Lelkiismeretes és kreatív oktató, aki már az általános iskola 5. osztályában tudta, hogy irodalommal akar foglalkozni, és tanítani szeretne.

Tanárként kiváló diákokat képez, de milyen volt, mikor még Ön ült az iskolapadban? Tudta, hogy irodalomtudománnyal szeretne foglalkozni, vagy ez az elhatározás később érett meg?
Ez az elhatározás nálam viszonylag fiatalon kialakult: már az általános iskola 5. osztályában ráébredtem, hogy irodalommal akarok foglalkozni és tanítani szeretnék. A szüleim tanárok, ők valószínűleg példaként szolgáltak, ha akkor ennek még csak kevéssé voltam is tudatában. Édesanyám orosz-francia, édesapám orosz-olasz szakot végzett, s mindketten nagyon szerették az irodalmat. Hozzáteszem, elsősorban a XIX. századi orosz irodalmat: Puskint, Gogolt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt közvetítették felénk (a testvéremet értem a többes szám alatt). Tőlük eredt az orosz és az olasz nyelv iránti vonzódásom, aminek köszönhetően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a magyar mellett az orosz, majd az olasz nyelv és irodalom szakot. A magyar irodalom és nyelv szak ugyanakkor ˗ éppen a korán kialakult vonzódás okán ˗ a saját választásom volt, amire utólag is „büszke” vagyok.

A szülei mellett volt-e olyan tanár, aki igazán komoly hatással volt a pályájára? Kik motiválták a leginkább?
Középiskolai tanulmányaimat a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Gimnáziumban végeztem. Tanáraim közül mindenképpen kiemelném Szilágyi Erzsébet orosztanárnőt, aki az órákon kívül is foglalkozott a nyelv iránt érdeklődő diákokkal. Hasonlóképpen Osztovits Szabolcsot, akitől az irodalomértésnek nemcsak az alapjait, de szakmai művelésének fogásait is megtanultam. Nekik kettőjüknek köszönhetem, hogy az OKTV-n magyarból és oroszból tárgyból bejutottam a legjobb 10 közé, s így – már harmadikos, mai számokkal tizenegyedikes gimnazistaként – felvételt nyertem az egyetemre mindkét szakból. Az egyetem magyar szakán leginkább ösztönző tanáraimként Margócsy Istvánt és Bécsy Tamást említeném, de aki a  legnagyobb hatással volt rám, az Bécsy Ágnes a maga különleges verselemző óráival. Máig hálás vagyok neki. Az olasz szakon Sallay Géza professzor Dante-szemináriumait emelném ki. A végére „tartogattam” az orosz szakot, ahol rendkívüli tanárokkal találkozhattam: Király Gyula, Han Anna és Kovács Árpád professzorok előadásai meghatározóak voltak nemcsak számomra, hanem minden évfolyamtársam és akkori egyetemi hallgató számára is. Talán nem véletlen, hogy az akkori oroszos hallgatók közül számosan az egyetemi szakmában helyezkedtek el, s azóta is ott dolgoznak, sokszor tanszék- vagy karvezetőként.

Az ELTÉ-n tanult, a doktori iskolát is ott végezte, mi hozta mégis a Pázmányra?
Mikor a PPKE Bölcsészettudományi Karát megalapították, sok ELTÉ-s tanár jött át az intézménybe. Hargittay Emil, aki jelenleg a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet vezetője, az ELTÉ-n még a tanárom volt. 1994-ben végeztem magyar-orosz szakon, s éppen abban az évben kezdte a harmadik évét a PPKE Bölcsészkara, amely 1994 nyarán költözött ki Piliscsabára. Bécsy Ágnes óraadóként akkor a PPKE Bölcsészkarán tanított. Az akkori tanszékvezető, Nyilasy Balázs úgy döntött, szeretne egy két féléves bevezető, alapozó órát indítani Verstan, retorika, poétika címmel, és a magyar szakos kollégákkal együtt úgy gondolták, egy végzős egyetemista lenne erre a megfelelő személy (aki, ha „beválik”, a tanszéken maradhatna főállású oktatóként). Bécsy Ágnes engem ajánlott, s ennek köszönhetően szerződést kötöttek velem. Kezdetben óraadóként dolgoztam heti 2-6 órában, majd miután a doktori képzést befejeztem, 1998 januárjától felvettek főállású oktatónak. Azóta itt dolgozom, immár habilitált egyetemi docensként. Ebben az évben tervezem benyújtani a nagydoktori pályázatomat az Magyar Tudományos Akadémián.

Ennyi éven át egy intézményben dolgozni kihívás, sokan belefásulnak. Mi az, ami segíti abban, hogy olyan oktató legyen, mint akik Önt is ösztönözték?
Nagyon szeretek tanítani, bár a tanítás rendkívül energiaigényes munka. Nemcsak azért, mert sokat kell az egyetemi órákra készülni, ha valóban európai, vagy „világszínvonalon” szeretnénk megtartani azokat, hanem mert fel is kell építeni, s mindig az adott helyzetben újjá is kell alakítani az előre eltervezett koncepciót. A hallgatók nem tudják, mennyire fontos az óra felépítése és elhelyezése a kurzusban. A tananyag strukturálásának jelentőségét csak utólag értik vagy érthetik meg. Ugyanakkor az is tanári feladat, hogy élmény legyen minden óra mind az oktató, mind pedig a diák számára. Ha a hallgatók a szemináriumon közreműködnek, ez sikerül is. Az előadás nehezebb téma: egy izgalmasan megtartott, jól felépített, mozgalmas előadás sok energiát követel az embertől, ugyanakkor sok örömet is ad, tehát „feltölti”. Mindenesetre nagyon jó érzés, mikor együtt tudok gondolkodni a hallgatókkal, és meg tudok tanítani nekik bizonyos fogásokat a szövegértés, a verselemzés vagy az irodalomtudomány terén. Az irodalom életem szerves, mindennapi része, a tőle kapott örömet és a benne való jártasságot szívesen osztom meg a diákjaimmal: erre az egyetemi óra kiváló terep.

Melyik a legkedvesebb az egyetemen tanított kurzusai közül?
Nehéz kérdés, hadd mondjak többet! Nagyon szeretem a XIX. századi orosz irodalomról tartott kurzust (hivatalosan Világirodalom IV a címe), mivel a világirodalom egyik legnagyobb korszakát és irodalmát tárgyalja (Puskin, Gogol, Lermontov, Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov). Szeretem a XX. századi irodalmi szemináriumokat, mert ott műelemzéseket veszünk minden alkalommal. A kis létszám miatt több idő jut arra, hogy belemerüljünk a szöveg összetett felépítésébe és metaforikus szerkezetébe, s azt több aspektusól értelmezzük. A modern magyar irodalom 3 elnevezésű előadás, amelyet évek óta én tartok a magyar szakon, 1945-től napjainkig tárgyalja/tárgyalná a magyar irodalmat. Ez az időszak a kutatási területem, ezért rendkívül fontos a számomra. Azonban belátható: 13 hét messze nem elég ahhoz, hogy érdemben tárgyaljuk az 1945-től a mai napig ívelő időszak magyar irodalmát. Különösen a kortárs magyar irodalom iránt nagy az érdeklődés a hallgatók körében, s éppen ezt az igényt nehéz kielégíteni. Ehhez a kurzuskínálat átgondolására és átstrukturálására volna szükség. Tehát ezen a téren még bőven van tennivalónk, s ezt szeretném ambicionálni.

Elsődleges hobbija az olvasás, bár nehéz lehet nem szakmai szemmel figyelnie egy-egy könyvet. Mit olvasott legutóbb kedvtelésből, ki a kedvenc írója?
Legutóbb Kelemen János Dante-könyvét olvastam („Komédiámat hívom tanúmul”. Az önreflexió nyelve Danténál, ELTE Eötvös Kiadó 2015). Emellett egy korábban már olvasott Agatha Christie˗könyvet vettem elő: nagyon kedvelem Christie történetvezetését, írásmódját, rövid, tömör, találó jellemábrázolását, emberismeretét és narrációs fogásait. S különösen szeretem Rejtő Jenőt, elsősorban a különleges és utánozhatatlanul eleven nyelvi humoráért.

Jelenleg vezet-e valamilyen kutatást, illetve mik a tervei 2016-ra?
Pályázattal támogatott kutatásom jelenleg nem zajlik, viszont van egy kutatócsoportom, a Magyar Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoport (MLLK), ennek tagjai kizárólag volt és jelenlegi graduális, doktori és posztdoktori Pázmányos hallgatók. A tagok között van hét végzett, számos abszolvált vagy jelenleg a képzésben lévő doktorandusz, és néhány graduális egyetemi hallgató is. Rendeztünk már workshopot professzorok és akadémikusok meghívásával (2007-ben), valamint két konferenciát. A legutóbbi anyaga kötetként is megjelent 2015-ben egy Pázmányos KAP-pályázatnak köszönhetően.

Az OTDK-ban működő 16 tudományág mindegyikében 3-5 tanár nyerheti el minden második évben a mestertanár aranyérmet. A Humán Szekcióban nemrégiben Önt díjazták. Meglepte a díj?
A díjnak komoly szakmai presztízse van. Nagy megtiszteltetés, hiszen kevesen és sok munka után kapják meg. Annyiban nem ért váratlanul, hogy tudtam a felterjesztésről. 2001 óta vannak TDK tanítványaim, azóta 3 diákom nyerte el az első díjat, hárman 2. helyeztettek lettek és négy tanítványom érdemelte ki a 3. helyezést. Többen pedig különdíjat is kaptak.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja