legitimáció és de-legitimáció, szavakban és képekben

Max Weber a legitim uralom három formáját különbözteti meg, aszerint, hogy azok milyen igazolási elveket képviselnek, azaz, hogy min alapul az alávetettek legitimitás-hite. A karizmatikus legitimáció alapja egy vezér rendkívüli képességeibe vetett hit, amelynek ennek igazolását várja el. A tradicionális legitimáció a hagyomány és szokás szentségén, és az ezeknek megfelelően kiválasztott és felkent uralkodóval szembeni lojalitáson alapul. A harmadik, vagy legális típusú legitimáció alapja a legalitás, azaz a jogszerűség, a tételes törvények érvényességébe vetett hit. A három formának eltérő uralmi szervezetek és a legitim uralom eltérő típusai felelnek meg. Az egyes kultúrák történetében mindhárom legitimációs típus jelen van, legtöbbször kombinált formában. A kifejező eszközök változatosak: törvényhozói, történetírói, irodalmi (eposzok és legendák), építészeti és képzőművészeti források tanúskodnak arról, hogy létrejöttük célja egy-egy új dinasztia vagy uralmi forma legitim voltának igazolása volt. Egyes kultúrákban társadalmilag elvárt forma volt a legitimáció inverzeként is felfogható de-legitimáció, amely papi vagy prófétai testületek által kimondott indoklás volt a bukás okairól, azoknak a vallási, szociális, némelykor szexuális vétségeknek a kimutatása, amelyek a dinasztia bukásához vezettek. A legitimáció és de-legitimáció megjelenésének rendkívüli változatossága a megközelítések sokaságát eredményezheti, hiszen a szorosan vett történeti megközelítések mellett helyet kapnak az irodalom, folklór, vallástörténet, művészettörténet területei és szakemberei, valamint PhD-hallgatói.