A feltett kérdésekre a PPKE BTK Romanisztikai Intézetének két oktatójától, Ádám Anikótól és Lukácsi Margittól hallhatta a válaszokat az, aki ellátogatott a Sophianumba a Kutatók Éjszakáján.

Az előadásokon a középiskolás korúaktól a nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát. A heterogén közönség kihívást jelentett az előadók számára, hiszen egyetemi szintű kutatási témáról rendkívül nehéz közérthetően beszélni anélkül, hogy az előadás minősége ne csökkenjen. Voltaképpen a Kutatók Éjszakája című rendezvénysorozat tétje is ez: a kutatók vajon képesek bekapcsolni a tudományos diskurzusba azokat, akik nem járatosak a szakmai körökben? Úgy gondolom, Ádám Anikó és Lukácsi Margit eleget tettek ennek a kihívásnak.

Ádám Anikó a katedrális fogalmát metaforaként alkalmazta. Ez tette lehetővé az előadó számára, hogy bemutassa: az észak-franciaországi gótikus építészet remeke milyen további lehetőségeket ad a művészettörténeti elemzésen kívül. Nevezetesen a katedrális szakrális, esztétikai, és publikus térként hogyan artikulálódik a filozófiai, esztétikai és szociológiai elemzésekben, vagy akár az egyes irodalmi művekben, főként a francia nyelvű műveltségi területen belül. A katedrális szakrális jelentősége abban rejlik, hogy a térbe való belépés egyben kilépést is jelent. A külvilágból megérkezünk a szentség otthonába, s a jelenlévő transzcendencia kiemeli a szemlélőt az evilágból, s nyitottá teszi arra, hogy bepillantson a túlvilági létbe, a Mennyei Jeruzsálembe. Ettől válik a katedrális „senkiföldjévé”: hiszen átjárást biztosít a földi szférából az égi szférába. Átjáró, de sem nem földi, sem nem égi: valahol a kettő között „lebeg”. A katedrális arra az elgondolásra épült, mely szerint Isten a fényben mutatkozik meg. S éppen ezért a cél az volt, hogy a csúcsíves ablakokon keresztül beszűrődő fény irányítsa a hívő lelki zarándokútját Istenhez.

A katedrális szakrális jelentősége mellett nem feledkezhetünk meg Foucault heterotópia fogalmáról – hívta fel a hallgatóság figyelmét a Romanisztikai Intézet vezetője. A heterotópia olyan teret jelent, amely minden lehetséges térformát magában hordoz: a kultusz, a nyilvánosság és az esztétikai élmény helyszínét. A katedrális ideájával magyarázza Erwin Panofsky a skolasztikus teológia legismertebb művét, Aquinói Szent Tamás Summa theologiae című értékezését. Marcel Proust pedig a katedrális tökéletes formájához hasonlót akart alkotni az irodalomban, amikor megírta Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényét. Ádám Anikó az előadását egy kis kitérővel zárta Tillmann József nyomán, aki a kibernetikus terekről mint katedrálisokról beszél.

Lukácsi Margit a tragikus sorsú olasz rendező, Pier Paolo Pasolini filmművészetére fókuszált előadásában. Azonban Lukácsi Margit bevezetőjében kiemelte, hogy Pasolini „reneszánsz személyiség”, hiszen nemcsak a filmművészetben, hanem a költészetben, a regény műfajában, illetve a képzőművészetben is maradandót alkotott, emellett publicisztikai, filmelméleti írásai is jelentősek. Az Olasz Tanszék adjunktusa előadásának középpontjába Pasolini 1971-ben bemutatott filmjét, a Dekameront helyezte. A Dekameron alapját Boccaccio azonos című novellagyűjteménye adja, amelyből Pasolini tíz novellát vitt a filmvászonra. Lukácsi Margit Italo Calvinót idézve felhívta a figyelmet arra, hogy Boccaccio novellái mindig exemplumként, példaként jelennek meg, tanító célzattal. Ezzel szemben Pasolini elengedi a tanítás követelményét, és az élet szépségére, a mesélőkedv könnyedségére, a test tiszteletére koncentrál. A Dekameron remek példája annak, hogy Pasolini mennyit merített Giotto és Brueghel festészetéből. Elég csak arra gondolnunk, hogy a Dekameronban maga Pasolini is feltűnik Giotto tanítványaként, aki éppen a nápolyi Santa Chiara templom freskóképeit festi meg. De Andreuccio története sem mentes a festészeti analógiáktól, gondoljunk csak a néhány másodperces csendéletekre, amelyek többletjelentést hordoznak. A perugai ifjú története nem más, mint fejlődéstörténet: Andreucciót ravasz módon kifosztják Szicíliában, de a sors úgy hozza, hogy többszörösen visszanyeri elvesztett vagyonát a „katedrális” teréből. 

Az előadások konklúzióját - a Lukácsi Margit által is idézett - Giotto-tanítvány szavai adták: „Bárcsak tudnám, miért jön létre a mű, amikor olyan jó álmodozni róla!” Valóban, az álom realizálódási folyamatát nem ragadhatjuk meg fogalmilag, csupán az érzékek közvetítik, hogy az imaginárius hogyan jelenik meg a láthatóban: a katedrális a tájban, a képzeletbeli film a vásznon, a belső kép a falon.

Kutatók Éjszakája

Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Sophianum

Előadók:

Dr. Ádám Anikó PhD, tanszék- és intézetvezető egyetemi docens, PPKE BTK Romanisztikai Intézet

Dr. Lukácsi Margit, egyetemi adjunktus, PPKE BTK Romanisztikai Intézet

2013. szeptember 27.

Összeállította: Ikker Eszter