Főbb oktatási témái és szűkebb kutatási területe
A Politikatudományok szak felelőseként nem lehet részem abban a luxusban, hogy pusztán az engem érdeklő dolgokat tanítsam (van olyan, hogy azt is kell, amit vis maior miatt a kollégák nem tudnak vállalni), ezért a portfolióm meglehetősen eklektikus: egyetemes gazdaságtörténet, a magyar politikai rendszer, a XIX. század uralkodó eszméi, pártok és pártrendszerek, összehasonlító civilizációtörténet, de régebben oktattam egyháztörténetet, XIX. századi egyetemes történetet, a francia forradalom történetét is.
Talán annyi kibontakozik ebből, hogy a kedvelt korszakom – történészként – a XIX. századi egyetemes történet, ahogyan meg szokták határozni: 1789 és 1914 között. Alapvetően eszmetörténettel foglalkozom, de kifejezetten fontos számomra a politikai és szociális katolicizmus, valamint a kereszténydemokrácia történetének kutatása. Frankofonként és a francia kultúra őszinte tisztelőjeként az ismert katolikus filozófusnő, Chantal Delsol munkásságának magyar nyelvre való átültetésével is foglalkozom, de kutatom John Lukacs történetfilozófiáját is.
Mi ösztönözte, hogy bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe?
14 éves voltam, amikor először vettem részt az akkori Tudományos Ismeretterjesztő Társulat előadásán (Simonffy András: Kompország katonái című könyve kapcsán volt egy vita), azóta hiszek a tudományos ismeretterjesztés szükségességében. Így aztán amikor felmerült az ötlet a Pázmány Szenior Egyetem indításával kapcsolatban, azonnal támogattam, mert azt hiszem, a Pázmánynak ezen a téren is van tennivalója.
Ezen felül pedig még egy személyes dolog játszott szerepet: John Lukacs mondotta mindig, hogy az a tudományos munka, ami nem jut el a szélesebb értelemben vett közönséghez, nem eredményes. Ha valami népszerű, az azért lehetséges, mert sokan érzik a magukénak – de a közérthetőség nem jelenti a tudományos igényesség háttérbe szorítását! Azt gondolom, a PSZE ezt a szándékot maradéktalanul megvalósította.
Kapott-e olyan kérdést a szenioroktól, amely meglepte, elgondolkoztatta? Ha igen, mi volt az a kérdés?
Hogyne, természetesen! Az elmúlt évek előadásai során jó pár kérdést kaptam, de nem is annyira ezek maradtak meg bennem, hanem egy-két hozzászólás. A szeniorok elképesztően felkészült, figyelmes, művelt, érdeklődő közönség, akik mögött nemcsak az élettapasztalat, hanem a végzettségük is ott áll, ezért visszajelzéseik kivétel nélkül megalapozottak, indokoltak, értékesek voltak a számomra! Volt olyan pillanat, amikor például a francia forradalomról tartott előadásomon egy hozzászólás gyakorlatilag lepuffantotta a mondanivalóm addig még el nem sütött csattanóját – akkor éreztem azt, hogy valójában ilyen az egyetemi lét… hogy kollégákként egymás gondolatait használjuk fel, mert vannak felhasználható gondolatok.
Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük?
Csodálatosan furcsa érzés volt a tőlem érzékelhetően szebb kort megélt közönség elé kiállni és nekik magyarázni, de valójában egyáltalán nem hátráltató, hanem kifejezetten ösztönző volt velük együtt dolgozni. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy egy malomban őrölünk: értik a példáimat, a kiszólásaimat, a feszültségoldó humoros utalásokat – elvégre nagyjából ugyanaz az élettapasztalat és olvasmányélmény határozza meg általános műveltségünket. Ez az Y-generációnál nem így működik. Ott abból élek sokszor, amit a gyerekeimtől ellesek. Itt az volt az érzésem, hogy jó társaságba kerültem – mint ahogy ők is, amikor a teremből kifele tartva, egymás között beszélgetve vitatják meg az óra egy-két fontos üzenetét.
Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
A szellemi habfürdő. Az, hogy ezek az egyetemisták – sok mai nappalis hallgatóval ellentétben – érdeklődőek, akarnak tanulni, és lenyűgöző az intelligenciájuk. Merem állítani, hogy a PSZE-s hallgatókat bármely szakunkon örömmel látnák ma diákként a kollégáim.
De ezen túlmenően az is nagyon sokat adott nekem, hogy úgy éreztem: van itt egy-két olyan nemzedék, amelyik nem tudhatta meg a közelítő igazságot bizonyos, létfontosságúnak nevezhető kérdéssel kapcsolatban – és szemmel láthatólag ezt a nézőpontot itt, a Pázmányon megtalálni vélik. Azzal az alázattal jönnek ide, hogy még ha tanulták is ezeket a dolgokat, de elfogultan – a létező szocializmus korszakáról beszélünk! –, ezért erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy ezeket a hiányosságokat pótolják, vagy a tudhatóan rosszul ismert dolgokat lecseréljék újabb tudásra. S ezek a hallgatók őszinték. Nem azért kérdeznek, hogy felfigyeljenek rájuk, ők nem a karrier érdekében szólnak hozzá, hanem mert egymást és az oktatót is gazdagítani akarják.
