Szívügye a színvonalas német nemzetiségi oktatás a köz- és felsőoktatásban. Vallja, hogy az óvó- és tanítóképzésben különösen fontos a „megújulni tudás”, hiszen anélkül nem lehet olyan pedagógusokat útjukra bocsátani, akik megfelelnek a kor kihívásainak, a folyamatosan ingerekkel és információkkal bombázott mai gyerekek igényeinek. Juhász Mártával, a Vitéz János Tanárképző Központ Óvó- és Tanítóképző tanszékének vezetőjével beszélgetünk.   

Hogyan lett német-testnevelés szakos általános iskolai tanárból a Pázmány Óvó- és Tanítóképző tanszékének vezetője? Bár mindkettő tanári szakma, első pillantásra nem állnak túl közel egymáshoz…
Egy német nemzetiségi faluban, Csolnokon nőttem fel, és a nyelvtudásomból adódóan egy speciális német tagozatú gimnáziumi osztályba jártam. Az igazság az, hogy már első osztályos koromtól zenéltem, és a zenetanárom tehetséges klarinétosnak tartott, szerette volna, ha a nyolcadik után konzervatóriumba megyek. Ez azonban azt jelentette volna, hogy távol a családomtól, kollégiumban kell élnem, és a szüleim ezt nem akarták. Így kerültem a német tagozatos gimnáziumba, és már akkor nagyon érdekelt – talán fogalmazhatok így – a nemzetiségi vonal. Akkoriban csak a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen indítottak német nemzetiségi tanárképzést, amihez, mivel abban az évben nem lehetett magyar nyelv- és irodalommal párosítani, és szerettem sportolni, a testnevelést választottam. Hozzáteszem: mióta ott végeztem, egyetlen testnevelés órát sem tartottam. Nem az én világom. Hangzavar van, másfajta óravezetést igényel. A sportolás azonban azóta is része az életemnek.  
Egy évig tanítottam felső tagozatos gyerekeket, majd egy esztendőt az Egyesült Államokban munkával és nyelvtanulással töltöttem. És óriási szerencsémre – valószínűleg egyébként a rendszerváltásnak köszönhetően – ez alatt az év alatt az Esztergomi Tanítóképző Főiskolán elindult a német nemzetiségi képzés. Sikerrel pályáztam egy ottani állásra, így amikor hazajöttem Amerikából, azonnal volt munkám.

Jobban érezte a főiskolán magát, mint az általános iskolában?
Jól éreztem magam a gyerekek között is, de a fiatal felnőtt korosztállyal jobban megtalálom a hangot. Az is szerencse volt, hogy a pécsi egyetem akkoriban felismerte, hogy a nemzetiségi szakon végzett főiskolai tanároknak szükségük lehet egyetemi végzettségre is, és ennek megszerzésére két éves kiegészítő képzést indítottak. Érdekelt is, és Esztergomban is igényt tartottak rá, hogy egyetemi diplomát szerezzek. Néhány évvel később az ELTE-n német nemzetiségi tantervfejlesztő szakot is végeztem, ezt már három gyerek – köztük egy ikerpár – mellett. Édesanyám sokat segített ebben az időszakban.   

Egy nemzetiségi szak és egy „hagyományos” nyelvszak között melyek a legfontosabb különbségek?
A nyelvtudomány, a nyelv szerkezete, a nyelvhasználat a nemzetiségi szakokon is nagyon fontos, de a nemzetiségi oktatásban sok másfajta témát is tanítunk: az adott nemzetiség történetét, múltbeli és jelenlegi beágyazottságát az ország életében, tanítjuk egyebek között a nyelvjárásokat és népszokásokat. Az iskolákban a nemzetiségi tanítók a népismeret című tantárgy keretében közvetítik ezt a tudást a gyerekeknek.

Most milyen tárgyakat tanít?
Elsősorban nemzetiségi tárgyakat. A német nemzetiség történetét, jelenét, irodalmát, néprajzát, nyelvjárásait, de oktatok gyermekirodalmat, nyelvi tárgyakat, nyelvi képességfejlesztést, stílusgyakorlatot is.

A Vitéz János Tanárképző Központ, és benne az ön által vezetett Óvó-és Tanítóképző Tanszék néhány éve integrálódott a Pázmány bölcsészkarába. Mekkora problémát jelent, hogy egy óvó- és tanítóképző szakon egészen másféle képzést kell nyújtani, mint más bölcsész szakokon?   
A mi német nemzetiségi szakirányunk az alapképzési szak részeként valóban különbözik a germanisztikától, hiszen a tanító és óvodapedagógus képzés a leginkább gyakorlatorientált szakok egyike. Nálunk kiemelten fontos az oktatásmódszertan. Egy szintaxist például inkább felhasználói szinten tanítunk, tehát nem olyan elméleti mélységben, mint ahogy a bölcsészeknek oktatják. Valójában az óvodapedagógus és tanítóképzés nehezen illeszkedik a bölcsészkar rendszerébe, sok tárgyunk nem kompatibilis a bölcsészképzéssel, az ebből adódó esetleges nehézségeket folyamatosan kezelni kell. Tanító szakfelelősként akkoriban részt vettem az integráció lebonyolításában, nem volt könnyű feladat.

Ön majdnem 3 évtizede van a pályán. Gondolom, az önök számára is óriási kihívás, hogy ebben a felgyorsult világban nem könnyű a gyerekek figyelmét lekötni. A kisgyerekekkel foglalkozó pedagógusoknak széleskörű módszertani repertoárral kell rendelkezniük, és ezt itt kell megtanulniuk… Hogyan tanít ma egy ideális tanító?
Vallom, hogy követni kell a változásokat, és képesnek kell lenni a megújulásra. 30 évvel ezelőtt leginkább a frontális osztálymunka jellemezte az oktatást. Egy mai tanító nem boldogul, ha csak kiáll, magyaráz, azt mondja, na, figyeljetek…elmondom, felolvasom, stb. Színes, szagos, interaktív, érdekes eszközökkel lehet legjobban lekötni a gyerekek figyelmét. A pedagógusnak készségszinten kell az interaktív táblát kezelnie, otthonosan kell mozognia például a különböző módszerek és munkaformák, mint pármunka, csoportmunka területén.
Én a magam óráira is viszek egyebek között egy kis drámapedagógiát, egy kis élménypedagógiát, és ezekhez a módszerekhez igyekszem tudatosságot kapcsolni. A hallgatónak tudnia kell, hogy egy-egy módszerrel milyen kompetenciákat fejlesztünk. Az élménypedagógiának sem csak a játék a célja. Szeretnénk, ha hallgatóink minél többféle módszert ismernének meg, és megtanulnák azokat tudatosan használni. 
Azt vallom, hogy nincs egyetlen, mindig mindenhol bevethető üdvözítő módszer. Függ a gyerekanyagtól, az osztálytól, az aznapi időjárási frontoktól, a tananyagtól és még rengeteg tényezőtől, hogy egy eltervezett óra megvalósítható-e abban a formában, ahogy a tanító elgondolta. Ha a gyerekek éppen nem bizonyulnak partnernek, realizálni kell, hogy „nem jött be” és azonnal váltani kell. A módszertani tarsolyból mást kell elővenni.   

Az ön számára mi jelenti a sikerélményt?
Például, amikor azt hallom, hogy egy kétnyelvű iskolában tanító volt hallgatónk diákjai egymás után nyerik a tanulmányi versenyeket. Vagy amikor megnézhetem egy korábbi diákunk óráját, és azt látom: hú, de jól csinálja! Vagy amikor egykori hallgatónk külföldön végzi a mesterképzést, azután itthon PhD-t szerez. Mindemellett egy jó hangulatú, eredményes szemináriumi foglalkozást is sikerként könyvelek el.

Milyen tudományos munkára marad ideje?
A PhD képzést az ELTE nyelvtudományi doktori iskolájában végeztem, német dialektológiából. Szülőfalum magyarországi német nyelvjárását kutattam, és mivel ezt a dialektust magam is beszélem, a kutatáshoz jó alapjaim voltak. Ez egy rajnai frank és egy dunai bajor keverék nyelvjárás, amelynek mind a fonetikát, mind a morfológiát, szemantikát, szóképzést és szintaxist tekintve feltártam a teljes rendszerét. Egyúttal egyfajta archiválási és gyűjtőmunkát is végeztem, amire nagy szükség van. A második világháború után ugyanis - elsősorban történelmi okok miatt – nyelvvesztési folyamatok indultak el a hazai németség körében, és mivel a nyelvjárások írásbeliség nélküli beszélt variánsok, átörökítésük csakis szóban, generációról generációra történhet. Az írásbeliség hiánya természetesen az oktatást is megnehezíti, és én az utóbbi időben kutatóként azzal is foglalkozom, hogy a nemzetiségi iskolákban milyen módszertani eszközökkel lehet segíteni a nyelvjárások fennmaradását. De bevallom: elsősorban tanítani szeretek. Átadni a fiataloknak, amit én tudok.

A klarinétot elő szokta venni? Stressz kezelő stratégiaként is jó lehet...
Igen, és mindig rájövök, hogy nem gyakorolok eleget. Elárulom, hogy a bakancslistámon szerepel, hogy megtanulok zongorázni is. Mikor a gyerekeim zongoráztak, velük együtt haladva eljutottam egy szintre, amin aztán nem léptem tovább. Ami a stresszt illeti, annak oldására nagyon jó a mozgás is. Esztergomban lakunk, olyan helyen, hogy kilépek a kapun, és ott a természet. Ezt kihasználva legalább kétszer egy héten nordic walkingozok. 

Az interjút Gimes Júlia készítette.