Gyűjteményvezető, muzeológus, történész, felelős szerkesztő, műsorvezető, kutató. Több hiánypótló publikációja is megjelent, de az ’56-os és a GULÁG emlékév sem említhető meg a neve nélkül. Még csak 32 éves, de megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet, amit egy frontális karambol miatt csak fél év csúszással vehetett át. Hajagos Csabával, a Pázmány egykori hallgatójával, a Katona József Múzeum gyűjteményvezetőjével beszélgettünk.
Hat évvel ezelőtt végzett a Pázmányon történelem-esztétika szakon. Milyen tapasztalatai vannak az egyetemről? Megkapta azt a szilárd alapot, amely a szakmájához elengedhetetlen?
Bőven felülteljesített az egyetem, többet kaptam, mint amit vártam. Már a gimnáziumi éveim alatt is lehetett hallani a Pázmányról, többnyire azt, hogy történelem szakon, főként a modern kor vonatkozásában – ami az én szakterületem – elismert, nagy szaktekintélyű tanárok komoly alapot tudnak adni. Ezeket a híreket abszolút beváltotta az egyetem, ezen a területen helyezkedtem el, ezen a területen is dolgozom. A kapott szaktudást a pedagógusképzés nagyon jól kiegészítette, jó pedagógiai-pszichológiai alapot adott. Remek párosítás volt a történelem-esztétika, az utóbbi szakon a gondolkodástörténetről és gondolkodásfilozófiáról szerzett tudást a mai napig egészen jól tudom használni.
Miért választotta ezt az irányt? Milyen tervei voltak vele 18 évesen?
Elsőgenerációs értelmiségi vagyok a családban, őseim paraszti földmunkákkal, gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. Már gyermekkoromban is érdeklődtem a történelem iránt. A Kecskeméti Piarista Gimnázium kezdésekor specializációként a történelmet választottam. Ebben az időben kezdtem komolyan foglalkozni az ötvenes évek történetével, valamint a szovjet megszállással, a kommunizmus és a szocializmus időszakával. Az egyetem alatt a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumba jártam, a hétvégéimet az ottani ismeretszerzéssel töltöttem a jezsuiták kezei alatt. Mind a jezsuitáknál, mind a piaristáknál nagyon jó alapot kaptam történelemből. Közvetlen családi indíttatás volt, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, azon belül pedig a történelem szakot válasszam.
Ezek szerint világ életében történész szeretett volna lenni?
A Pázmány Jogi Karára is jelentkeztem, de szerencsére időben, kellőképpen elrettentem ettől. Nem szerettem volna éjjel-nappal jogszabályokat magolni telefonkönyvszerűen. Persze az évszámokat a középkor szigorlatnál a bölcsészkaron sem kerülhettem el, de az teljesen más volt. Nem érdekeltek a reáltárgyak, nem is voltam jó bennük. Szerettem volna viszont egyetemre menni, adott volt a történelmi érdeklődés, így nem volt kérdés, hogy irány a Pázmány. Az egyetem még jobban megerősített ezen az úton. Éreztem, hogy itt van helyem, és itt van feladatom.
Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy az egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segítette szakmailag a célja elérésében?
Az ember életében mindig vannak olyanok, akik a szakmán túl is mellette állnak és segítik. Nagyon szerencsés vagyok, hiszen az egyetemen minden történelmi korszak elsajátítása során volt mesterem. Főleg a legújabb és a modern kor vonatkozásában tudok olyan személyeket kiemelni, akik a történelmi érdeklődésemet és szakképzettségemet megadták, és még pluszt is tudtak ahhoz hozzátenni, amit az egyetemen el lehetett sajátítani. A teljesség igénye nélkül megemlíteném Eötvös Istvánt, M. Kiss Sándort, Schmidt Máriát, Horváth Miklóst. Később találkoztam a szintén Pázmányon végzett Bank Barbarával, és még sorolhatnám azokat a személyeket, akik a mai napig is napi intenzitással jelen vannak az életemben. A levéltáros szakmát tekintve Rácz Györgynek köszönhetek nagyon sokat.
Mi a Pázmány szerethetőségének titka? Milyen volt a közösség?
Kollégista voltam a Szent Lujzában, egy szinten laktam többek között Puskás Petivel, Pethő Péterrel, Kalmár Lászlóval, Bárány Krisztiánnal, Nyikos Lacival és Ágh Petivel. Nagyon jól összetartottunk. Óriási volt a kollégiumi élet, együtt jelentkeztünk fel az órákra, felejthetetlenek voltak a jenős bulik, a csocsópartik. A Lujzában mindig zajlott az élet, lányok be- és kiszöktetésével, kimenős naplóhamisításokkal és egyéb csínyekkel sokkoltuk a kollégiumi nevelőinket. Az akkori miliő összekényszerítette azt a társaságot, amely véleményem szerint közösségi szempontból sokkal, de sokkal többet le tudott tenni az asztalra, mint más felsőoktatási intézmények hallgatói. A Pázmány falusi légkörben, Piliscsabán működött, ami nagyon pozitív érzést adott, otthonosan éreztem magam. Pótolhatatlan és példanélküli, ahogy az együtt végzett pázmányosok tartják a kapcsolatot, és a munkahelyekre bekerülve segítik egymást.
Volt ezeknek a pótolhatatlan és példanélküli segítéseknek szakmai gyümölcse is?
Hát hogyne! Ott van például a Múlt-kor című történelmi magazin, a Nemzeti Emlékezet Bizottság, vagy a Magyar Nemzeti Múzeum. A szálak összeérnek, a Pázmányon végzettek többsége a maguk szakterületén kiemelkedőt nyújtottak. Segítjük egymás érvényesülését, aminek alapja a minőség és a szakma mellett az emberi kapcsolatok. E nélkül a bizalmi szál nélkül ma már semmi sem tud működni. Ebben azt gondolom, hogy mi nagyon erősek vagyunk.
Hogy indult a pályája az egyetem elvégzését követően?
Az egyetemi évek alatt nagyon érdekes pályát futottam be, elkezdtem piackutatással foglalkozni. A bölcsészeket szeretik erre alkalmazni, mert jól tudnak beszélni. A Corvinusra jártam piackutatást csinálni, később pedig egy iskolaszövetkezetnél helyezkedtem el, ahol az egyetem elvégezését követően is főállásban dolgoztam. Ezt követően a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban kezdtem el dolgozni, mint levéltáros tudományos munkatárs, ott alapoztam meg a tudományos munkám. 2014-ben kerültem a Katona József Múzeumba, ahol gyűjteménykezelőként és történész muzeológusként kezdtem, ma már gyűjteményvezetőként és örökségvédelmi szakértőként végzem a feladatom.
Mit csinál egészen pontosan egy gyűjteményvezető?
Rendezi a gyűjteményt, irányítja a munkatársakat, leltároz, hagyatékokat vesz át, rendszerez, digitalizál, emellett kiállításokat rendez, vándorkiállításokat fogad be, kurátori feladatokat lát el, kutat, és még sorolhatnám. Ha röviden szeretném összefoglalni, akkor muzeológusokat, szakmuzeológusokat, gyűjteménykezelőket fogunk össze, alapvetően a fő profilunk a tudományos kutatás, annak feldolgozása és bemutatása. Rendkívül összetett munka, hiszen a vidéki múzeumban rengeteg mindent meg kell tenni, van, amikor a szállítás is a szakmuzeológus feladata. A Duna-Tisza köze történetében megyei hatókörű múzeumként az ókortól napjainkig kell tudnunk választ adni minden kérdésre, ami nagyon nehéz dolog, nagyon alapos tudást igényel.
Mi az, amit a publikációs vagy akár a szervezésbeli munkái közül megemlítene? Ami valami miatt a szívéhez nőtt, vagy valami miatt büszke rá?
Három évvel ezelőtt indultam el az 1938-as esztendő feldolgozásával, a Szent Jobb országjárásának bemutatásával. A kecskeméti eseménynek rendkívül nagy sikere volt, komoly identitásnövelő esemény volt az országban. Később kapcsolódtam a vidéktörténeti kutatócsoporthoz, az 1945-ös szovjet megszállás alatti időszakról publikációim jelentek meg akadémiai kiadványokban. Büszke vagyok a földosztás tudományos, feltáró munkájának bemutatására, és több kiállítás szervezésére is. Ezek közül az 1956-os, valamint a málenkij robot és az elhurcolások témájában rendezettet emelném ki. Szintén a nevemhez kötődik az ’56-os emlékévben a Bács-Kiskun megyében létrehozott büszkeségpontok. Amire nagyon büszke vagyok, az a Kecskeméti Médiacentrummal közösen alapított helytörténeti magazin felelős szerkesztése. Az országos jelentőségű – 2500 példányban megjelenő – kiadványt Bán János, a neves Hunyadi kötetek szerzője, a Médiacentrum vezetője álmodta meg. Van továbbá kettő műsorom a Kecskeméti Televízióban, rövidesen két könyvem fog megjelenni, és tovább kutatásom is a Nemzeti Emlékezet Bizottságánál.
És akkor az idén átvett Magyar Arany Érdemkeresztről még nem is beszélt. A kitüntetést augusztus 20-án kapta, miért csak március 15-én vette át?
Tavaly nyáron édesapám nagyon kritikus állapotban volt, ami nagyon megviselt. Emellett nagyon komolyan zajlott a GULAG és az 56-os emlékév, rengeteg feladatom volt: felkérések, sajtó, egyebek. Amikor jöttünk Budapestre a családdal átvenni a kitüntetést, karamboloztunk az M5-ös autópályán. Az akkor egyéves kisfiam is velünk volt, az autó totálkáros lett, szerencsére nekünk nem esett bajunk, de a kitüntetésre már nem tudtam ideérni, így Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere március 15-én adta át.
Nem semmi 32 évesen bezsebelni egy ilyen komoly állami kitüntetést, milyen visszajelzéseket kapott a gratulációkon kívül?
Sokan kétkedve fogadták, és azt kérdezték, hogy ilyen fiatalon hogy lehet ilyen kitüntetést kapni. Sokszor már-már kínos volt számomra, hogy nem a szakmai eredményeimet, hanem ezt kérdőjelezték meg, de hát ez tipikus magyar mentalitás. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy ha majd egyszer lesz időm, összerendezem az emlékirataimat, bár elég furcsa 32 évesen erről beszélni. Nem kívánom senkinek a névtelen leveleket, amiket kaptam a feltáró munka idején. A kommunizmus rémtetteinek feltárása ma is sokakat érzékenyen érint. Nyugtalan éjszakáim voltak emiatt, de akkor is felvállaltam és végigcsináltam, mert láttam, hogy milyen fontos a túlélőknek, a magyar társadalomnak, és a következő generációknak, hogy lássák, mi történt a Szovjetunióban. Nemcsak a holokausztról kell beszélni Magyarországon, hanem arról is, hogy közel egymillió embert hurcoltak el és köteleztek kényszermunkára. Célom volt, hogy ezt a mérleget megpróbáljam kiegyenlíteni.
Mivel érdemelte ki a díjat?
A GULAG emlékévben végzett szakmai munkám és a szervezőtevékenységem, valamint a tudományos kutatómunkám miatt terjesztettek fel a díjra. A Nemzeti Emlékezet Bizottsággal és a Black Media produkciós irodával közösen végeztünk egy oral history projektek, amelynek keretében 120 túlélővel készítettünk személyenként másfél órányi anyagot. Ez a munka országos jelentőségű volt, Sára Sándor után elég jelentős lépés volt ebben a témában.
Óriási élmény lehet túlélőkkel beszélgetni. Melyik történet ragadta meg leginkább?
Az interjúk a Nemzeti Emlékezet Bizottság gondozásában is megjelentek, és egy-egy kisebb pályázatra is adtam be belőlük. Az Életmese pályázatra a békés megyei mezőberényi történettel indultam, aminek főszereplője egy elhurcolt lány, aki házasságot akart kötni egy fiúval. A fiú annyira szerette a lányt, hogy önként felajánlotta, elmegy vele a kényszermunkatáborba. A lány édesapja azt mondta, csak akkor mehet el vele a fiú, ha még aznap elveszi. Össze is házasodtak. Mai napig a hideg ráz tőle, amikor az interjúban az idős hölgy visszaemlékezve azt mondta, „Dombaszban volt a nászutunk”. Ott született meg a gyermekük is, egy kazánházban. Az idős hölggyel és a lányával is volt szerencsém interjút készíteni.
Mekkora ajándék a túlélőknek, hogy kíváncsiak rájuk, hogy elmondhatják, mi történt velük! Hogy élik meg a történteket? Félve beszélnek róla?
Nagyon sokféleképpen élik meg. Volt, hogy a túlélőkről szóló előadásom alatt rosszul lett a történetmesélő, hiába próbálták újjáéleszteni, ott halt meg a szemem láttára. Nagyon nehéz ezeket felfogni. Volt olyan is, aki korábban senkinek sem mesélt az élményeiről, felöltözött hajósi népviseletbe, felvettük az interjút, az M1 a kommunizmus áldozatainak emléknapján levetítette, a néni pedig két hétre rá elhunyt. Egy részről komoly értékmentés, míg másik oldalról megfizethetetlen pszichológiai munka a miénk. Ezek az emberek úgy mennek át a túlvilágra, hogy megszabadulnak attól a tehertől, amit akár 90 éves korukig hordozni kényszerültek.
Mi fogta meg ebben a munkában?
A helyzet-stressz és az azt követő katarzis. Az, hogy a történelemtudomány nemcsak sorokat, történeteket ír, hanem segít a felfoghatatlanul nehéz traumák feloldásában. A történelemtudomány célja a tények bemutatásával nem egyfajta politikai befolyásoltság általi identitás megrajzolása, hanem sokkal inkább egy tényalapú bemutató és feltáró tevékenység, aminek eredménye lehet egy ilyen adósságtörlesztés.
Le a kalappal, hogy ezt mind összehozta az elmúlt 3,5 évben. Mi a titka?
A mentalitás, amit az egyetemisták a kollégiumi évek alatt megtanulnak. A ZH-k után mindig összehasonlítottuk eredményeinket, nagyon motiváló volt jobbnak lenni egymásnál. A versenyhelyzet nagyon komolyan működött nálunk, presztízskérdést csináltunk belőle kollégiumon és évfolyamon belül is. Nagyon sokan kezdtük a történelem szakot, és nagyon kevesen maradtunk a végére, akik a szakot, a pedagógiát, és a pszichológiát is elvégeztük. A szüleimtől hozott gondolkodásmód is nagyban meghatározta, hogy ez a 3,5 év ilyen termékeny volt. Nagy törés az életemben, hogy tavaly októberben elveszítettem az édesapámat, az érdemkeresztet sajnos már nem élte meg, de az unokáját igen. Bár voltak konfliktusaink, a legjobb barátom volt.
Mi a terve az elkövetkező tíz évre?
Rengeteg kutatási anyagom van, amivel sokat dolgoztam, csak nem volt még időm megírni. Szeretném mihamarabb olvashatóvá tenni ezeket a közösség számára, hiszen az ember nem magának kutat. Illetve nagyon fontos, hogy a kecskeméti Katona József Múzeumot az elmúlt negyven év után történeti, néprajzi pályára szeretném állítani. Szeretném, ha a múzeum nyitott, emberbarát, közösségépítő, identitás-meghatározó intézménnyé válna egy olyan városban, ahol az elmúlt 30-40 évben nem volt akkora fejlődés, mint az elmúlt tízben. A fiatalok az első számú célpontjaim, azt látom, van is ránk kereslet, érdekli a fiatalokat a történelem, főleg a 20. század, és főleg akkor, ha jól van prezentálva. Intézményi szinten szeretném felhozni a régészeti eredményeink mellé a múzeum történeti-néprajzi gyűjteményinek tevékenységét, Kecskemét örökségét építve járulni hozzá a nemzeti örökségvédelemhez. A magánéletem is nagyon fontos. Valamint a következő évben fogom elkezdeni a PhD-képzést a Pázmányon, most értem el oda, hogy van időm ezzel foglalkozni. A múzeum is támogat ebben, ami nekem nagyon fontos.
Az interjút Konopás Noémi készítette.
