Interjú Botlik Józseffel

Intézetünk docense, dr. Botlik József március 14-én vette át „Vas Megye Közgyűlésének Pável Ágoston Emlékplakettje” kitűntetést. Történész, oktató, újságíró. Szakmáról, munkáról, életének legmeghatározóbb eseményeiről

Ha nem tévedek, ismét könyvet ír.

Jelenleg Egan Ede politikai életrajzán dolgozom, akinek édesapja Edward Egan Írországból menekült Magyarországra. Az unokája hazánkban él, akitől olyan családi iratokat kaptam, melyeket ez idáig sem történelmi tanulmányban, sem könyvben nem publikált még senki. Elöljáróban csak annyit, hogy e legújabb könyvemben döbbenetes dolgokról lesz szó. Székely észjárással írom meg a monográfiát, tehát azok fogják érteni, akiknek érteniük kell. Már régen tudom, ha igen erőteljesen mondok ki valamit, az kevésbé hatásos, mintha alaposan, árnyaltan megfogalmazva írok. Az utóbbi mindig célravezetőbb.

Egészen pontosan ez hányadik könyve lesz?

Eddig tizenöt könyvem jelent meg, ez lesz a tizenhatodik. Általában egyszerre több könyvön dolgozom, kettőt, esetleg hármat írok egy időben. Elkezdem az egyiket, ha elakadok, áttérek a másikra. Közben egy harmadikhoz anyagot gyűjtök.

Milyen témájú könyvekről van szó?

Történelemről, a határon túli magyarságról és a nemzeti sorskérdésről szólnak a munkáim. Nem szeretek „langyos” dolgokról írni. A dolgok közepébe vágok, aztán mélyre ásom magam. Az 1997-ben, majd a következő évben második kiadásban is megjelent Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig 1646–1997 című könyvem megírása előtt egy négyéves bibliaoktatói szakot is elvégeztem.

Bemutatná néhány művét?

 A Nyugat-Magyarország sorsa 1918-1921 című könyvem 2008-ban jelent meg itthon, amelyért 2009-ben nívódíjat kaptam. Ugyancsak 2008-ban adták ki az Amerikai Egyesült Államokban az Eduard Beneš and Podkarpatská Rus 1918–1938/1939 című munkámat angol nyelven, több mint kétezer példányban. A kiadó – többek között – 1050 kommunikációt és történelmet oktató USA-beli egyetemre és főiskolára, ötven kanadai univerzitásra, kétszáz amerikai katonai könyvtárba, valamint több mint kétszáz tengerentúli szakértőhöz juttatta el. Érdekesség, hogy e művem az amerikai légierő és haditengerészet központi könyvtárában is megtalálható. Természetesen több nyugat-európai nagy bibliotékába is került a példányokból. Az említett Nyugat-Magyarország sorsa 1918-1921 című munkámat most fordítják Amerikában, ez lesz a második angol nyelvű könyvem, és várhatóan még az idén megjelenik.

Miért éppen a határon túli magyarság és a nemzeti sorskérdések foglalkoztatják?

Nagyon szoros lelki kapcsolat fűz Erdélyhez és Kárpátaljához, de a többi határon túli magyar területhez is. Apai ágon gyergyói, anyain felvidéki gyökereim vannak. Ez a tudat, már ifjúkoromban arra ösztönzött, hogy ne államban vagy állampolgárságban, hanem nemzetben gondolkodjam. Elsősorban Erdély érdekelt, a későbbi egyetemi szakdolgozatom is ebben a témában készült.

Meséljen az egyetemi éveiről! Honnan indult?

Az ELTE történelem-könyvtár szakán 1980-ban végeztem. Diplomamunkákat az erdélyi magyarság két világháború közötti történetéről írtam, amelyet hamarosan kisdoktorivá fejlesztettem. Az egyetemen akkoriban a határon túli magyarságról nem volt ildomos szakdolgozatot írni. Emlékszem, lógó orral jöttem ki a Dékáni Hivatalból, amikor az egyik ott dolgozó hölgy utánam szólt: „Jóska! Menjen el a Csatári professzorhoz, ő foglalkozik nemzetiségi kérdésekkel”. Akkoriban ő volt a Magyar–Román Történész Vegyes-bizottság elnöke. Elvállalta a témavezetést, később a kisdoktori disszertációm megírásának az irányítását is. Az utóbbit 1981 végén védtem meg. A kézirat ezután megjárt több könyvkiadót, és csak 1988. szeptemberében jelenhetett meg, negyvenezer példányban. Nagy siker lett, Romániába is csempésztek belőle. Ezért a diktatúra bukásáig a hatóságok igencsak számon tartottak a szomszédos országban...

Úgy tűnik, tudatosan választ vakmerő témákat…

Szerintem kétféle ember létezik: az emberek többsége későn született, akik hagyják magukat sodortatni a sorssal, az eseményekkel, és valójában nem bontakoznak ki. A kevesek, a korán született személyek hamar felismerik, hogy mit szeretnének, és az életüket tudatosan formálni igyekeznek, s maradandót akarnak létrehozni. Én az utóbbihoz tartozom. Azt vallom: ha nem megy erre, akkor másik irányt keresek. Az ember soha ne adja fel, mert mindig van más út, mert mindig adódik egy újabb lehetőség.  

Nem félt a következményektől?

Embertől nem félek, csak a mennyei Atyától, mert Ő kér majd igazából számon a cselekedeteimért. Ahogyan Pál apostol mondja gyönyörűen: mindenkinek megadom a tiszteletet, a feljebbvalónak is, de közben nem hajlok meg.

Mivel foglalkozott az egyetem után?

Újságíróként egy megyei lapnál kezdtem a pályámat, majd az 1980-as évek derekától a Magyar Nemzetnél dolgoztam Óriási iskola volt a napisajtó: megtanított fegyelmezetten, gyorsan és időre írni, hiszen egy szerkesztőségben az adott lapszám cikkei folyamatos nyomdai leadásának az üteme a legnagyobb kényszer. Régóta nagyon könnyen írok, és eleve rokon értelmű szavakban is gondolkodom. Például, amikor egy levéltári forrásból leírom azt az idegen szót, hogy propaganda, eközben már ott vannak a szinonimák: népszerűsítés, hangulatkeltés, bujtogatás, hírverés, hirdetés, terjesztés, ismertetés stb., alakban. S ezek közül azt választom ki, amelyik a legjobban illik gondolati idézés szövegkörnyezetébe. Hát nem gyönyörű a magyar nyelv? Az újságírás fejlesztette ki azt a képességemet is, hogy miként törjek össze tabukat. kell. A Magyar Nemzet ezt már az 1960–1970-es évektől magas szinten művelte. Történelmi tény, hogy az újságnak óriási szerepe volt a rendszerváltásban. Az már más kérdés, hogy mi lett az utóbbiból…

Milyen írásokat publikált a Magyar Nemzetben?

A lapnál kezdetben tördelőszerkesztő voltam, és szabadon írhattam. A határon túli magyarsággal foglalkoztam, foglalkozhattam. Szerencsés volt a kettő összekapcsolása. Akkoriban kezdtem egyre többet utazni a határon túlra, főként Kárpátaljára, aztán Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre.  Ha jól számolom, eddig több mint ötven alaklommal jártam már Erdélyben. Tulajdonképpen összekötöttem újságírást és a történelmi kutakodást. Ha négy-öt napra küldtek ki, két nap alatt összeszedtem két-három riportot, és maradt levéltárra, könyvtárra. Utazásaim kapcsán írtam, és forrásanyagot gyűjtöttem egyszerre.

A történelem, az újságírás, vagy a tanítás áll Önhöz a legközelebb?

Mindig a történelem érdekelt a legjobban, ma is. Az újságírás pedig nagyon hasznos szakma, rengeteg élmény és kaland fűz hozzá. Tanítani is szeretek, 1998-tól oktattam az esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolán, a mai egyik karunkon, 2001-től a Bölcsészettudományi Karon, kommunikáció és történelem MA szakokon. Választani nem tudnék.

Újságíróként, mik voltak a legemlékezetesebb élményei?

A Magyar Nemzetnél önként vállaltam, hogy a határon túlról hozok riportokat. Az 1990-es évek elején így jártam meg a délszláv háborút, és a Magyar Televízió, Chrudinák Alajos vezette Panoráma című műsorának szerkesztő-riporterként egy negyvenperces dokumentumfilmet forgattunk arról, hogyan hurcolják el erőszakkal a délvidéki magyar tartalékos katonákat a Jugoszláv Néphadseregbe. A szerb rendőrség Óbecsén tartóztatott le az operatőrrel és rendezővel együtt. Ennek körülményei úgy zajlottak, mint az amerikai filmekben. A rendőrautó mellé állítottak, kinyújtott kezünket annak tetejére kellett tenni. A hátunkba egy géppisztoly csövét nyomták, majd megmotoztak. Ezután mindhármunkat bevittek a rendőrségre, ahol hiába mutattuk nekik a napra és helyszínre pontosan lebontott forgatási engedélyünket. Hosszas viták után, fél nap múlva elengedtek. Másik emlékezetes eset, a Nyolc nap a pokolban című írásom visszhangja. A délszláv háború fortélyos félelemmel telt légkörében egy szabadkai magyar tartalékos katona nyilatkozott a borzalmakról. Ez a cikkem is a nagy visszhangot keltett.

Kalandos munka lehetett…

Nagyon. Olyan helyekre is eljutottam, ahová csak kevesek. Ilyen értelemben az újságírás rendkívül érdekes volt. Akkor írtam a délvidéki magyarság 1918–1944 közötti kisebbségi sorsáról szóló könyvemet, Eltévedt mezsgyekövek címmel. A két szerzőtársam, Csorba Béla és Dudás Károly két ottani író volt, akik az 1945–1993 közötti korszak történetét dolgozták fel. A szerb sajtó személy szerint meg támadott, mert a vonatkozó fejezetnek ezt a címet adtam: „Újra szabadon, magyarként 1941–1944”. Tehát nem azt írtam, hogy 1941 tavaszán a Horthy-fasiszta csapatok megszállták a Délvidéket. Ellenkezőleg: két évtizedig tartó idegen, jugoszláv megszállás után az elszakított magyarság felszabadítóként várta, díszkapukkal ünnepelte a Bácskába, a Drávaszögbe és a Muravidékre bevonuló magyar honvédeket. Meggyőződődésem, hogy a magyar történelmet csak magyar nemzeti érdekek alapján szabad, kell megírni. Nálunk sajnos, a szakma néhány tagja kivételével, másfél évszázada idegen szempontokra figyelve írják a magyarság történelmét. Miközben minden épelméjű ország történészei a saját népük históriáját nemzetük érdekeire figyelve művelik. Történetírói munkámban korábban sem vetettem vigyázó szemem Moszkvára, miként manapság Brüsszel elvárásaira sem vagyok hajlandó figyelni.