– Nemrégiben nagy sikert ért el egyik diákja, Takács Fanni: első helyezett lett az Esztergomban megrendezett, Kazinczy Ferencről elnevezett Szép Magyar Beszéd verseny országos döntőjében. Két héttel a verseny előtt kezdték el a felkészülést, kevés idejük volt. Számított ilyen szép eredményre?
– Egy ilyen remek eredmény mögött általában hosszú tanulási, érési folyamat és sok-sok gyakorlás van. Ez Fanni esetében sem hiányzott, hiszen már a középiskolában is versenyzett. Azok a hallgatóink szoktak kimagasló eredményeket elérni a Kossuth-szónokversenyen és a Kazinczy-versenyen, akik már szert tettek korábban némi előadói rutinra. A felkészítő tanárnak – jelen esetben nekem – velük könnyebb dolga is van, hiszen nem kell mindent az alapoktól kezdeni, inkább a részletek finom kidolgozására eshet a hangsúly. A Kazinczy-versenyre kiválasztunk egy „saját" szöveget, jól felkészülve belőle. Az első fordulóban ezt kell előadni, a másodikban pedig ismeretlen szöveget kapnak a versenyzők. Fanni esetében leginkább abban próbáltam segíteni, hogy az első fordulóban lehetőség szerint a legjobbját tudja nyújtani. Fontos, hogy ne legyen se túl színpadias a versenyző, se túl visszafogott. Annyiban meglepetés volt az idei győzelem, hogy a pillanatnyi lelkiállapot, koncentráció örök bizonytalansági tényező; a legtehetségesebb, legfelkészültebb tanítvány is hibázhat. Annyiban viszont nem, hogy Fanni, bár a mai napig szokott izgulni a nyilvános szereplések előtt, otthonosan mozog a pódiumon, és nagyszerűen át tudja adni a közönségnek azt, amit közölni szeretne.

– Milyen gyakran kérik fel a pázmányos hallgatók, hogy készítse fel őket egy-egy versenyre, egyáltalán mennyire szeretnek szerepelni az itteni diákok?
– Az igazat megvallva sokszor nem könnyű a hallgatókat szereplésre bírni, hiszen annyi mindenben kell helytállniuk. A Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetben azt tapasztaltam, hogy nem meglepő módon a jelöltjeim leginkább a retorikával foglalkozó szemináriumi csoportjaimból kerültek ki. Persze a magyar szakos hallgatókra is mindig számíthattam. Most elsősorban őket tudom közvetlenül megszólítani, de végül is az a lényeg, hogy eljusson a felhívás mindenkihez, és aki kedvet érez, próbára tehesse magát. Erős mezőnyben díjat nyerni életre szóló élmény. Osztozni az örömben pedig talán a legszebb, amit a tanári hivatás adhat.

– Ebben pedig már sokszor volt része, hiszen immáron tizenhárom éve oktatója a Pázmány Bölcsészettudományi Karának. Mindig is ebben az intézményben szeretett volna dolgozni, vagy más intézmény is szóba került?
– Egyetemi tanulmányaimat nem a Pázmányon, hanem Szegeden végeztem. A doktori iskola második évében merült fel a kérdés, hogy majd merre tovább. Valaki azt javasolta, hogy legyen a Pázmány. Nem véletlenül mondta... A Kommunikáció Intézettől kaptam először bizalmat, amiért nagyon hálás vagyok. Az évek során igyekeztem egyre mélyebben bekapcsolódni a Kar életébe. Kezdetben Szegedről jártam hetente vonattal, egy-egy éjszakát töltve a campuson. Közben pár évig az egri főiskolán (amely időközben egyetem lett) és a Szegedi Tudományegyetemen is tanítottam vendégoktatóként. Szeged csodálatos város, szerettem ott élni, de mindig is vágytam a kertes házra és a nyugodt, vidéki életre. Ez természetes, hiszen egy abaúji faluból származom, onnan kerültem Szegedre, és komfortosabban érzem magam egy kisebb, zöld, hegyekkel körülölelt településen, mint egy nyüzsgő nagyvárosban. Néhány évnyi ingázás után ezért örömmel költöztem Piliscsabára. Egyedinek tartom a Pázmány piliscsabai campusának adottságait. Az egyetem nagyon sokat adott nekem, rengeteget tanultam a kollégáimtól. Rendkívüli élettapasztalattal és szakmai tudással rendelkező, nyitott és jóindulatú emberek vettek körül kezdettől fogva. Többen sajnos már nem lehetnek velünk, ami az idő múlását és a mi fiatalabb generációnk növekvő felelősségét is jelzi. Hálás vagyok mindenkinek, aki barátságába fogadott. De a legtöbbet talán mégis a diáksereg tett azért, hogy jól érezzem magam az egyetemen: sok-sok kitűnő hallgatót volt alkalmam megismerni az eltelt évek alatt.

– Jelenleg a Magyar Nyelvészeti Tanszék docenseként dolgozik. Hogyan képzeli el a tanszék jövőjét, és milyen kutatási tervek szerepelnek jelenleg a napirenden?
– A mi esetünkben nem lehet nagy tanszékről beszélni. A Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetből való „átigazolásom" igazából nem volt éles változás, inkább hangsúlyváltás. Mindenképp célom volt, hogy részt vegyek a Magyar Nyelvészeti Tanszék sajátos arculatának formálásában. Szeretnénk közös kutatásokat, sőt kutatócsoportot. Idén tavasszal mi rendeztük a pragmatika-kerekasztalt, amely tulajdonképpen egy vándor minikonferencia. Minden évben más hazai felsőoktatási intézményben vagy kutatóhelyen tartják. Az eseményen igyekeztük megmutatni, hogy mi milyen vonatkozásban és indíttatásból érdeklődünk a pragmatika iránt. Törekedtem arra, hogy egyetemünk oktatói közül mindenkit megnyerjek, akiről tudtam vagy sejtettem, hogy ebben a témakörben lesz érdekes mondanivalója. Egyre határozottabban körvonalazódni látszik egy olyan kutatócsoport gondolata, amely a pragmatika határterületeivel foglalkozna. Különben is régi „mániám" a merev, mesterséges határok lebontása a nyelvhasználattal foglalkozó tudományterületek között. Ezen kívül többeket érdekel közülünk a tantárgy-pedagógia, vagyis a magyar nyelv mint általános és középiskolai tantárgy jelene és jövője. Szomorú tény ugyanis, hogy a közoktatásban a magyar nyelv tantárgy helyzete meglehetősen periferikus, sok magyartanár egyszerűen háttérbe szorítja az irodalom javára. A hallgatóink is évről évre arról számolnak be, hogy ritkán vagy egyáltalán nem volt „nyelvtanórájuk". Mondanom sem kell talán: a nyelvtan vagy magyar nyelvtan közel sem azonos azzal, amit „magyar nyelv" címén az iskolában tanulni/tanítani kellene. Sajnálatos, hogy kevés a tanárnak, diáknak igazán vonzó tankönyv, szakkönyv, feladatgyűjtemény, szórakoztatva ismeretterjesztő kötet, amelyek nagyban segítenék a magyar szakos pedagógusok munkáját. A tankönyvírás éppen ezért fontos feladat. Minél több olyan újszerű szakkönyvet szeretnénk a diákok kezébe adni a következő években, amelyekből feltárul a nyelv és a nyelvhasználat gazdagsága, szépsége.

– Most elkötelezetten igyekszik népszerűsíteni a magyar nyelv oktatását, de mindig ez volt a terve?
– Eredetileg középiskolai tanár szerettem volna lenni. Lenyűgözött az a hivatás, hogy ezt a különösen érzékeny és fogékony fiatal korosztályt kalauzolni lehet, értékeket közvetíteni nekik egy olyan világban, amelyben lépten-nyomon olyasmikkel akarják lekötni a figyelmüket, ami hitvány, haszontalan, sőt nemritkán testileg-lelkileg káros. Aztán egyre jobban megkedveltem az önálló kutatásban rejlő kihívást. A szegedi Eötvös Kollégiumban laktam, ahol a kiváló tanulmányi átlageredmény mellett elvárás volt az is, hogy tudományos munkát folytassanak a hallgatók. Elég hosszú időt töltöttem a kollégiumban, és annyira megkedveltem a várost, hogy végül oda is költöztünk akkor már nyugdíjas édesanyámmal. Az évek során igyekeztem a saját érdeklődésemnek megfelelően, többféle oldalról megismerni a nyelvészetet, hogy ki tudjam alakítani a saját nézőpontomat, nem követve kényszeresen vagy kényelemszeretetből egyetlen irányzatot, „iskolát" sem. Vonzott a határok merész átlépése. A nyelvészettel kapcsolatban mindig azt gondoltam, hogy a legizgalmasabb kérdéseket a határterületeken érdemes keresnem. Nyelvelméleti, pragmatikai, kommunikációelméleti, retorikai és szociálpszichológiai szakirodalmat olvasok; leginkább az ezek között átfedésben lévő, interdiszciplináris „mindenki földje" érdekel.

– Izgalmas vállalkozás egy ilyen területet kutatni. Milyenek voltak a kezdeti visszajelzések a diszciplínákat élesen elválasztani kívánó tanáraitól?
– Mondogatták például az első diákköri dolgozatomról, hogy amiről írok benne, az nem is nyelvészet, de ez csöppet sem szegte kedvem. Abban tulajdonképpen igazuk volt, hogy ha „vegytiszta" nyelvészetet képzel valaki el, amely függetleníteni akarja magát minden más tudományágtól, akkor ebbe kevés dolog illik bele abból, amivel eddig foglalkoztam. De miért kellene leszűkíteni a nyelvészetet a „csupasz" grammatikára? Ezt már egyetemistaként sem értettem, jóllehet a grammatika számos területe érdekelt és érdekel úgy önmagában, mint egymással interakcióban. Minden olyan kérdést nyelvészeti kérdésnek (is) tartok, amely a nyelv vagy a nyelvhasználat valamilyen vetületét érinti. A lényeg, hogy a kutatás módszeres legyen.

– Ez idáig két könyve jelent meg a témában, Az alakzatok kérdése a pragmatikában (2009) és a Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció (2011). Jelenleg a humor pragmatikájával, valamint a klasszikus retorika és a grice-i pragmatika viszonyával foglalkozik. Ebben a témában készül a következő könyv, vagy ez még várat magára?
– Az alakzatok kérdése a pragmatikában egy könyvsorozat első darabja lett, és már a 4. kötetnél járunk. Ezt a sorozatot tartom a legnagyobb szakmai, tudományszervezési eredményemnek. A Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció című könyvemnek éppen ezekben a napokban jelenik majd meg a második kiadása, amelybe beleszőttem az elmúlt öt év témába vágó olvasmányélményeit, tapasztalatait. Mindezek mellett, valóban, a humor pragmatikájával is jó ideje foglalkozom már. Az eddig megjelent írásaim már „kitermeltek" annyi háttéranyagot, amennyi alapja lehet egy könyvnek. Nemsokára elkészül. A humor pragmatikai mechanizmusai lesz a címe.

– Ha már a humornál tartunk: van esetleg kedvenc vicce?
– Bár nem vagyok kimondott viccrajongó, s főleg nem nagy viccmesélő, sok van, nehéz választani. Leginkább olyanok, amelyek pragmatikai szempontból elsőrendűen érdekesek. Például az a „skót" vicc, amely valahogy így szól:
A skótnak azt mondja a szomszédja:
– Ne haragudjon, kedves szomszéd, de a maga kutyája megette két tyúkomat.
Mire a válasz:
– Köszönöm szépen, kedves szomszéd, hogy szólt. Akkor ma este már nem kell neki vacsorát adnom.
Jobban kedvelem a vicceknél azokat a rövid, frappáns anekdotákat, amelyek hősei irodalmi személyiségek vagy színészek, tudósok. Ibsen például rövidlátó volt. Egy anekdota szerint egyszer séta közben Rómában nagy tömeget látott egy plakát körül, és mivel otthon felejtette a szemüvegét, megkérdezte a mellette álló férfit, mit hirdetnek. A megszólított azonban vállat vont, és annyit felelt: sajnos nem tudja elolvasni, mert ő is analfabéta...

Az interjút készítette: Kuslits Szonja