A Nyílt Társadalom Archívum (OSA) 2014-ben programsorozatot indított a magyar zsidók deportálása, a budapesti csillagos házak és a budapesti gettó történetének bemutatására. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának kommunikáció szakos hallgatói szemináriumi munkájuk során részt vettek ebben az emlékezetmunkában: személyes hangvételű, rövid életinterjúkat készítettek a vészkorszak, a háború túlélőivel.
A PPKE Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének tanárai irányításával megvalósult projekt során tizenöt perces riportfilmek születtek, amelyekben olyan emberek emlékeznek vissza, akik 1944-ben a csillagos házakban éltek.
A jezsuiták Párbeszéd Házának nagyterme megtelt az érdeklődőkkel. Lázár Kovács Ákos, a Kommunikáció- és Médiatudományi Intézet vezetője köszöntőjében elmondta: közös felelősségünk, hogy hangot adjunk annak a csendnek, amely a vészkorszak elszenvedőinek életére telepedett. Ezek a filmek nem mások, mint az ő néma sikolyukból szőtt kiáltások.
Sárközy Réka, a PPKE Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének témavezető tanára elmondta, azért is különösen fontos ezeknek a filmeknek a megszületése, mert nagyon kevés az ilyen jellegű emlékezetmunka.
Magyar-Ábel Ágnes témavezető hangsúlyozta, hogy egy ilyen méretű trauma feldolgozása az egész társadalom feladata. Azért is fontos, hogy a fiatalok megtudják, mi történt 1944-ben, mert a mai közbeszédben jelen van a megbélyegzés, a kirekesztés.
A projekt során létrejött alkotások egyik különlegessége, hogy összekapcsolnak két generációt: a vészkorszakot átélt, zsidó származású időseket és a katolikus egyetem fiatal hallgatóit. Magyar-Ábel Ágnes szerkesztőségünk kérdésére elmondta, hogy a közös munka valóban bebizonyította, mennyire összeköti az embereket az emlékezés. Az egyetemista fiatalok először nem értették, miért lehet fontos számukra ez a téma. Voltak objektív válaszok: hetvenedik évforduló van, a közbeszédben is jelen van a téma, nem lehet megkerülni..., de ők valami mást, személyeset vártak. Amikor elkészültek a filmek, akkor már maguktól is tudták, miért fontos ez számukra. Bevonódtak az emlékezésbe, nekik már nem történelmi adatok ezek, hanem sokkal életszerűbb történetek, amelyekhez közük van. A riportalanyok személyes ismerőseikké, barátaikká váltak.
A fiatalok is segítették a visszaemlékezőket, olykor éppen azzal, hogy nem tudtak semmit a történelemről és naiv kérdéseket tettek fel. Magyar-Ábel Ágnes szerint a megkérdezettek szívesen beszéltek a történetükről, készségesen fogadták a felkérést. Kiderült, hogy könnyebben mesélnek az unokák generációjának, mert számukra ez a történet már olyan távolságban van, mintha egy régmúlt dologról beszélgetnének. Az emlékezés olykor megdöbbentő dolgokat tárt fel. A ki nem beszélt trauma generációkon keresztül öröklődik. Nem beszélnek róla, mert szeretnék elfelejteni, vagy nincs kivel megbeszélni, nem találják meg a beszélgetés módját, sokan pedig nem mernek beszélni róla. A filmek készítése során olyasmivel is szembesültek a riportalanyok, amiről nem gondolták korábban, hogy még bennük él.
A témavezető tanárok elmondták azt is, hogy a filmekben megszólaltatott idősek is nagyon megszerették az egyetemista fiatalokat, néha azóta is beszélgetnek telefonon, találkoznak egymással.
Az este során bemutatott riportfilmekben a túlélők elbeszélik, hogyan változtak meg a hétköznapjaik egyik napról a másikra, hogyan szakadt félbe többé-kevésbé kényelmes, polgári életük. Belvárosi lakásukban vagy pesti bérházak, az egykori csillagos házak folyosóján mesélnek a németek bejöveteléről, a sárga csillag viselésének elrendeléséről, a gettóról, a házakból való elhurcolásukról. Gyermekek, unokák és dédunokák is vallanak arról, hogyan hatott az életükre mindaz, ami szüleikkel, nagyszüleikkel történt 1944-ben.
Magyar Kurír
(tzs)
