– Szenvedélyesen szereti Franciaországot, diák korában lehetősége volt több hónapot tölteni a nyugati országban, 3 hónapot a Sorbonne-on is tanult. Milyen érzés volt azokon az utcákon járni, ahol a történelem kiemelkedő eseményei zajlottak, abban a városban, amelyet a kulturális élet fellegvárának is tartottak?
– Már a gimnáziumban is azért iratkoztam francia tagozatra, hogy el tudjam olvasni Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című művét. Mikor végül eljutottam Párizsba a könyvvel a kezemben mentem végig azokon az utcákon, amelyekről Proust is írt. Lenyűgözött, hogy míg nálunk többször is megváltoztatták az utcaneveket a szocializmusban, addig ott minden térnek és utcának ugyanaz volt a neve, mint az 1910-es években. A fény városa 1985-ben épp olyan volt, mint amilyennek a sokkal korábban íródott regény alapján elképzeltem. Rendkívüli módon hatott az érzékeimre. Mióta elkezdtem a pályám, minden évben eljutottam Franciaországba, a legtöbb esetben Párizsba. Az ország iránti vonzalmam valószínűleg annak is köszönhető, hogy távoli rokonok által, de francia vér is csörgedezik az ereimben.

– Már akkor, egész fiatal korában is érezte, hogy oktató szeretne lenni, vagy ez csupán később alakult ki?
– Abban nem voltam biztos, hogy pedagógus szeretnék lenni, csak abban, hogy a francia nyelvvel és kultúrával akarok foglalkozni. Édesapámnak óriási könyvtára volt, és én mindig is szerettem olvasni, főleg Párizsról. A szegedi egyetemen szereztem tanári diplomát, de úgy véltem, hogy soha nem fogok tanítani. Akkor még más, sokkal pozitívabb megítélés alá esetek a bölcsész tanulmányok és az irodalom, az én vágyam pedig az volt, hogy ilyesmivel foglalkozhassak. Végül mégis pedagógus lett belőlem, és cseppet sem bánom, hogy így alakult. Persze a legjobban még most is akkor érzem magam, ha irodalmat taníthatok, az az igazi közegem.

– A diákjai egy részével nagyon jó kapcsolatot ápol, sokakkal személyre szabottan is foglalkozik. Szigorú, vagy inkább engedékeny tanárnak tartja magát?
– Erre nehéz válaszolni. Tény, hogy a hallgatóimnak gyakran kikerekedik a szeme, mikor meglátják, hogy mennyi kötelező olvasmány van, de szerintem ez teljesen természetes. Hiszen az a dolguk, hogy olvassanak, majd meséljék el, hogy mit is olvastak, ez végtelenül egyszerű, és szép. Szerencsésnek is érzem magam, hogy ezzel keresem a kenyerem. Vannak olyan pázmányos tanítványaim, akik már karriert csináltak, és mára barátaimnak tartom őket. Pedig kezdetben még ők is úgy érezték, hogy borzalmas, hogy ennyire túlterhelem a diákokat. Szerintem fontos, hogy ismerjék az irodalmat, amely megannyi életvezetési stratégiáról szól, tele van tanulsággal mindenki számára, az olvasás öröméről nem is beszélve.

– 2000 óta főállású oktatója a Pázmány Francia Tanszékének, most tanszékvezetőként dolgozik. Miért tartja különlegesnek ezt az intézményt?
– Épp akkor kerültem ide, mikor elég nehéz időket éltem meg. Öt éven át dolgoztam a debreceni egyetem Francia Tanszékén, közben Szegeden doktoráltam, de létszámcsökkentés miatt végül elbocsátottak. Ekkor nem tudtam, hogy mi tévő legyek, néhány évig nem is dolgoztam a felsőoktatásban. Utólag persze már azt mondom, hogy ennél jobb nem is történhetett volna velem. Aztán felhívott Martonyi Éva, aki akkor a Pázmány Francia Tanszékét vezette, és még Szegedről ismertük egymást, ő volt ott az egyik kedvenc tanárom. Tisztában volt a problémámmal, és az első adandó alkalommal biztosított róla, hogy várnak Piliscsabára. Mikor a Pázmányon kezdtem tanítani úgy éreztem, hogy végre megbecsülnek, és a helyemen vagyok. Az igaz, hogy nem túl nagy a tanszék, de a Karon mégis erős a jelenléte. Erről a hallgatók is mindig biztosítanak. Fontos, hogy a kurzusok során közel kerülünk a hallgatókhoz, szinte egyénileg tudunk velük foglalkozni, ismerjük őket, nem vesznek el a tömegben. A szakmai kapcsolatokból korábban, mikor korban is közelebb voltam a hallgatókhoz gyakran alakult ki baráti viszony is, ami szintén különlegesség. A Pázmány nekem a megbecsülést, és az emberi kapcsolatokat jelenti.

– Korábban a fehérvári Kodolányi János Főiskolán is oktatott. Ott milyen tapasztalatokat szerzett, mennyire volt más a rendszer?
– Mondhatjuk, hogy a Kodolányi engem megmentett, mikor ugyanis elküldtek a debreceni francia tanszékről oda felvettek. Akkor már öt éve oktattam, és úgy éreztem meghalok, ha nem csinálhatom ezt tovább. Az főiskolának hála visszakerültem a felsőoktatásba, ami akkor nagy erőt adott. Speciális volt azonban olyan tekintetben, hogy annyira soha nem tudtam elmélyülni a francia irodalomban a diákokkal, mint egy egyetemen, hiszen kevesebb óraszámmal és más követelményrendszerrel dolgoztunk. Azonban ott ismertem meg Kiss Kornéliát is, munkatársamat és barátnőmet, aki jelenleg a Pázmány doktori iskolájának vezetője.

– Mit gondol, népszerűbb ma a francia nyelv a diákok között, mint 15-20 éve, vagy épphogy kevésbé lelkesen választják ezt az irányt a magyar fiatalok?
– Sajnos tapasztalataim szerint az évek során egyre kevesebb diák döntött úgy, hogy francia nyelvvel és kultúrával szeretne foglalkozni, de úgy vélem, hogy ez jelenleg is épp változóban van. Nagy örömünkre szolgált, hogy idén például nyolc első helyes jelentkezésünk van, ami nagyszerű dolog. Ugyanakkor tény, hogy a mostani korban a bölcsész tanulmányok kevésbé népszerűek, mint 15-20 éve, a francia nyelv pedig nem annyira felkapott, mint például az angol. Úgy érzékelem, hogy kialakult egyfajta hiány a franciául jól beszélő, és a kulturális hagyományokat is ismerő fiatalokból és tanárokból. Rendszeresen kapok kétségbeesett e-maileket középiskolákból, mikor valaki megbetegszik, vagy szülési szabadságra megy. Kérik, hogy javasoljak valakit, még az sem baj, ha akkor éppen nem diplomázott le, elég, ha tanár szakos. De ugyanez a helyzet azoknál a cégeknél, akikkel együtt dolgozunk. Tőlük például rendszeresen kapok olyan visszajelzéseket, hogy mennyire szeretik a bölcsész-hallgatókat, mert ők nem csupán a nyelvvel vannak tisztában, de jól is kommunikálnak, jó az adaptációs képességük is, és megfelelően műveltek. Ismerik Franciaországot és a franciákat, és ez rengeteget számít. Azért, hogy még kelendőbb legyen a nálunk megszerzett tudás nemrégiben úgy döntöttünk, kicsit átalakítjuk a képzést. A BA-n a duális képzés irányába mentünk, ami azt jelenti, hogy két specializációt iktattunk be. Az egyik a kulturális mediáció, míg a másik a francia szaknyelv, ami a menedzsment és a marketing nyelvezetére fókuszál. Ez nagy különbség más tanszékekhez képest, mivel így az alapos civilizációs és irodalmi képzésünkre építünk két speciális szakképzést.

– Kutatási területe az összehasonlító irodalomtudomány, az irodalmi szöveg és a képzőművészetek kapcsolata. Jelenleg mivel foglalkozik?
– Kifejezetten elégedett vagyok azzal, hogy a Pázmányon jelenleg anyagilag, szakmailag és erkölcsileg is támogatják a tanszék kutatásait. Létrehoztuk a Verbum című folyóiratunk körül kialakult ACRIL (Artes, CRItica,, Linguistica) kutatócsoportot, mely a Romanisztikai Intézet kutatóit fogja össze, valamint eseményeket is szervezünk. A Magyar Tanszéken dolgozó Radvánszky Anikóval együtt egy magyar-francia kutatócsoportot is megálmodtunk Francia Kapcsolat néven. A csoport tagjai aktívan dolgoznak, folyamatosan publikálnak, konferenciákat szerveznek. Engem személy szerint pedig minden olyan terület és témakör érdekel, ami határmezsgyén található. Mindegy, hogy ez a 18-19. század átmeneti időszaka, vagy Marcel Proust művének elemzése, akinek regényében az összes társművészet megtalálható. De a fordításelméletet és történetet is kedvelem. Sokat foglalkozom a 19. századi gótikával, a francia katedrálisok kultúrtörténetével is. Április 29-én habilitálok majd, a kötetem kulcsszava is épp a határ.

– A francia nyelv és kultúra terjesztésért 2013-ban a Francia Köztársaság Akadémiai Pálmarendjének lovagi fokozatát vehette át a francia köztársasági elnöktől. Hogy érintette az elismerés, számított rá?
– Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés, egyáltalán nem számítottam rá, hogy megkapom. Egyszer csak jött egy postai értesítés, amiben közölték, hogy nekem ítélték az elismerést. Nem csak azért voltam boldog, mert rám gondoltak, hanem azért is, mert eldönthettem, hogy hol szeretném átvenni. Választhattam volna a francia nagykövetséget, vagy a Francia Intézetet is, de én úgy határoztam, hogy a Pázmány budapesti, Mikszáth Kálmán téren álló épületében szeretném az átadót.

– Jelenleg a Romanisztika Intézet vezetője, milyen kihívások állnak Ön előtt 2016-ban?
– Intézetvezetőként négy tanszék tartozik hozzám: a francia, az olasz, a spanyol és a klasszika-filológia. Nem nehéz ezeket összefogni, hiszen nem olyan nagy a tanári gárda, és viszonylag kisszámú hallgatóval vagyunk kapcsolatban. Családias a hangulat, ami kifejezetten fontos a hallgatók számára is. Hozzáteszem, hogy az Intézetben és a Tanszéken dolgozó kollégáim nélkül semmit sem tudnánk közösen elérni, hálás is vagyok nekik. Az intézetnek létezik egy CEEPUS-FISH (French, Italian, SpanisH) hálózata is. A CEEPUS a Visegrádi országok Erasmusaként ismert. Ennek köszönhetően hét közép-európai ország Romanisztikai Intézete dolgozik együtt, nyári egyetemeket, találkozókat is szervezünk. Az egyik legfontosabb feladat, hogy a neolatin nyelvek fogjanak össze abban a világban, ahol szinte az angol az egyeduralkodó. Fontos, hogy erőinket egyesítsük, nem az angol ellenében, hanem inkább azt bizonyítva, hogy ezek a nyelvek – olasz, spanyol, latin, francia – is számítanak, és második nyelvként szintén nélkülözhetetlenek a mai világban.

Az interjút készítette: Kuslits Szonja