Ez alkalommal Veress Ferenc művészettörténész tartott előadást Test-kánonok. A testkép mint az identitás és a hagyományhoz való viszony tükrözője néhány ma élő magyar szobrász életművében címmel.
„Korunk szobrászata organikus és groteszk, amelyet radikális formafelfogás jellemez” – szögezte le az előadás elején Veress Ferenc, aki a napjainkban oly divatos testkép-kutatást egy egészen új szemszögbe helyezve igyekezett feltárni a közönség előtt a mai magyar szobrászat jellemzőit. Veress Ferenc ugyanis egy sajátos nézőpontot képviselve a híres orosz irodalomtudós, Mihail Bahtyin karnevál-elméletét központba állítva keresi a választ arra, mi az, amit a művészettörténeten belül „groteszknek” nevezünk. Az egész posztmodern művészettörténeti irányzat kiindulópontjának számító Bahtyin elméletének központi gondolata a kultúra „hivatalosan megformált” és a „népi-karneváli” rétegei között feszülő ellentmondás, valamint e két szféra kölcsönviszonyának feltárása az európai irodalomban. Az európai kultúra történetében a magas és alacsony kultúra közötti válaszfal a „történelemben először és utoljára” a reneszánszban dőlt le, olyan alkotásokat adva a világnak, mint Boccaccio, Rabelais, Cervantes és Shakespeare művei.
Éppen ez az, amiben Veress felfedezte a groteszk jelentőségét: számára a ma élő magyar szobrászok életművében groteszknek tekinthető mindaz, amely szemben áll a görög klasszikusokkal. Veress Ferenc számos példával bizonyítja a jelenlévő közönségnek, hogy melyek azok az elemek, amelyekben felfedezhető a magyar szobrászatnak a „klasszikus görög stílusra” adott reflexiója.
Példaként említi Meggyessy Ferenc szobrászművész Súroló asszony című alkotását, ahol a „fej és a fenék egyszerűen helyet cserél”, amelyben felfedezhető a bahtyini karnevál-elmélet azon pillére, hogy az ember „a feje tetejére állva” egy pillanatra másképpen szemléli a világot. Ez tehát a groteszk, amely a magyar szobrászatban Veress szerint leginkább kicsúcsosodik: a világot önmagából kifordítva kicsúcsosodó formák és zavarba ejtő testrészek bemutatásával az alkotó eltér a hétköznapitól, a megszokottól, hatása pedig „mindenkit lenyűgöz”.
Veress Ferenc az elmúlt század posztmodern magyar szobrászainak alkotásait összehasonlítva arra a következtetésre jut, hogy a hangsúly eltolódott azon különös jellemzőkre, amelyek segítségével a test kiterjeszkedhet a térben. Bemutatta Szervátiusz Tibor Petőfi Erdélyben című földön fekvő torzó szobrát, amely talapzat nélkül fekszik a híres magyar költő halálának helyszínén, Segesváron.
Veress Ferenc előadását követően a MÉTA rendezvényén résztvevő közönség tagjai között érdekes polémia alakult ki arra vonatkozóan, mi tekinthető groteszknek, s mi az, amely már a kategórián kívül esik. Kérdéses egyáltalán az is a hallgatóság szerint, hogy mitől lesz egy alkotás klasszikus, hiszen egy napjainkban groteszk mű holnaptól számíthat klasszikusnak. A kérdés csak az, hogy a művészettörténetben melyek azok a meghatározó alkotások, amelyek elválasztják egymástól a korszakokat. Azt azonban a hallgatók közül sem vitatta senki, hogy napjainkban groteszknek tekinthető mindaz, amelyet „radikális formafelfogás jellemez”, az azonban szubjektív nézőpont kérdése mely alkotás tekinthető radikálisnak, s mely sorolható be a klasszikusok közé.
Szerző: Tóth Loretta
Fotó: Rehák László
