Milyen út vezet az újságírástól a tudományos pályáig? Miért különleges képzőhely a Pázmány? Hogyan tart lépést a változó világgal? Mi a közös Otto von Bismarckban és Jókai Mórban? Interjú Ujvári Hedviggel, a PPKE Kommunikáció- és Médiatudományi Intézet habilitált egyetemi docensével.

Pályája kezdetén előbb a Pester Lloyd, majd a Budapester Zeitung (BZ) című német nyelvű lapokban jelentek meg írásai, utóbbinak rovatvezetője is volt. Ma már oktatja a szakmát. A gyakorlat segített abban, hogy jobban tudja tanítani az elméletet?
Egyértelmű igennel és nemmel sem tudok felelni. Magyar-német szakot végzett bölcsészként a fogalmazás- és íráskészség adott volt, márpedig ez az újságírás alapja. Amikor a hallgatóimnak írástechnikát tanítok, mindig elmondom: az írás (jó sok) olvasással kezdődik. Nálam ez már a gimnáziumban kezdetét vette, mivel a magyar irodalom mellett németül végig kellett olvasnunk a német irodalom klasszikusait, valamint magyar nyelv- és irodalom fakultációra jártam, azaz mai szóhasználattal élve emelt szinten tanultam. Első írásom egyébként 16 évesen jelent meg egy hazai német nyelvű lapban. Az említett lapoknál elsősorban turizmussal és kultúrával foglalkoztam. Tény, hogy újságoknak dolgoztam, néhány magyar nyelvűnek is, de hogy újságírónak nevezhettem-e magam? Nem tudom egyértelműen megmondani. Most tanítok ugyan gyakorlati és elméleti tantárgyakat is, ám az ezekhez szükséges tudást inkább később szereztem meg.

A szerelem a német nyelvvel hogyan szövődött?
Származásom a magyarországi német kisebbséghez köt. Ilyen háttérrel az iskolaválasztás is magától értetődő volt. A pozitív visszajelzések pedig megerősítettek az úton.

Egyik kutatási területe a Magyarországon született, zsidó származású, majd Franciaországban letelepedett, de németül alkotó Max Nordau* (1849–1923) nem mindennapi publicisztikai munkássága. Hogyan talált rá, és miért kedvelte meg?
Nem találtam rá, kaptam a témát; ha rajtam múlik, a könyvkiadó Heckenast Gusztáv lett volna a választásom. Szegeden végeztem el az egyetemet, de a családalapítást szem előtt tartva úgy gondoltam, hogy Budapesten szeretnék doktorálni. Az ELTE Germanisztika Intézetében Szász Ferenc irodalomtörténész és könyvtártudományi szakember lett a témavezetőm, ő hozta szóba a Pester Lloyd kapcsán Max Nordaut. Bólintottam, majd elmentem szülési szabadságra. Fél év múlva nekiálltam a kutatásnak, ekkor szembesültem azzal, hogy Nordau munkásságát még senki nem dolgozta fel, még használható életrajz sem állt rendelkezésre. Gondoltam, lecserélem a témát, de előtte alaposan tanulmányoztam a Pester Lloyd történetét, s ekkor, 1867 után tíz évfolyamból rám zúdult több mint 200 tárcalevél. Érdekes, hogy a Nordau-kutatás azóta világszerte, főleg Amerikában és Németországban nagyon fellendült, munkásságának egy-egy fejezetét többen is feldolgozták, de a pesti, fiatalkori munkásságának a kikutatása hozzám köthető.

Kutatja a magyar irodalom magyarországi német nyelvű recepcióját is a 19-20. században. Mennyire ismerik és ismerik el Németországban íróinkat, költőinket?
Egy cirkuszi mondás szerint akinek egyszer a forgács a talpához tapad, azt nem tudja többé onnan levakarni. Így vagyok magam is a sajtótörténeti kutatásokkal, nem tudom abbahagyni az újságok böngészését, még akkor sem, ha a legtöbb, amire szükségem van, nincs digitalizálva, így azokat az OSZK-ban mikrofilmen kell olvasnom. Érdeklődésem középpontjában a magyarországi német lapok irodalomközvetítő szerepe áll: ezek egyrészt megismertették a hazai olvasókat a világirodalom remekeivel, másfelől a magyar irodalom legjavát közvetítették igényes fordításban a németül olvasó közönség felé. Német nyelvterületen Petőfi és Jókai a két húzónév, mindkettőjük munkásságát jól ismerték határainkon túl. Petőfi versei még életében, már 1846-ban megjelentek németül, Jókainak pedig számtalan regénye jelent meg – a pesti magyar és német nyelvű újságbeli folytatásos közlést követően – szinte a magyar változattal azonos időben Bécsben, Berlinben vagy Lipcsében. Bismarck is szerette Jókait, kifejezetten jó kapcsolatot ápoltak.

Pályája, képzettsége szinte adja, hogy akár más tanszéken, akár más intézményben oktasson, mégis itt tanít. Miért a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet választotta?
Az első munkahelyem a Budapesti Gazdasági Egyetemen volt, de ott úgy éreztem, hogy kimerítettem a szakmai lehetőségeimet, a doktori (PhD) fokozat megszerzése után mindenképp váltani szerettem volna. A Pázmány piliscsabai kampuszára egy újságírói feladat miatt vezetett az utam, egy külpolitikai konferenciáról kellett írnom a BZ-nak. Mikor a rendezvény szünetében kiléptem a Stephaneum és az Ambrosianum közötti térre, körbetekintettem, majd hirtelen elkapott valami különös érzés. Úgy éreztem, hogy megérkeztem, hogy nekem itt a helyem. Az élmény olyan erős volt, hogy hatására írtam egy pályázati anyagot a kommunikáció intézet akkori vezetőjének, Kókay György tanár úrnak, aki szinte postafordultával válaszolt, majd behívott egy személyes beszélgetésre. Ez 2003-ban történt, azóta vagyok a kommunikáció- és médiatudományi intézetben.

És a diákoknak miért ajánlja a Pázmányt?
Budapest szívében több olyan egyetemet találunk, ahol kommunikáció szakon tanulhat egy fiatal. Ebben a felsőoktatási környezetben kell meghatároznia magát a Pázmánynak. A Pázmány erős brand, jó a híre, ezt támasztják alá az éves felsőoktatási rangsorok is. Ebből kitűnnek egyetemünk erősségei, elsősorban az oktatás magas színvonala, a tanárok felkészültsége, kutatói tevékenysége, a kurzuskínálat sokszínűsége, s nem utolsó sorban a munkaerőpiac pozitív visszajelzései, azaz az itt megszerzett diploma értéke kifejezetten magas. A diákokon pedig látom, hogy szívesen járnak az egyetemre, értékelik azt a diákközösséget, ami körbeveszi őket.

Népszerű a diákok között a szak?
Abszolút, ugyanakkor tapasztalataim szerint a szakmai trendek változnak. Mikor oktatni kezdtem, nagyon népszerű volt a nyomtatott sajtó és a televíziós képzés. Ez a hullám mára elült, jelenleg a PR-közkapcsolatok szakirány, valamint a filmes-videós képzés áll az érdeklődés középpontjában. Intézetünk mindenre felkészült, mind az oktatói gárdát, mind az eszközállományt tekintve, így a hallgatók a képzésük során akár két szakirányt is elvégezhetnek. A legtöbbjük él is a lehetőséggel.

A médiafogyasztási szokások is nagyon gyorsan, teljesen átalakultak. Visszaszorult a nyomtatott sajtó, a hírek az internetre, sőt a közösségi médiába költöztek. Sajtótörténeti léptékkel nézve hogy értékeli ezt?
Felgyorsult a világ, minden kompaktabbá vált, mindennek azonnal elérhetővé kell válnia. A kattintás az úr. Nosztalgiával tekintek arra az időszakra, mikor csak a magyar sajtótörténetet két féléven keresztül tanítottam, félévenként egy előadás és egy szeminárium formájában. Előfordult, hogy felmentem kutatni az Országos Széchényi Könyvtárba, de a mikrofilmolvasóban nem kaptam helyet, mivel kiszorítottak a szemináriumi feladatukat készítő hallgatóim. Ugyanakkor minden kellemes emlék ellenére természetesnek tartom, hogy a korszellemnek megfelelően intézetünk képzési struktúrája is átalakult az évek során, a bölcsész irányából elmozdultunk a társadalomtudományok felé. Mi magunk is új tantárgyakat tanulunk, lépést kell tartanunk a változó világgal. Az elméletnek akkor van értelme, ha annak van gyakorlati haszna.

*Max Nordau (1849–1923) Magyarországon született, de élete nagy részében Franciaországban működött, német nyelven író orvos, újságíró, szépíró, filozófus volt. ↑