A PPKE BTK Történettudományi Doktori Iskolájának évkezdő műhelytanácskozásán (Sophianum, szeptember 5.) a Történeti kérdések és források új olvasatai című sorozatban jelenkortörténeti témák álltak a középpontban. Négy doktorandusz előadását korreferátumok követték.
Koós Levente (történész, PPKE BTK TDI doktorandusz) Futballerőszak és térhasználat. A Ferencvárosi Torna Club és a hatalom viszonya a Kádár-rendszerben című összegzésében fogalomtörténeti és forráselemzési kérdésekkel foglalkozott. A futballerőszakot mint a rivalizálás színtereit értelmezte P. Bourdieu mezőelméletének felhasználásával. Más társadalomkutatók elméleteit is hasznosítva, kitért az erőszak különböző típusaira, valamint a háború természetrajzának ismertetőjegyeit elemezte a rendőrségi dokumentumok tükrében. A kutatás konkrétan foglalkozik a ferencvárosi szurkolók sajátos városi térhasználati kérdéseivel, az identitásjegyekkel, valamint azzal is, hogy a politikai rendőrség irataiban rendszeresen megjelenő konkrét helyszínek (stadionok, kocsmák, éttermek, totózók, „dumavárak", kereszteződések, italboltok) valóban a fradisták szimbolikus terei voltak, vagy csak az állambiztonság fogalomrendszerében váltak azokká?
Germuska Pál (DSc, NEB) remek témaválasztásnak tartotta a futballerőszak vizsgálatát, amelynek a kommunista diktatúrában külön politikai jelentősége lett. A futballhuliganizmus kapcsán emlékeztetett a Tomka Béla által idézett Robert Muchembled gondolataira (Robert Muchembled: A History of Violence. Cambridge, 2012), aki a középkori és koraújkori ifjúsági szubkultúrák erőszakosságát vizsgálta, és rámutatott, hogy a civilizációs átalakulásnak köszönhetően ezek a csoportok/bandák békésebb terepeket kerestek rivalizálásuknak. Így, teszi hozzá a korreferens, például a stadionokban, meccseken élhetik ki ezeket az ösztönöket a fiatal férfiak. A kutatás forrásai kapcsán a korreferens figyelmeztetett arra, hogy az állambiztonsági-rendőrségi iratok nyilvánvalóan a hatóságok rátermettségének kidomborítására hivatottak, illetve a „huligánok" keménységének, akár politikai elhajlásainak bizonygatására. Szerencsés lenne más kontrollforrásokkal ellensúlyozni, mint például az egyesületi, felügyeleti hatósági iratok, visszaemlékezések, Fradi Múzeum, stb. Fontosnak tartja vizsgálni, hogy mi az oka a hatalom Ferencvárosi Tornaclub (Fradi) elleni „gyűlöletének"? A vizsgált korszak előtt, 1948 (vagy 1945) előtt a Fradisták kirívóan erőszakosabbak voltak, mint bármely más futballklub szurkolói? Tehát ez egy sajátos Fradi-jelenség, vagy ilyesfajta erőszak létezett más kluboknál is? 1948 vagy 1945 előtt volt-e olyan „ősellenség" csapat, mint a ,,szocialista rendszerben'' a BM csapata, a Dózsa? Mi volt az egyesület válasza a saját szurkolóinak erőszakos fellépésére vagy „visszavágásaira"?
Sárhegyi Tamás Felicián (PPKE BTK doktorjelölt) korreferátuma a Ferencváros és az állambiztonság kapcsolódási pontjait mutatott rá. Elsősorban arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy az előadó által választott és vizsgált „szimbolikus háború" metafora lehetséges, hogy nem eléggé kiforrott és az elemzést eltereli a valóság tényleges tereiről, ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált források nyelvisége kapcsán inkább a Norbert Elias-tól származó „szimbolikus küzdelem" előremutatóbb lehet a jövőben. Bourdieu mezőelmélete tekintetében felhívta a figyelmet, hogy a Szegedi Péter által megalkotott futballmező kifejezés érdemesebb lehet a konkrét társadalmi közeg vizsgálatára, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy eddig ezt az 1945 előtti futball történetére alkalmazták. Kérdéseket vet fel, hogy vajon az a kommunista diktatúra időszakára mennyire érvényesíthető. Sárhegyi Tamás reflexiója továbbá kitért arra, hogy a szurkolók által vélt vagy valós társadalmi terek konstruálása a nagyvárosi környezetben való vizsgálata problématikusabb, mint magát az Üllői úti stadiont kutatás alá vonni a már említett térelméleti koncepciók alkalmazásával (Henri Lefebvre, Michel Foucault vagy éppen itt is Pierre Bourdieu), amelyre lehetséges mintákat is javasolt angolszász kutatásokat idézve. A hozzászóló hangsúlyozta a téma relevanciáját és a lehetőségeket a társadalomtörténeti aspektusok alkalmazásában.
Kimmel Máté, a PPKE BTK TDI hallgatója az 1950-es évek tanyapolitikáját mutatta be a régre visszanyúló magyarországi tanyakérdés és a kommunista vidékpolitika tükrében. Az MDP 1949-ben külön Tanyai Tanácsot hozott létre a több évtizede hangoztatott problémák kezelésére. A megoldást a tanyavilág felszámolásában jelölték meg. A lakosságot elméletileg az újonnan felépített, minden intézménnyel ellátott falvakba kívánták beköltöztetni. A tanyakérdés megoldását már a korábbi koncepciók is egy centralizált modernizáció keretei között képzelték el, amire a háború után látszólag lehetőség nyílt. A Tanyai Tanács munkásságát rögzítő iratanyagból azonban kitűnik, hogy egy rövid „idealista" időszakot követően a falvasítás, különösen 1950-től egyre inkább a kommunista párt radikális agrár- és településpolitikai céljainak volt alárendelve. A tanács feladatát időről-időre újradefiniáló utasítások olyan mederbe terelték a tanyapolitikát, amelynek célja az elképzelt falvak helyett immár a szovjet mintájú kolhoztelepek és a termelési szempontból „méretgazdaságosnak" gondolt nagytelepülések kialakítása volt. A Tanyai Tanács 1954-ben megszűnt, de a tanyafelszámolást segítő intézkedések érvényben maradtak.
Hozzászólásában Horváth Gergely Krisztián (tudományos főmunkatárs, ''Lendület''-kutatócsoport-vezető, BTK) néhány tovább gondolásra érdemes részletre hívta fel a figyelmet. A kutatás részéről fontos hozzájárulás lenne, ha tovább haladva az eddig feltárt levéltári bázison, segítene megérteni a szovjet tanácsadók szerepét a településfejlesztésben és a tanyapolitikában. Utóbbiban az Erdei Ferenc és Benisch Artúr közötti koncepcionális különbségeket a korreferens kevésbé jelentősnek látta annak fényében, hogy a kérdéses időszakban Erdei nemcsak a Tanyai Tanács elnöke, hanem földművelésügyi miniszter is volt. A mezőgazdaságot mély válságba taszító időszak intézkedései az ő minisztersége alatt történtek. A tanyapolitikát a közvetlenül erre irányuló elgondolások mellett nagyban befolyásolhatták elsősorban a BME Várostervezési Tanszékén kidolgozott koncepciók, amelyek a gépesített mezőgazdaság optimálisnak vélt területhasználata, a méretgazdaságosság alá rendelték a társadalmi létformák települési kereteit (lásd a Településtudományi Közlemények ekkor megjelent füzeteit). Feltehető az is, hogy a tanyapolitikának a vizsgált időszakban beállt változásai, a községesítési célok háttérbe szorulása inkább tükrözik a gazdasági válságba került állam által erre fordítható anyagi eszközeinek visszaszorulását, mintsem a tényleges politikai akaratot. A tanyákat érintő legfontosabb 1949 utáni döntés, az építési tilalom ugyanakkor lényegében a rendszerváltozásig érvényben maradt.
Rigó Róbert (tudományos főmunkatárs, KRE BTK TTI, NEB) szerint a modernizáció oldaláról, a rurális társadalomból az ipari társadalomba való átmenet felől is érdemes lenne megközelíteni a tanyák számának csökkenését. Azaz, mennyire volt szerves és erőszakos az átmenet Nyugat-Európában és nálunk? A vidék szovjetizálása mennyiben és milyen áron gyorsította fel ezt a folyamatot? A szerves, helyi szintű megoldás helyett a centralizálás, a diktatórikus nyomásgyakorlás, számos problémát okozott a túl gyorsan zajló modernizációs kihívásokon túl is. Véleménye szerint századforduló után kibontakozó „tanyakérdés" a bemutatottnál egy jóval összetettebb probléma volt, ugyanis a tanyáknak számos gazdasági előnye volt a hátrányai mellett, ezekkel sokat foglalkozott Erdei Ferenc, Márkus István és más tanyakutatók, napjainkban Szilágyi Zsolt Kecskemét körzetében. Fontos lenne alaposan feltárni, hogy a korszak két meghatározó agrárpolitikusa, Erdei Ferenc és Nagy Imre, tanyákkal kapcsolatos álláspontja hogyan változott ebben az időszakban. Kimmel Máté kutatása azért is fontos, mert a bevezetésben említett tanulmányokon túl, hiányzik a Tanyai Tanács történetének szisztematikus feldolgozása. Hol jelölték ki a település központját (például Szentkirályon a templomoktól távol, így azok a falu szélére kerültek.) Hogyan alakult ki az új települések elnevezése, például Koháryszentlőrinc (Nyárlőrinc), vagy Szentkirály (Lászlófalva) esetében? Az önálló egyházközségek szerveződése is együtt járt ezzel a folyamattal, amit szintén érdemes lenne megvizsgálni.
Sulák Péter (történész-doktorandusz – PPKE-BTK) A kényszerkollektivizálás egyházi társadalomtörténete – problémák és lehetőségek címen tartotta meg referátumát. Az előadó a római katolikus és református lelkipásztorok társadalomképét, a téeszesítés ennek szellemében megfogant recepcióját, valamint a kolhozosítás tendenciáit vizsgálta Szolnok megye eltérő gazdasági és felekezetei adottságokkal rendelkező járásaiban. Az előadó az alsópapság helyzetértékelései és reakciói kapcsán, az Állami Egyházügyi Hivatal, a megyei szintű pártbizottsági és tanácsi iratok, állambiztonsági dokumentumok, valamint az egyházi levéltárak egyházközségi iratain és espereskerületi jegyzőkönyvein keresztül a kulturális ellenállás és a társadalmiasítás problémakörét bontotta ki a „hosszú ötvenes években". Gazdasági, kulturális és erkölcsi orientációs szerepe miatt az előadó az egyházközségeket a falusi osztályharc lokális színtereként értelmezte, ennek megfelelően ezen közösségek lelkipásztoraik által artikulált célok és érdekek világi hatóságok előtti érdekérvényesítési lehetőségeit vizsgálta. Az egyház társadalomtörténetének szektorális megközelítése, ennek alkalmazása a diktatúra keretei között működő vallásos élet alábbi kérdésköreire koncentrált: felekezetek és az átpolitizált hétköznapi élet viszonya, egyházközségek és a hatalom formális és informális kölcsönhatásai, konfesszionalizációs lehetőségek a megváltozott társadalmi keretek között. A kutatás alulnézeti vizsgálatok tükrében a hagyományos népegyházi modell megszűnésével, az egyház gazdasági autonómiájának közvetlen (1945) és közvetett (1948-1962) megtörési kísérletének regionális szintű hatásai mentén általános történeti fogalmak revideálási kísérletéig is eljuthat, mint modernizáció, szekularizáció, vagy konszolidáció. Ezzel meg lehetne alapozni a téeszesítést, mint szekularizációs folyamatok indikátorát vizsgáló, hasonló regionális kutatásokat – országos, vagy később akár nemzetközi (és felekezetközi) szintű összehasonlító vizsgálatokban.
Jónás Róbert, a RETÖRKI tudományos segédmunkatársa készülő doktori disszertációjához, Pozsgay Imre politikai tevékenységéhez kapcsolódóan Pozsgay és a politikai hatalom nyolcvanas évekbeli ellenzékképéről tartott előadást. Kutatási témájának alapvető forrásbázisát a RETÖRKI levéltárában található hagyaték adja. Pozsgay a hatalmat gyakorló elit tagjaként a hetvenes évektől kezdődően – ekkor még Aczél György befolyása alatt és az aczéli kultúrpolitika támogatójaként – intenzív kapcsolatot tartott fent a hatalommal szemben kritikus személyekkel és csoportokkal. Ellenzékképe, az ellenzékkel kapcsolatos céljai és szemléletmódja fokozatos megváltozásának vizsgálata – amely egyben a pártvezetés hivatalos ellenzékképétől való eltávolodást is jelentette – fontos adalék Pozsgay nyolcvanas évekbeli tevékenységének értékelését illetően. Ennek a kérdésnek az egyik lehetséges módszertani megközelítését jelenti Pozsgay ellenzékkel kapcsolatban használt fogalomkészletének összevetése a Politikai Bizottság által 1980 és 1986 között elfogadott három ellenzéki határozat, valamint az azokat előkészítő dokumentumok definícióival.
Szécsi Árpád politológus, a RETÖRKI külsős munkatársa az MDF előtörténetének és korai időszakának kutatójaként rendkívül hasznosnak ítélte, hogy Jónás Róbert külön figyelmet szentel Pozsgay Imre politikai tevékenységére. Így a készülő disszertációban részletesebben feldolgozza az1988–1990-es periódusát megelőző történéseket is. Külön kitér az MSZMP belső hatalmi viszonyaira, az állampárt ellenzékfogalmára és ellenzékpolitikájára, valamint a Hazafias Népfront mint „ernyőszervezet", társadalmi-politikai hátország működésére Pozsgay főtitkársága idején (1982–1988). Mivel e témákban nem készültek még monográfiák, így a szakirodalom mellett változatos elsődleges források feldolgozása szükséges. Ezek körében, illetve a „klasszikus" levéltári iratanyag mellett igen hasznos adalékokkal szolgálhatnak a felső szintű párttestületek üléseinek szó szerinti jegyzőkönyvei vagy hangfelvételeinek átiratai (MNL OL), továbbá az egykori politikai, „civil szervezeti", mozgalmi aktorok oral history formájában rögzített visszaemlékezései (OSZK TIT, 1956-os Intézet Alapítvány DOHA, VERITAS OHA, RETÖRKI OH, OSA). A tudományos munkát segíti, hogy az ilyen beszélgetéseket őrző gyűjtemények közül egyre több teszi lehetővé a kutatók számára távoli eléréssel is a szöveges leiratok betekintését vagy az interjúk meghallgatását, akár a kilencvenes években készült interjúk hanganyagának digitalizálásával.
Az műhelytanácskozást szervezte Müller Rolffal (ÁBTL) és Szekér Nórával ÁBTL) együtt és az összefoglalót készítette Ö. Kovács József (PPKE BTK TDI).
