Főbb oktatási témái a nappali tagozaton és szűkebb kutatási területe
A klasszikus antikvitás művészettörténetével foglalkozom, ennek megfelelő kurzusokat tartok a művészettörténet és a régészet szak keretében: ókori görög, római és ókeresztény művészetet. Egy régi definíció szerint ez a terület a művészettörténet és a klasszika-filológia tudomány-ágainak közös halmaza vagy metszéspontja. Ez pedig nekem mindig pont meg is felelt: ebből a két tudományágból építkezem, bár a klasszika-filológián kívül annak idején régészet szakot végeztem az egyetemen.
Szűkebben azt mondhatnám, hogy mindennel foglalkozom, ami Itália. Legnagyobb részt persze az ókori Itália népeivel és művészeti kultúrájukkal, de időnként kirándulok akár az 1900 körüli évek olasz művészetébe is.
Mi ösztönözte, hogy az egyetemi képzési kereteken túl bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe?
A szenior egyetemi előadás szerintem nekünk, oktatóknak mindig afféle jutalomjáték. Nem egy teljes kurzus, hanem egy félévben egy vagy néhány előadásnyi kirándulás, ahol az embernek nagyobb mozgástere van a téma meghatározásában, így ilyenkor, ezekre az alkalmakra élesítheti kedvenc mániáit, vagy éppen azokat a problémákat, amelyeken épp akkor dolgozik. A szenior egyetemen egyébként is bátrabban beszélünk problémákról, hagyunk nyitva kérdéseket, mint az egyetemistáknak szánt kurzusokban, ahol az elsődleges feladatunk mégis csak a tudás megalapozása a feladat, ezért óhatatlanul „iskolásabb” kell legyen az előadás is. Röviden tehát: ez a feladat sok tekintetben érdekesebb és ösztönzőbb.
Az ismeretterjesztő tevékenysége visszahat-e az egyetemi oktatói munkájára?
Bizonyos mértékig feltétlenül, még ha nehéz is konkrét példát mondani rá, hogy hogyan. De biztosan előfordul, hogy egy-egy gondolat, vagy akár prezentációs ötlet, amit a szenior előadások egyikére találok ki, annyira jól beválik, hogy beépítem a hallgatóknak szánt kurzusok valamelyikébe is.
Több témát is előadott már a Pázmány Szenior Egyetemen, milyen szempontok szerint választotta ki ezeket?
A művészettörténet szakos kurzusokat mindig közösen találjuk ki. Mivel a szak úgy épül fel, hogy az egyes kollégák különböző korszakok specialistái, leggyakrabban arra törekedtünk, hogy valamilyen izgalmas, általános téma legyen a vezérfonal, amelyet aztán mindenki a saját korszakában jár körül, egy vagy több előadásban. Hozzám különösen közel álltak a szobrászati tematikájú kurzusok, vagy amikor „a portré” volt a központi téma. Az utóbbi két évben, egy kicsit a járványhelyzetből következő bezártságot kis kompenzálva, „virtuális sétákat” szerveztünk, először Bécs utcáin, majd Bécs múzeumaiban. Ebben a tanévben, Párizsban, az őszi szemeszterben ismét „a városban”, most pedig, tavasszal a párizsi múzeumokban. Ezek aztán igazán tipikusan olyan témák, amelyeket az előadó éppen úgy élvez, mint a közönsége.
Kapott-e olyan kérdést a szenioroktól, amely meglepte, elgondolkoztatta? Ha igen, mi volt az a kérdés?
Volt egyszer egy alkalom... ez éppen egy vendégszereplés volt egy interdiszciplináris kurzuson, aminek az általános témája az ókori rómaiak ma is velünk élő öröksége volt, és én azt mutattam meg, hogy New Yorkban, azon belül is leginkább Manhattanben mennyi olyan épület, emlékmű és dekoráció van, ami egyértelműen római császárkori mintákat alkot újra. Én borzasztóan élveztem az egészet... de a végén, amikor a kérdésekre került sor, egy úr – gondolom, nyugdíjas mérnökember – azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Hogyan találták fel a rómaiak a boltívet?” A mai napig sem tudom, hogyan lehetett volna erre jól válaszolni, mivel a kérdés maga három hibás előfeltevésen alapult: 1. azon, hogy a boltívet, csak úgy „feltalálták” volna, egyik napról a másikra, 2. azon, hogy „a rómaiak” találták fel, 3. azon, hogy létezhet bármiféle megbízható forrás, amelyből meg lehetne tudni azt, hogy mindez „hogyan történt”. Amíg megpróbáltam ennek a kérdésnek a fogalmi problémáit tisztázni, pillanatról pillanatra éreztem, hogy a kérdezőnek fogy a türelme. Biztos vagyok benne, hogy ő úgy érezte: mellébeszélést hall valakitől, aki egyszerűen nem tudja a választ egy teljesen korrekt kérdésre. Pedig a lényeg éppen abban rejlett, hogy világok választják el a művelt laikust is attól, ahogyan mi, szakmabeliek az ilyen, viszonylag távoli korok problémáit kezeljük, és a legjobb talán mégiscsak az, ha éppen ezekre a távolságokra próbáljuk felhívni a figyelmet. Ez éppen a „szenior” korosztálynál gyakorolható a legjobban, mert nekik – a fiatalok többségével ellentétben –általában él valamilyen kialakult kép a tudatukban, van olyan prekoncepció, ami közös alapot jelent és erre rájátszva sokszor sikerült azért az „aha” élményt előidéznem. De a „boltív feltalálását” firtató kérdésnél kudarcot vallottam.
Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük?
Nem volt szükség különösen nagy alkalmazkodásra: a szenior hallgatósággal igazából könnyebbnek érzem a dialógust, mint a frissen érettségizettekkel. Mivel nagy többségük nyugdíjas korú, talán pontos, ha úgy fogalmazok, hogy én éppen félúton vagyok életkorban köztük és a legfiatalabb elsőéveseink között – kulturálisan viszont sokkal inkább velük beszélünk közös nyelvet. Ez azoknak a változásoknak a következménye, amelyek az elmúlt évtizedekben a hazai oktatást és általában a legfiatalabbak tudáshoz való viszonyát alakították. A lényeg, hogy a szenioroknál bátran lehet olyan műveltségi alapokra építeni, amelyekkel sajnos a normál képzésben részt vevő hallgatóinknál nem számolhatunk.
Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
A fentiek együtt és külön-külön mind. A szenior hallgatók a leghálásabb közönség és sokszor igazán inspiráló is a tudásuk és a kíváncsiságuk, az előbbiekben leírt „művelt laikus” attitűd. Talán az is sokat emel a hangulaton, hogy a szenior előadásokon tényleg mindenki a tartalom kedvéért van jelen, kötelezettségek és bürokratikus jellegű érdekek (aláírás, jegy, kreditpontok...) nélkül.
Előadónkról itt érhető el bővebb szakmai információ.
