítottam egy váci szakközépiskolában, tartottam drámaszakkört egy egyházi gimnáziumban, dolgoztam kórházpedagógusként és gyógypedagógiai intézményben is voltam kollégiumi nevelő. Majdnem hat évig próbálkoztam a tanítással, és hosszú ideig tartott belátnom – fájdalmas is volt –, hogy bizonyos szempontból nem vagyok alkalmas a pályára. Én azt tartom jó pedagógusnak, aki nem csak teljesíti, hanem éli, élvezi, sőt, kitalálja és újrafelfedezi a hivatásából fakadó teendőket, aki a szabadidejében is szeret tanár lenni, és nem utolsó sorban „bolondja” a szakterületének, folyamatosan fejleszti magát, olvas, kutat, felfedez, tehát műveli is azt, amit tanít. Én egy idő után azt vettem észre, hogy nem azt csinálom, amiben jó vagyok, fárasztom saját magam (hű, akkor a gyerekek mit érezhettek…). És az is világossá vált, hogy az emberek, a velem szemben ülő diákok és mások történetei jobban érdekelnek, mint „A” nagybetűs történelem.

Jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozol újságíró, kommunikációs munkatársként. Mivel töltöd a munkanapjaid pontosan? Mi a feladatod?
Egészen friss ez az állás, úgyhogy amit most mondok, az talán nem is végleges – és főleg nem teljes – feladatlista, de leginkább a Szeretetszolgálat nagyon sokféle szociális területen végzett munkájáról, az elesettekkel törődő munkatársakról, a szervezet által létrehozott és megvalósított programokról, közösségekről írok riportot, interjút, tudósítást, készítek rádiós anyagokat (a Mária Rádióban van műsora a Máltai Szeretetszolgálatnak), és a honlapra, illetve a Máltai Hírekbe is írok cikkeket. Emellett olyan feladatokat is végzek, amelyek a szervezet kommunikációjához kapcsolódnak.

Többször váltottál az újságírói és a pedagógiai pálya között.
Váltani csak egyszer váltottam, sok évig párhuzamosan végeztem a kettőt. Egyetemistaként lettem a Kortárs Online alapító szerkesztője, és akkoriban kezdtem más felületekre is cikkeket írni, elsősorban kulturális témákban.

A kulturális élet szervezésében is részt vettél, hiszen senior kommunikációs tanácsadóként is kipróbáltad magad. Dolgoztál a Cseh Tamás Programon, valamint a Pannon Filharmonikusok zenekar megbízott kommunikációs szakembereként. Van kötődésed a zenéhez?
Zenészcsaládból származom, a zene – ha lehet így mondani – fő alkotóeleme a „Király Eszter-kezdőszettnek”, bár én soha nem voltam profi muzsikus.

2011-ben újságíróként részt vettél a soros magyar EU elnökség kísérőprogramjának tudósításában. Mit takart ezt? Mi volt a feladatod?
Akkor az Európai Bizottság magyarországi képviselete kiírta a Fiatal Európa Szerkesztőség című pályázatot, melynek keretében huszonöt egyetemistát választottak ki a jelentkezők közül, akik aztán a soros magyar EU-elnökség idején, annak keretében szervezett, zömmel politikai eseményekről tudósítottak. Abból a csapatból sokan ma is újságírók, igen komoly orgánumoknál. Mivel a közéleti-politikai újságíráshoz szükséges elkötelezettség és bátorság bennem nem volt meg, kicsit izgultam, amikor bekerültem a 25-be, de itt lépett közbe a Jóisten (remélem, megtartja a jó szokását): abban az évben volt a Liszt Ferenc-bicentenárium is, aminek köszönhetően egy rakás olyan komolyzenei-kulturális eseményt rendeztek, ami a soros EU-elnökséghez is kapcsolódott. Így történt, hogy a Fiatal Európa Szerkesztőség tagjaként egy betűt nem írtam politikáról, de ott lehettem Fekete Gyula Excelsior című operájának ősbemutatóján, interjút készíthettem a ma már Kossuth-díjas Balázs János zongoraművésszel, és videóriportot szerkeszthettem az akkori Liszt-maratonról. Rettentően élveztem.

2019-ben Média a Családért díjat nyertél. Minek köszönheted ezt?
Amikor világossá vált, hogy el kell engednem a pedagógusi pályát, nagyon elkeseredtem, nem tudtam, hogy merre tovább. Fél évig egy ruhatárban dolgoztam – ami egyébként az egyik kedvenc munkahelyem volt a sok közül –, ahol a magam szórakoztatására indítottam egy interjúblogot Én vagyok az apád címmel. Hétköznapi, ugyanakkor rendkívüli férfiakkal készítettem interjúkat az apaságról. Az egyik cikk ezek közül a Média a Családért Alapítvány éves pályázatának egyik jelöltje, végül a Média a Családért-díj szakmai fődíjának győztese lett. Hogy meglepődtem, az nem is kifejezés – mondhatni, pislogtam, mint hal a szatyorban. Ugyanakkor nagy öröm volt bennem, hiszen ez igen erős visszajelzés volt arra vonatkozóan, hogy az újságírás a nekem való, méghozzá az a típusú újságírás, ami úgy szolgál, hogy a világunkban jelenlévő jóról ad hírt.

Publikálsz most valahol?
A Máltai Szeretetszolgálat felületein kívül a Képmás Magazin online oldalára, a Pszichoforyou nevű online pszichológiai portálra és a Börtöncursillo nevű keresztény civil projekt honlapjára írok rendszeresen, illetve folytatom az Én vagyok az apád blogot is. Egyszer-egyszer, alkalomszerűen más helyeken – például sporttal kapcsolatos felületeken – is publikálok.

A Pázmány indított el ezen a karrieren. Van olyan személy, akinek különösen hálás vagy, esetleg egyéb szempontból kiemelkedő a pázmányos éveid során?
A legtöbb szakmai segítséget Thimár Attilától kaptam, aki mindig több bizalommal és türelemmel volt felém, mint amennyit megérdemeltem. De nem volna igazságos, ha csak őt emelném ki, mert hol volnék ma Cs. Nagy Lajos szelíd következetessége és a véres helyesírásvizsgák (egybeírandó!), Bogár Judit alapossága és lankadatlan derűje, Kovács Péter szigora, Tóth László és Szerecz György a nyelv nyílt tengerére lökdöső nógatása nélkül? Az Őze Sándor, Botos Máté és Jelenits atya által ajánlott olvasmányok, a Lackfi János-i humor és kreatív gyakorlatok, a Schmidt Máriától és Illik Pétertől kapott, teljesen jogos kritikák, Gombocz Orsolya empátiája, Trangerné Szekeres Renáta felbecsülhetetlen ügyintézésbeli segítsége nélkül? És a többi pázmányos tanárom embersége nélkül, az évfolyamtársaim, Piliscsaba nélkül? Szerintem valami füstös bárban képzelném teljesítménynek az önsajnálatot napestig.

Mik azok a dolgok, élmények, amik a legemlékezetesebbek a pázmányos évekből?
Nagyon felszabadító és bátorító volt, hogy a tanáraink számára sosem csak káposztafejek voltunk. Nekem ez volt az első olyan hely az életemben, ahol a keresztény értékrend bennem is belsővé válhatott, mert hiteles emberekkel találkoztam. Pázmányos a két legközelebbi barátom, akik végzős koromban a bérmaszüleim lettek, pázmányos az első nagy szerelmem, akivel máig barátságban vagyunk. És itt tanultam meg biliárdozni. Mármint a Jenőben. Jelezném, hogy fénykoromban igen jó játékosnak számítottam.

Felkészített a Pázmány azokra a szakmai kihívásokra, amelyekkel az elmúlt években találkoztál?
Teljes mértékben. Amely kihívásokkal többet kellett birkóznom – például a pályaalkalmasságom újraértékelésével –, azok inkább az önismeretem hiányosságainak, mintsem a pázmányos évektől ajándékba kapottak elégtelenségének számlájára írandók.

Az interjút Makaró Bettina készítette.
Fotó: Merényi Zita