Ezen a héten a kínai elnök látogatása, illetve a diplomáciai kapcsolatfelvétel 75. évfordulója kapcsán a közbeszédben rengeteg szó esik majd a magyar–kínai kapcsolatokról. Mivel a PPKE BTK Kínai Tanszéke aktív szerepet játszik e kapcsolatok építésében – szakemberek képzésével, kulturális és oktatási programok szervezésével, ösztöndíjlehetőségek közvetítésével, a kínai követséggel, a Kínai Kulturális Központtal és a Konfuciusz Intézetekkel való kapcsolattartással –, érdemes felvázolni e kapcsolatok helyzetét, hiszen ezek alapvetően meghatározzák diákjaink elhelyezkedési lehetőségeit. Az alábbiakban Dr. Salát Gergely tanszékvezető írását közöljük.
A kínai-magyar kapcsolatok régmúltja
A magyarokban mindig is élt a keleti eredet tudata, így Ázsiára nem csupán távoli, egzotikus vidékként, hanem afféle őshazaként tekintettünk. Az első magyar, aki bizonyítottan eljutott Kínába, egy Magyarországi Gergely nevű szerzetes volt, aki 1341-ben egy pápai követség tagjaként Khanbalikban – vagyis Pekingben – magával a kínai császárral is találkozott, majd 1346-ban visszatért Európába. Nem sokkal utána egy budai pálos vagy domonkos rendi barát, Boldog Eskandeli (vagy Eskandélyi) Máté járt Kína belsejében, aki ott is halt vértanúhalált 1399 körül – legendáriuma szerint ő volt az első kínai vértanú. Az ezt követő századokban, mivel a Török Birodalom lezárta a Távol-Keletre vezető utakat, a kapcsolat hosszú időre megszakadt. A következő ismert utazó a jezsuita Gruber János, II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvari káplánja volt: ő 1658-ban szállt partra Makaóban, és Pekingben is tevékenykedett néhány évig. Hazatérése után a nagyszombati egyetemen tartott előadásokat Belső-Ázsiáról. Ismert magyar hittérítő volt még jóval később a lazarista Erdélyi Ignác, aki 1861-től 1885-os haláláig Kínában működött.
Kalandorok, tudósok
A 18. századtól már világi utazók is megfordultak Kínában. A szabólegényből lett vándor, Jelky András (1738–1783) – több hihetetlen megpróbáltatást túlélve – elvetődött Makaóba és Kantonba is, ahol egy időre holland szolgálatba állt. Benyovszky Móricz (1741–1786), a század egyik leghíresebb kalandora pedig, miután egy lopott hajóval megszökött a kamcsatkai orosz hadifogolytáborból, Taiwanon töltött néhány hetet, mielőtt továbbutazván Madagaszkár „királya” lett.
A következő évszázadban Magyarországról már nemcsak hittérítők vagy kalandorok, hanem tudós utazók is eljutottak Kínába. Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) azért indult el Nagyenyedről a mesés Keletre, hogy felkutassa a magyarok őshazáját. Hosszas vándorlás után egészen Tibetig jutott, ahol az 1820-as években hosszú időt töltött különböző kolostorokban. Bár a magyarok őseinek nyomát nem találta meg, tibeti szótárával, nyelvtanával és egyéb munkáival a tibetológia tudományának világszerte tisztelt megalapítója lett. Andrássy Manó (1821–1891) gróf a szabadságharc leverése után emigránsként bejárta Délkelet-Ázsiát, s 1949-ben érintette Hongkongot, Makaót és Kantont is. Kínai és indiai utazásairól készült rajzait díszes kötetben jelentette meg, amelynek alapján beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé.
Szintén a tudós utazók sorát gyarapította Xántus János (1825–1894) természetkutató, etnográfus, aki a szabadságharc után Amerikába emigrált, majd természettudományi gyűjteményével hazatérve megalapította a pesti Állatkertet és megalapozta a későbbi Néprajzi Múzeumot. Tagja lett az 1868-ban indult osztrák-magyar délkelet-ázsiai expedíciónak, amellyel többek között Kínába is eljutott, s az út során gazdag anyagot gyűjtött. Miután az expedíció vezetőivel összekülönbözött azon, hogy a gyűjtött anyag a bécsi vagy a pesti múzeumba kerüljön-e, különvált társaitól, s egyedül folytatta útját.
A Monarchia és Kína
A közös osztrák–magyar lobogó alatt indított expedíció, amellyel Xántus is utazott, az első alkalmat jelentette a kiegyezés után, hogy Magyarország megjelent a nemzetközi porondon (a költségek egyharmadát Magyarország fedezte). Az első szerződést a Monarchia és Kína között ez a küldöttség kötötte: 1869. szeptember 2-án Pekingben kereskedelmi és hajózási egyezményt írtak alá, amely 1917-ig maradt érvényben. Ezután közvetlenül a Monarchia főkonzulátust nyitott Shanghaiban, majd jóval később, 1897-ben a pekingi követség is megnyílt. Kína csak 1902-ben küldte el első diplomáciai képviselőjét Bécsbe, addig a pétervári kínai követ látta el ezt a funkciót.
A korszak legjelentősebb magyar expedícióját Széchenyi Béla gróf (1837–1908) – a „legnagyobb magyar” fia – vezette: 1877–80 közötti, 29 hónapos útján három társával – a világhírű földrajztudóssal, Lóczy Lajossal, Gustav Kreitner osztrák térképésszel és Bálint Gábor nyelvésszel – bejárta Kína nagy részét, illetve több kelet- és délkelet-ázsiai területet. Kínában feltérképezték a Jangce deltavidékét, Gansu, Qinghai és Yunnan tartományt, s eredményeikről három vaskos kötetben számoltak be. Az általuk gyűjtött tudományos anyag, kőzet- és kövületminták feldolgozását kéttucatnyi tudós végezte el, Kínáról szóló földrajzi leírásaik pedig évtizedekig alapvető jelentőségűnek számítottak. Széchenyi útjának annyi politikai vonatkozása volt, hogy fogadta őt Li Hongzhang, a kor egyik legbefolyásosabb kínai politikusa, aki Oroszország és a Monarchia kapcsolatairól érdeklődött tőle. Széchenyi – a korban meglehetősen egyedülálló módon – felemelte szavát a gyarmatosítás barbár módszerei ellen. „Látván e pusztítást – írja a nyugatiak által lerombolt Yuanmingyuan palota romjain – szégyenpir boritá el arczomat, és resteltem európai voltomat a khinai előtt, kinek mi beszélünk culturáról.”
Stein Aurél
Lóczy Lajos számolt be először nyugaton az ősi Selyemút mentén fekvő Dunhuang buddhista barlangtemplomairól. Az ő 1902-es hamburgi előadása alapján indult Dunhuangba Stein Aurél (1862–1943), a magyar származású, de brit állampolgárságú felfedező, aki ekkor már évek óta Belső-Ázsia eltűnt civilizációi után kutatott. Stein végül 1907-ben jutott el Dunhuangba, amelyből ekkorra – bár valaha virágzó kereskedelmi és vallási központ volt – már csak romos, csaknem teljesen elhagyatott oázisvároska maradt Kína és a belső-ázsiai sivatagok peremén. A város melletti homokkő falba vájt Ezer Buddha barlangtemplomok mintegy ötszáz celláját színes falfestmények, domborművek, szobrok díszítették, amelyek rendkívül gazdag képet adtak a középkori kínai és belső-ázsiai buddhista művészetről. Az igazi kincsek azonban egy titkos, befalazott üregben rejtőztek: az egyik barlangtemplomból nyíló apró helyiségbe egy évezrede több ezer Kr. u. 500–1000 között keletkezett kéziratot, képet, könyvet rejtettek. A rejtekhelyet nem sokkal Stein érkezése előtt fedezte fel a kiürült barlangtemplom őrzője, egy Wang nevű szerzetes, aki a kéziratok eladogatásával igyekezett pénzt szerezni a kolostor felújítására. Steinnek végül sikerült huszonnégy láda irattekercset, illetve öt láda képet és hímzést megszereznie Wangtól, s ezeket Londonba szállíttatta. Stein nyomán más külföldi tudósok is Dunhuangba utaztak tekercsekért, így a felbecsülhetetlen kincsegyüttes szétszóródott a világ különböző múzeumai, gyűjteményei között. Ma a tudósok egy nemzetközi projekt keretében az interneten igyekeznek „összerakni” a teljes dunhuangi kollekciót, hogy az egymástól elválasztott, sőt sokszor egyszerűen több darabra tépett iratok legalább virtuálisan egyesülhessenek.
Érdemes megemlítenünk még Zichy Jenő 1898-as kínai expedícióját: a magyar gróf viszontagságos szárazföldi úton jutott el 1898 szeptemberében Pekingbe, azzal a céllal, hogy a pekingi császári levéltárban felkutassa azokat az állítólagos Árpád-kori okleveleket, amelyeket Batu kán rabolt el Magyarországról. Pekingben azonban éppen ekkor zajlott a „száznapos reform” végét jelentő puccs, így Zichy nem jutott be a levéltárba; később persze az is kiderült, hogy ott nincsenek magyar anyagok.
Az első kínaiak Magyarországon
1900-ban az Osztrák–Magyar Monarchia részt vett a bokszerfelkelés leverésében, s a dicstelen akció nyomán jelenléte erősödött Kínában. Koncessziós területet szerzett Tianjin városában, s konzulátust is nyitott itt és a shandongi Zhifuban. A kapcsolat azonban nem volt teljesen egyoldalú. Mint említettük, 1902-ben Kína képviseletet létesített Bécsben. 1906-ban egy mandzsu herceg vezetésével magas rangú kínai delegáció látogatott a Monarchiába, ahol egyebek mellett megtekintették Weiss Manfréd csepeli tölténygyárát; 1910-ben egy másik herceg tanulmányozta a magyar hadiipari üzemeket. 1912–1916 között a két ország hét kölcsönszerződést is kötött. A hivatalos küldöttségek mellett érdemes még megemlíteni egy híres kínai személyiséget, aki Magyarországra látogatott: Kang Youwei (1858–1927), a száznapos reform vezetője 1904-ben nyugati körútja során hozzánk is eljutott, s verset is írt a magyarokról: „Fehér a bőrszín, piros az orca – / megismerszik mégis a fajta: / szívből köszönt, kezemet rázza / a magyarok kicsinye-nagyja. / Magyarországon ritka vándor, / soha nem látott, hona távol / – első vagyok, ki erre járok / a messzi kínai hazából.” (Galla Endre fordítása.)
A két világháború között
1917. agusztus 14-én Kína hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, ezzel a diplomáciai kapcsolat hosszú időre megszakadt, a korábbi szerződések érvényüket vesztették. A két világháború között az érintkezés csaknem teljesen megszűnt, békeszerződést is csak 1926-ban kötöttünk. Magyarország kínai képviseletét Hollandia látta el. Magyarok természetesen továbbra is éltek Kínában: például hazatérőben sok oroszországi hadifogságba esett magyar hadifogoly állt meg– vagy telepedett meg végleg – Shanghaiban, s később magyar zsidók is menekültek ide. A korszak híres személyisége volt a besztercebányai születésű Hugyecz (vagy Hudec) László (1893–1958) építész. Ő 1920-ban került Shanghaiba, ahol 1925-ben saját céget alapított, s összesen 65 épületet tervezett a nemzetközi metropoliszban. Épületei – például a híres Park Hotel – jelentősen hozzájárultak Shanghai arculatának kialakulásához.
A 20. század első felére a nagy felfedezések kora véget ért. Az utolsó utazó tudós Ligeti Lajos volt, aki 1928-tól három évet töltött Belső-Mongóliában a klasszikus mongol írások tanulmányozásával és nyelvészeti kutatásokkal. Ebben az időben Magyarországról már elsősorban műgyűjtők utaztak Kínába, akik közül sokan a kínai műtárgyak nemzetközi hírű szakértőivé váltak. Ők már nem klasszikus felfedezők, titokzatos területek ismeretlen veszélyeivel megküzdő kalandorok voltak, hanem műértő és művészetkedvelő üzletemberek. Hopp Ferenc (1833–1919) például pesti optikusként tett szert nagy vagyonra, s többször is Kínába utazván értékes műkincseket szerzett, amelyeket villájával együtt halálakor a magyar államra hagyott – ezek lettek az alapjai a róla elnevezett Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumnak. Hopp művészeti tanácsadója, majd múzeumának első igazgatója Felvinczi Takács Zoltán volt (1880–1964), aki haláláig gyarapította, rendszerezte és kutatta a Magyarországra került távol-keleti műkincseket.
Az 1920–40-es években sok magyar hittérítő is tevékenykedett Kínában: missziót tartott fenn itt a jezsuita és a ferences rend, továbbá a kalocsai iskolanővérek. Ők 1949 után elhagyták az országot.
