Otthonosan mozog ebben a világban: önálló regények, novellák és műfordítások jellemzik munkásságát. Kiderült az is, hogy miképpen látja a hazai fantasztikus irodalom helyzetét.

Mindig izgalmas kérdés, hogyan válik valaki íróvá. Miután elvégezte az egyetem angol szakát, az Ön pályája hogyan indult? Ráadásul rétegműfajban alkot és azt is elárulta nekem, hogy nem is tartja magát írónak.
Már az egyetem előtt is próbálgattam a szárnyaimat, valójában mindig is szerettem mások szórakoztatására történeteket mesélni. A gimnáziumban kezdtem el komolyabban azon gondolkodni, hogy írni szeretnék. Még Stephen King könyvét is elolvastam az írásról abban a reményben, hogy majd különböző okosságokkal gazdagabban kezdhetek neki az írásnak. E reményem részben teljesült is. Az az igazság, hogy amikor kikerültem az egyetem berkeiből, már volt kész kéziratom is, de valójában az egyetemi évek után írtam meg az első olyan művem, ami már elérte azt a szintet, hogy meg is jelenhetett.

Ne várassuk az olvasókat: melyik kötetről van szó?
Cleadur – Dobszó a ködben címmel jött ki, ami a terveim szerint egy sorozat első kötete. Amikor e regény íródott, már tanárként dolgoztam, így az iskolai élmények is formálták a történetet.

Manapság is házalni kell a kéziratokkal az íróknak, író-jelölteknek? Azért kérdezem, mert ugye egy kiadónál dolgozik főállásban. Felteszem, sok kéziratot kap.
Úgy gondolom, hogy a kéziratok 99 százaléka soha nem látja meg a napfényt kiadott műként. Mint minden kiadó, mi is sok beérkező anyagot találunk a „levelesládánkban”. A fantasztikus zsánerre ez különösen jellemző; mindenki ír, mindenki szeretne történeteket mesélni. S hogy kell-e házalni?  Ez jó kérdés. Én sosem tettem. Sem a korábbi, sem a mostani munkahelyemen nem tudták, hogy írok, ameddig meg nem jelentem. Nem szeretem az uram-bátyám világot: ne azért adják ki egy munkámat valahol, mert ismerem a tulajdonost, hanem mert a szöveg megüti a mércét. Nem is nyomultam soha. Tehát két út létezik: vagy a házalás, s egyszer csak sikerül átütni a falat, vagy pedig a szerző találkozik valakivel, akinek érdekes a szöveg, aki fantáziát lát az anyagban. S kiadja azt.

Ha ilyen nehéz és körülményes megjelenni nyomtatott formában, papíron, akkor az internet miért nem kap nagyobb szerepet? Hiszen egyébként is gyakorlatilag szinte mindenki ír, publikál, blogol, vagyis a megjelenés lehetőségei korábban sosem látott mértékűek. A nyomtatott betű őrzi még a presztízsét?
Összetett a kérdés, mivel a magyarországi kiadásnak is egyre nagyobb részét teszi ki az önfinanszírozott megjelenés. Ennek egy része vanitypress: a szerzők brutális összegeket fizetnek ki azért, mert „mindenáron meg akarok jelenni”. Persze vannak olyam műhelyek is, ahol egyszerre dolgoznak papírra és webre is. Azért azt érdemes tudni, hogy az emberek szívesebben vesznek a kezükbe olyan könyvet, ami már átment egy hagyományos kiadó kezén, hiszen az egyfajta minőségi kontrollt is jelent.

Aki így tudja, hogy nagyrészt mire számíthat.
Pontosan. Ha egy Agave-s sci-fi-t veszek le a polcról, az mindenképpen különbözik attól, mintha egy önfinanszírozott regénnyel próbálkoznék. Utóbbi esetében nem tudom, hogy minőségileg mi vár rám; hiszen adott esetben még a fülszöveget is a szerző írja. Az emberek a hagyományos kiadók termékeiben sokkal jobban bíznak és sajnos ezt gyakran okkal teszik.

És az internet?
Oda bárki feltehet bármit, de olyan inger-gazdag környezet alakult ki, hogy nagyon nehéz megtalálni az igazán fontos és jó tartalmakat. De vannak érdekes történetek is. Andy Weir amerikai író a saját blogjára fejezetenként tette föl a könyvét, majd az olvasói kérték, hogy készítsen egy fizetős verziót is, ugyanis annyira jól szórakoznak, hogy szeretnék ezt honorálni. Hihetetlen forgalmat generált a mű, majd elkészült belőle a Marsi című film is.

A felületes szemlélő azt mondja, hogy a fantasy, a sci-fi, vagy éppen a képregény „gyerekműfaj”, nincsen mély mondanivalója. Erről mi a véleménye?
Ez a nézet Magyarországon a kezdetektől – amióta a zsáner létezik – stabilan tartja magát. Lenézett műfaj, lenézett szubkultúra. Pedig elég csak fellapozni például Philip K. Dick műveit, olyan mély mondanivalót és gondolatiságot találunk bennük, ami sokszor leiskolázza az úgynevezett „szépirodalmat” is. Tehát a negatív véleménnyel maximálisan nem értek egyet s nem csak azért, mert én magam fantasy-t írok, hanem mert nagyon sok olyan fantasy-történetet ismerek és kedvelek, ami bebizonyítja, hogy a negatív megítélés egyszerűen nem állja meg a helyét.

Tehát a zsáner hazai megítélése nem jó.
Egyértelműen így van. Ennek persze nem tesz jót a standon bohóckodó Darth Vader-jelmezes lufi árus sem.  Ugyanakkor érdekes módon a műfaj a filmek világában mégis nagyon népszerű, elég csak megnézni a moziműsorokat. S jó, hogy említette a képregényeket, hiszen az említett mozifilmeknek gyakran semmilyen önálló történetisége nincsen, szinte mindegyik valamilyen regény-, de főleg képregény-adaptáció. Jó kérdés ebben az esetben, hogy az irodalomban miért nincs áttörés. Talán az lehet az egyik oka, hogy a moziban az emberek szórakozásra és nem nehéz filmekre vágynak…

…Miközben a könyvekben, a tengernyi szövegben el kell mélyülni, le kell lassulni, időt kell rá szánni.
Ezzel nehéz lenne vitatkozni. S annak ellenére, hogy Magyarországon az emberek java része elmegy a moziba megnézni mondjuk a Marsit, az Assassin's creed-et vagy a Star Wars-t, csak elenyésző számban olvassák el a regényeket is.

Az írás sokaknak egyfajta terápiát, a világtól való elvonulást is jelent. Ön hova utazik gondolatban, amikor elkezd egy történeten dolgozni?
Ez minden könyvénél más és más élmény. Amikor elkezdtem dolgozni, éppen a Cleadur könyvemet írtam. Akkoriban az írásnak számomra is volt egyfajta terápiás jellege, hiszen napi szinten eltöltöttem az iskolában 10-12 órát tanárként, amikor este hazaértem, mindig szükségem volt arra, hogy elmélyülhessek valamiben. Ez leginkább azt jelentette, hogy pontosan azzal foglalkoztam este is, amivel napközben – csak kicsit fantáziadúsabban.

A Holdárnyék-sorozatot hat részesre tervezi, kettő már meg is jelent, s ha jól tudom, dolgozik a következőn. Mi a munkamódszere, hogyan áll neki egy ekkora regényfolyamnak? Rögtön az elején tudja, hogy honnan hová? Vagy közben alakul az irány?
Is-is. Mindig van egy elképzelésem, hogy nagyjából mi lesz az adott történet vége, s mindig a szöveg eleje a leginkább megkonstruált. Ez nagyon fontos, az ember akár „százszor” is átírja.

Azon a ponton kell az olvasót „beszívni” a sztoriba?
Igen, van is egy ilyen mondás, hogy ha az első mondat nem elég jó, akkor a szerző máris elveszítette az olvasót. Ezzel némileg egyet is értek. Bár úgy gondolom: ha nagyon jó az első mondat, akkor maradnak azok is, akiket egyébként nem érnék el. Ebben a szellemben próbálok alkotni. Amikor elkezdtem írni a Holdárnyékot, nem tudtam, hogy a történet hat könyvet is kitesz majd. Nagyjából másfél millió leütésben meséltem el a történetívet, ám a kiadó ezt szétválasztotta, így lett belőle két kötet. Valójában már a negyedik részig be van fejezve a sorozat, de még dolgozom az anyagon, hiszen négy év eltelt a kezdetek óta és sok helyen át kell írnom a szöveget.

Így a kihűlt kéziratban friss szemmel, s már csak írói fejlődése miatt is hibákat talál?
A régebbi szövegeimmel is így vagyok. De ezzel mindenki, akiben van reális önkritika, szembe kell, hogy nézzen.

Főállásban dolgozik, fordít, regényt ír. Hogy néz ki egy napja reggeltől estig?
Az emberiség nagy részéhez képest későn, általában nyolc órakor kelek. Tíztől este hatig vagyok a kiadóban. Hét körül érek haza, a feleségemmel átbeszéljük a napot, az ügyeinket, s amikor lecsendesedik az este, ülök a klaviatúra elé. Éjjel tudok a legjobban dolgozni, írni és fordítani is.

Idő kell ahhoz, hogy az ember a napi rutint letegye, az azzal járó fordulatszámot csökkentse.
Főleg, hogy az íráshoz egy más agyi állapot szükséges. Az író belesüpped egy megváltozott tudatállapotba. Nem szabad megdöbbeni azon, hogy az írók nagyon rossz néven veszik, ha kibillentik őket ebből a helyzetből.

Amit csinál, az rengeteg időt, komoly munkával való tudásfelhalmozást és óriási alázatot is igényel. A pázmányos évei mennyire, hogyan vértezték föl azzal a készséghalmazzal, ami az ilyen jellegű munkához kell? Az egyetem segítette abban, hogy íróként kiteljesedhessen, megtalálja magát?
Abszolút, elég csak arra gondolni, hogy az angol szakon rengeteget kellett olvasni, az igazi nagy klasszikusoktól az obskúrus dolgokig. Annyiféle szöveggel találkoztam, találkoztunk, hogy pontosan tudtam, hogy mit nem és mit akarok írni. Annyi mindent mutatott az egyetem, hogy még mindig van miből válogatnom. Sőt, a Pázmányon a kreatív írásprogramban is részt vettem, Lackfi János és Vörös István keze alatt, ami hatalmas élmény volt, s ilyen kaliberű emberektől tanulni óriási dolog.  A történelem szak pedig számomra a történetek olvasásáról szólt.

A történelmet úgy használja, mint a sztorik aranybányáját?
A történelemben már minden megtörtént, amit az ember valaha le akarna írni.

Ismert íróként hogyan látja Önmagát? Mik a távalti céljai az életének ezzel a dimenziójával?
Egy új, feltörekvő generáció születése zajlik éppen. A Főnix Könyvműhelyben, ahol a könyveim megjelennek, van egy csapat fiatal író. Sokunkat J. Goldenlane, Goldman Júlia inspirált, aki kilencvenes-kétezres évek egyik fantasy-sztárja volt. A magyar emberek még nem bíznak a magyar szerzőkben, ez az egyik oka a gyakori, kacifántos írói álneveknek is, viszont remélem, hogy ez megváltozik majd. A személyes célom az, hogy ne skatulyázzanak be: a Holló-Vaskó ne legyen fantasy-, sci-fi író vagy költő, hanem inkább egy olyan figura, aki bármit is írt, a műveit bizalommal le lehet venni a polcról, azok nem okoznak csalódást. S persze ki ne álmodna egy külföldi megjelenésről.

Hatalmas munkát vázolt föl. Érez ehhez elég erőt?
Igen és nem vagyok egyedül. Ha egyedül lennék, és az lenne a célom, hogy általam történjen meg a nagy magyar irodalmi megújulás fiatal és lelkes írókkal és olvasókkal, akkor nem vágnék bele. De nagyon jó a csapat, tagjai külföldön is megállnák a helyüket. Szóval a célok megvalósíthatók, ha az olvasók is úgy akarják.

Az interjút készítette: Lippai Roland