A szorgalmi időszak végén kis ünnepség keretében köszöntünk el szeretett kollégánktól, akivel 26 évig dolgozhattunk együtt. Az eseményen a dékán és a kar több vezetője mellett az OKOSZ munkatársai, a Művészettörténet Tanszék tanárai, más tanszékek oktatói és hallgatók is részt vettek. Az elhangzott spontán és tervezett beszédek közül az alábbiakban Czakó István búcsúzása olvasható.
Kedves Ildikó!
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt.” (Préd 3,1) Ideje van tehát a búcsúnak és a köszönetnek is: mindannyian azért vagyunk itt, hogy ezt tegyük. Mégis úgy érezzük, hogy szinte lehetetlen, amit most teljesítenünk kell, mert azt a negyed századnyi áldozatos, mintaszerűen gondos munkát, amellyel stabil hátteret biztosítottál számunkra a kedves emlékeinkben élő Augustineumtól és Anselmianumtól a Tárogató úti oktatáson át egészen a Danubianumig ívelő, fordulatos Odüsszeia-utunkon, azt a nélkülözhetetlen szolgálatot és támogatást, amit mindvégig a legnagyobb odaadással végeztél, illetve nyújtottál, aligha lehet néhány percben, néhány gondolattal illően megköszönni.
E negyedszázad alatt lényegében a teljes felsőoktatás átalakult, az osztatlan képzésből létrejött az osztott, a papír alapú adminisztrációt felváltotta a digitális, számtalan kihíváshoz kellett közösen alkalmazkodnunk – nagyon sokat jelentett számunkra, az adminisztráció dzsungelében elveszett, szerencsétlen tanárok számára, hogy a változások során folyamatosan számíthattunk a segítőkészségedre, a profizmusodra és a perfekcionizmusodra. Egy kolléga szavait idézve: „ha Ildikó nem lett volna, mi már rég sehol sem lennénk”.
Köszönjük Neked azt az észrevétlen, mégis hatalmas háttérmunkát, amit napról napra végeztél, s ami nélkül aligha működne az egyetemi oktatás: mindannyiunk tapasztalata, hogy nem lehetett úgy hozzád fordulni, hogy ne segítettél volna azonnal és a legjobb tudásod szerint. Lelkiismeretességedre jellemző, hogy ha szükségesnek láttad, még éjszaka, illetve a hétvégén is küldted az emaileket, melyekből immár több ezret őriz a Zimbra-fiókom. Paradox, bár örvendetes módon ez az észrevétlen, lelkiismeretes háttérmunka mégsem maradhatott egészen észrevétlen: 2004-ben a Kar Pázmány-díjjal ismerte el a munkádat.
Egy nagy tapasztalatú professzor kolléga, akinek említettem, hogy nyugdíjba vonulsz, találó módon azt mondta rólad: „Ildikó nemcsak a legjobb titkárnő, akivel valaha találkoztam, hanem több mint titkárnő”. Erről a „többről” kell még néhány szót szólnom. Bár a munka világában fontos a precíz együttműködés, amiben mindig is kiemelkedő voltál, az egyetem mégsem csupán intézmény, épület, meg falak, hanem a tudomány, a szellem világához kötődő emberi viszonyoknak is sajátos összessége, amely viszonyokban a személyesség, a habitus, az emberi tulajdonságok jelentősége nem elhanyagolható. Azt hiszem, nem lennénk itt ennyien, ha csak az adminisztratív erényeidről szerettünk volna megemlékezni. Mindannyian hálásak vagyunk Neked azért a személyességért, amellyel az ügyes-bajos dolgainkat segítetted megoldani: egyszerűen jó volt hozzád akár a legbanálisabb kérdéssel is betérni a titkárságra, és néhány szót váltani Veled, időnként akár személyesebb dolgokat is megosztva vagy éppen meghallgatva. Bízunk benne, hogy továbbra is kapcsolatban maradunk egymással, s egyúttal szeretettel és tisztelettel fogadjuk utódodat, Oroszné Pálinkás Zsuzsannát, akinek a munkájához sok sikert, minden jót kívánunk.
„Megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét.” (Préd 3, 12) Nyugdíjas éveid kezdetén a Prédikátor e bölcsessége Neked szól, s hozzá csatlakozva mi is szívből kívánunk Neked sok örömet a családodhoz, unokáidhoz és hosszú, boldog nyugdíjas éveket! Élj boldogul!
