Karunk Társadalomtörténeti Kutatócsoportja 2024. március 4-én két rendezvény is tartott. A korai délutáni órákban műhelytanácskozást tartottak, amely beszámolóját Ö. Kovács József kutatócsoportvezető tollából az alábbiakban olvashatják:

Összefoglaló a PPKE BTK Társadalomtörténeti Kutatócsoportjának műhelytanácskozásáról (2024. március 4.)

Kosztolányi Tímea (PhD-hallgató): Miről álmodik a nyomor? Rászorulók önközlései és a balsors ábrázolása panaszlevelekben (1930–1950). A kutatás témája olyan hétköznapi, gyakran tömör közléssel bíró források vizsgálatának lehetősége, amelyek rövidségük és szokványosságuk ellenére betekintést nyújtanak szerzőik gondolatiságába és társadalmi megkötöttségébe. Az előadó a Népjóléti Minisztérium és különböző települések elöljáróságának levéltári irataiban található panaszokat és kérelmeket vizsgálta, amelyekben a helyi rászoruló lakosok valamilyen juttatásért vagy segélyért keresték meg a hivatalokat. A dokumentumok tárgyköre 1930–1950. A kutatás kérdése, hogy a kérelmek szerzői hogyan definiálták önmagukat a hatóságok előtt, és milyen eszközökkel próbáltak érvényt szerezni segélykérelmüknek. Mivel a kérelmezők megpróbálták saját élethelyzetüket az elbírálók feltételezett elvárásaihoz igazítani, ezért az adott szociálpolitikai rendszerhez történő alkalmazkodási stratégiák is megismerhetővé válhatnak.

A vizsgált források közös tanúsága az, hogy a szociális támogatások igazolásának egyik legszokványosabb módja a rossz egészségi állapotra való hivatkozás volt. Mind az I. és II. világháború után a hadirokkantság gyakori indok, amely az egyén részéről méltányolhatóvá teszi a segélykérelmet. Azonban az 1930-as évek forrásaiban a leromlott egészség mellett ugyanolyan hangsúlyos érvként jelenik meg a politikai-társadalmi megbízhatóság. Az 1945. utáni kérelmek szerzői azonban gyakran csak a testi nyomorúságaikat érezték alkalmasnak kérelmük alátámasztására. Az általánossá vált nélkülözés és a szegénység felszámolására tett propagandisztikus üzenetek nem csökkentették a szegénységtudatot, hanem inkább valós helyzetük elhallgatására kényszerítették a rászorulókat. Betegségüket végső jogforrásként használták fel nyomoruk enyhítésére, de a fizikai valóság mögött sokszor az eltitkolt, elfojtott társadalmi szenvedésük is kirajzolódik.

Kurucz Barnabás (PhD-hallgató)  A történeti rekonstrukció és a források vétójoga – az 1920-as évek kutatásáról c. előadásában arra kereste a választ, hogy az 1920-as évek társadalombiztosításának vizsgálatakor milyen tényezők nevezhetők meg a szociális jogok szélesítése és szűkítése kapcsán, s ezek milyen fogalomkészlettel írhatóak le és illeszthetőek be történetfilozófiai háttértől mentes elemzésbe.  Ennek érdekében egy olyan szociológiai iskolát választott elemzési eszköznek, amelyet nem bűvölt el a történelem karizmatikus látványa, nem reményeket vagy félelmeket hivatott kimutatni az események tömegében. Előadásának sokkal profánabb, de annál ambiciózusabb célja volt. Egyes jelenségek esetén láthatóvá tenni azokat a funkció-összefüggéseket, amik elsődleges módon befolyásolták az eseményeket. Ahogy azt elmondta, a források hozzásegíthetnek ahhoz, hogy az elmélet ne váljon önjáróvá. Ebben segítségére voltak a korszak törvényeinek indoklásai, a felsőházi naplók, valamint beszédek és a kor szakembereinek cikkei, felszólalásai. Ezek vizsgálata alapján elmondta, hogy több funkcióösszefüggés alakította a társadalombiztosítást, tehát a szociális jogok bővítését vagy annak elmaradását. A mezőgazdasági népesség funkcionálisan kevésbé volt fontos, mert humán erőforrás túlkínálatban volt, valamint termelékenysége is elmaradt az ipari rétegekétől. Mindemellett a kormányzat a ’20 évek elején a Nagyatádi-féle földreform révén rendezettnek vélte a mezőgazdasági népesség helyzetét, majd csak az évtized végén merült fel kormányzati körökben újra a kérdés. Ekkor – ahogy az az előadásból kiderült – törvénytervezeten is dolgoztak a népjóléti minisztériumban. Egy másik fontos tényezőt is említett előadásában, mégpedig az adatalapú döntéshozatal korlátozottságát, hiszen csak Budapesten álltak rendelkezésre a megfelelő adatfelvételek, így elsősorban a fővárosi szegénység volt fókuszban. A harmincas évekre országos lefedettség alakult ki, ennek köszönhetően pedig világosabb kép rajzolódott ki a vidéki társadalomról is.

Radák Kálmán (PhD-hallgató) az uradalmi cselédség történetével foglalkozott. A 30-as évekbeli falukutatás, a földművelő népesség viszonyainak boncolása az előadó véleménye szerint egyfajta divat volt. A korabeli szociográfusok az agrárproletariátus minden rétegéről hosszabb-rövidebb tanulmányt készítettek, de az uradalmi cselédségről nem vagy nagyon kevés írás született. A tényleges megismerésüktől gyakran még az értelmiségnek az a rétege is idegenkedett, akiknek ez volt hivatásuk. Nemcsak a kutatók nem rendelkeztek az uradalmi cselédségről, valós információkról, hanem a korabeli agrártársadalom sem.

 Az uradalmak világa már jobban magához láncolta cselédeit, világított rá az előadó. Az uradalmi cselédsorban lévők — mint az előadásában láthattuk —a gazdaságok legdrágább munkaerői voltak. Felügyeletükre vagy gondozásukra a munkaadó nagy élő és holt leltári értékeit bízta, ezért egész munkaerejüket lekötötte, állandóságukat, zavartalan családi életüket többé-kevésbé igyekezett biztosítani. A cselédségnek nemcsak kereseti viszonyaik, életkörülményeik, hanem világnézetük és természetük is más volt, mint az uradalomba kerülő vándormunkásoké: a falubeli aratóké, napszámosoké, az idegenből toborzott summásoké.

Az uradalmi cseléd és munkaadójának viszonyát maga a mezőgazdasági munka természete szabta meg. A termelésnek sokkal közvetlenebb részese volt, érdeke gazdája érdekével sok tekintetben egybe esett, a közöttük levő összhang is másképp alakult, mint például az ipari munkában. A gazdasági cselédek szociális ellátásába, javadalmazásába az előszállási uradalom életvilágain keresztül nyújtott betekintést. Bemutatta a cselédek fizetésként kapott konvenciójának pénzbeli értékét, és összehasonlítást végzett – az 1935-ös adatok alapján – a cselédség és a munkásság bérének vásárlóértékéről. Kitért az uradalmi cselédség vagyoni helyzetének kérdéskörére is.

Urbán Márta (PhD-hallgató): Az egyházi ingatlanok sorsa Egerben 1945 után. A Líceum államosítása c. előadásában azzal foglalkozott, hogy a „földreform’’ rendelet értelmében az egri egyházmegye, mint a Líceum épületének fenntartója elvesztette a jövedelmét, így az épület fenntartását az ott működő intézmények (a nagy múlttal rendelkező jogakadémia, tanítóképző, nyomda, könyvtár, múzeum és a felsőkereskedelmi fiúiskola) között arányosan kellett elosztani. 1945 és 1948 között megreformálták a jogász képzést, és 1947-ban a főiskolát egyetemi rangra szerették volna emelni, ezért közgazdaságtudományi kart szándékoztak felállítani, sikertelenül. 1948. június 16-án az országgyűlés elfogadta az egyházi iskolák államosítására vonatkozó törvényt, így a Líceum épületének használatát meg kellett osztani. Az egyházi és a világi képviselők megállapodtak arról, hogy közösen használják a lépcsőházat, de külön villanyórát szereltek fel, és mindenki a saját tüzelőanyagát használta.

Előadásában kiemelte a könyvtár és a múzeum anomáliákkal járó kérdéskörét. Ezekre az intézményekre az iskolák államosítási törvénye nem vonatkozott, mégis lezárták ezeket a helyiségeket. A könyvtár teljes állománya 1954. október 30-ig zárolva volt, így azok a kutatók, akik a második világháború után jelentkeztek, az érsekségtől elutasítást kaptak. Egy idő után ennek kedvezőtlen visszhangja miatt is szükségessé vált a helyzet változtatása.

Az előadásban a jogakadémia további sorsáról is beszélt. 1946-ban négy intézetet létesítettek, közigazgatási, gazdaságjogi és kereskedelmi, szövetkezetpolitikai és a szociográfiai intézetet. A Szociográfiai Intézet a magyar vidék, főleg Magyarország északi részének dolgozó parasztságát és a bányamunkásság életét tanulmányozta. Szociográfiai adatgyűjtést végeztek számos Heves és Borsod megyei településen. 1949-től az épület falai között az Állami Pedagógiai Főiskola működött, a jogászképzést pedig jogutód nélkül felszámolták, a hallgatók átjelentkeztek más városok képzéseire. Többségében Pécsre, így a háttérintézetek működése is megszűnt.

Kimmel Máté (PhD-hallgató) a tanyakérdésről folytatott politikai diskurzust mutatta be, amely az agrárius körök kezdeményezésére indult meg 20. század elején. A korabeli problémafelvetés szerint a tanyavilág viszonyai mellett lehetetlen volt a professzionális földművelési módszerek elterjesztése, illetve az Alföld társadalmi és kulturális viszonyainak átalakítása. A megoldást tanyaközpontok és az ottani (oktatási, vallási, közigazgatási stb.) intézmények kiépítésében látták. A trianoni döntés után a tanyairodalom a kérdés nemzeti-etnikai jelentőségének hangsúlyozásával sürgette az átfogó állami beavatkozást. A fősodrú koncepciók továbbra is a tanyaközpontok felépítését kívánták. Mások egyenesen a tanyavilág falvakba szervezésére törekedtek volna. A kommunista párt és az 1949-ben létrehozott Tanyai Tanács az utóbbi mellett foglalt állást, mivel a tanyavilág eltűnését a kollektivizálás előfeltételének tartották. A községesítést azonban az iparosítás költségei miatt leállították. Az 1960-as évektől a diskurzus résztvevői már a tanyák lassú, de „szükségszerű” eltűnésében bíztak. A gyors felszámolást a háztáji gazdaságok nélkülözhetetlensége, illetve az építőipari kapacitás hiányosságai tették lehetetlenné. A fentmaradó tanyák lakosságának problémáit viszont legfeljebb a helyi és lakossági forrásokból lehetett kezelni, mivel mindez továbbra sem volt prioritás az állami beruházáspolitikában. A mindvégig elmaradottnak leírt tanyasi gazdaság és társadalom átalakítását előbb kiemelt nemzeti, utóbb a „szocialista” társadalmi és gazdasági viszonyok megteremtésének szempontjából fontos üggyé emelte a diskurzus, ösztönözve és legitimálva a kormányzatok hathatósabb beavatkozását.

Constantinovits Kinga (PhD-hallgató) Az ausztrál-magyar közösség identitást megőrző startégiái c. előadásában az ausztráliai magyar diaszpóra létrejöttét és jelenlegi identitáskonstrukcióját kutatja. Kutatási kérdései a következőek voltak: Hogyan épült ki a magyar diaszpóra Ausztráliában? Milyen identitást megőrző stratégiákat alkalmaz az ausztrál-magyar közösség? A kutatása két idősíkon halad: a történelmi múlt feltárásához levéltári kutatást folytat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, ahol ügynökjelentéseket tár fel. A jelen idősíkjának megértéséhez az oral history, interjúztatás módszerével dolgozik, az interjúkat nyelvileg is elemezte a SketchEngine nevezetű programmal.

Kutatásának fontos eredménye eddig, hogy a magyar közösség megtartásában, az identitás megőrzésében azok a kinti magyar szervezetek nyújtanak segítséget, melyeknél a magyar nyelvnek és kultúrának nélkülözhetetlen szerepe van. Az 1956-os forradalom emléke a diaszpóra kollektív identitásának részévé vált, amit a levéltári források alapján magyar államhatóságok próbáltak bomlasztással és ügynökök útján megakadályozni.

A műhelytanácskozás után bemutatásra került "A föld nem tud futni". - Rendszerváltás vidéken című kötet, amely eseményt Birher Nándor, karunk dékánja nyitott meg. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által gondozott, Ö. Kovács József és Schlett András által szerkesztett kötet kiadói ajánlása így hangzik:

"A közelmúltbeli történések, folyamatok, egyéni és kollektív cselekvésformák kutatói leírása azért is vált ki vitákat, mert az folyton egymással versengő emlékezeti formákba ütközik. A lokális-regionális vidéki életvilágokat kutató szerzők a választott térben és időszakban keresték a választ arra, hogy a kortársak vajon milyen múltbeli tapasz-talatok, milyen akkori jövőhorizontok és természetesen milyen valósághorizontok mentén reagáltak a történeti fordulatokra. Bár egy emberöltő múlt el a történelemfordító rendszerváltás óta, sokszor még mindig a régi világ fogalmaival értelmezzük a történéseket. Ez a könyv segít minket, hogy kiszabadulva a szómágia bűvöletéből, tisztábban értelmezhessük az ország és főleg a mostoha sorssal megvert vidék világát. A kötet olyan makacs és hamis mítoszokat rombol, amelyeket eddig természetesnek kellett venni, akármilyen vitában is. Nem az a cél, hogy egy negatív szemléletvilágot alkosson, hanem az, hogy a szómágia varázsszavaitól megszabadítva új ismeretekre nyissa föl az értelmünket."

A hiánypótló kötet szerkesztőivel Botos Máté és Horváth Attila beszélgetett.