Főbb oktatási témái a nappali tagozaton és szűkebb kutatási területe
Különféle zenetörténeti tárgyak: a 20. század, a reneszánsz és a barokk kor zenetörténete, olasz zenetörténet, német zenetörténet, zeneszociológia; középkori, reneszánsz és barokk zeneelméleti forrásolvasó szeminárium – és különféle művészeti tárgyak: elektronikus zeneszerzés, zenei kreativitási gyakorlatok, énekkar.
A zenetudományban a kortárs zene mellett a reneszánsz zenéje és hangszertörténeti kutatások a fő területeim; de elsősorban művész vagyok: zeneszerző, karmester, improvizátor és furulyaművész; ám ezek a tevékenységeim is kutatómunkák. Nem csupán a zeneszerzésben fedez fel az ember új világokat, ért meg a komponálási folyamat során lényeges pontokat korábbi és kortárs szerzők művészetéből, de előadóművészként is állandóan mély filológiai, történeti, sőt filozófiai problémák merülnek fel.
Mi ösztönözte, hogy az egyetemi képzési kereteken túl bekapcsolódjon a tudományos ismeretterjesztésbe? Az ismeretterjesztő tevékenysége visszahat-e az egyetemi oktatói munkájára?
Középiskolás korom óta belső szükségletem, hogy izgalmas kérdésekkel másokat személyesen is és nyilvánosan is megszólítsak, és ezek a megszólítások soha ne legyenek tekintettel semmiféle kodifikált határokra. Ifjúkorom óta koncertezem és tartok előadásokat, és a határvonalak átjárása, szokatlan szempontok végig gondolása, eltérő utak szimultán végig követese mindig vonzott: polifónia, dialektika. Éveken át tanítottam a pécsi egyetem művészeti doktoriskolájában, ahol zenészek és képzőművészek együtt alkották a hallgatóságot. Nagyon inspiráló volt úgy beszélni zenéről, hogy az mindkét kör számára a legmagasabb nívót jelentse: előre mozdító és térteremtő legyen.
Számomra nincs külön ismeretterjesztés és tudományos tevékenység: a legalaposabb filológiai háttérrel, a legmagasabb szakmai igénnyel beszélek nemzenészeknek zenéről, és fordítva, zenészeket, leendő zenetudósokat tanítva alapvetően fontosnak tartom, hogy minden „tudományos” probléma mélyén a bennünket személyesen érintő kérdésekig ássunk le.
Több témát is előadott már a Pázmány Szenior Egyetemen, milyen szempontok szerint választotta ki ezeket?
Első előadásom témáját – Eucharisztia és zene – az akkor még szerveződő NEK adta; az Ars Sacra sorozattól és a Pázmánytól egyszerre érkezett ilyen témájú előadásra szóló felkérés. Hálás vagyok ezért: a kapott téma életem két fontos és személyes realitását kötötte össze, ám mindkettőn belül számos alapkérdés végig gondolására, a zene-, teológia-, és liturgiatörténet egyes területeibe való mélyebb behatolásra is késztetett.
A második előadás témáját illetően a „Mediterráneum és a barokk” világából szabadon választhattam. Olyan pontot kerestem, amiben a barokknak a zenében való megjelenését mélyen és intenzíven tudom megmutatni. Minél kevesebb zenetörténeti tényre, és minél több hallási élményre akartam alapozni; s a zenei, zeneszerzői alapprobléma, a „zenei hang” elemzésén át annak szellemi hátországát, kulturális viszonyrendszerét is plasztikusan vázolni. A YouTube rémesen szűkös copyright-kezelése miatt a zenei példák számát erősen korlátoznom kellett, saját rossz éneklésem és csembalózásom került előtérbe; de igyekeztem ezt előnnyé fordítani: az itthon éjjel készült felvétel talán ad valami egyénit a személyes jelenlét vírus miatti felfüggesztésének kényszerű személytelensége helyett.
Hogyan alkalmazkodott a szenior hallgatókhoz, hogyan került közös hullámhosszra velük? Mi okozott örömet Önnek az idősebb emberekkel való találkozásban?
Sajnos nem találkoztam személyesen a hallgatóimmal: a vírus miatt csak egy néma kamerával ültem szemben, egyedül egy szobában.
Amúgy általában nem szoktam korkülönbséget érezni sem lefelé, sem felfelé. Amikor fiatalokat tanítok, akkor éppúgy egyidősnek érzem magamat velük, mint amikor idősebbeknek beszélek. Mindannyiunknak kérdéseink vannak, amelyeket életünk különböző szempontjai szerint másként artikulálunk; az életkor csak egy a sok szempont közül, amin a kérdésfelvetések ugyanúgy sokfelé szikráznak, mint minden más emberi különbségen. Bármilyen meglepő, de voltak olyan tapasztalataim a tanításban, amikor egy kiskamasz reakciójában elképesztő érettséggel és élettapasztalattal találkoztam. És van úgy, hogy nagyon idős embertől jön a legfiatalosabb, szinte szemtelenül friss élet-impulzus. Az életkortól való eltekintés a szellemi dialógusban mindenkinek jót tesz: az éretlent (aki én is lehetek) felemeli, a fáradtat (aki én is lehetek) felüdíti.
