Bánhidy Vajk történelem–latin szakon végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (PPKE). Tanulmányait 1996-ban kezdte meg, amint fogalmaz, „a hőskorban”, Piliscsabán. Tizenkilenc évig osztályfőnökként és szaktanérként működött, ma a Magyar Kolping Szövetség országos alelnöke, a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet igazgatója. Az ide tartozó intézmények fele oktatási intézmény. „Lehet, hogy a tanításból napi szinten kikerültem, de az oktatástól nem tudok elszakadni”, mondja. Tizenhat iskola központi igazgatását látja el. „Pedagógiai programokkal foglalkozom, fenntartóként ezek támogatását végzem.” Beszélgetésünket a következő vallomással kezdte:
Igazi alma materemnek tartom a PPKE-t. Nagyon szerettem az egyetemre járni. A hőskorban több olyan tanárunk volt, akik ötödévesként gyakorló tanításukat nálunk, elsőéveseknél végezték, s azóta már befutott bölcsészek történelem és latin vonalon egyaránt.
A sok nagyszerű előadó közül megemlítem Maróth Miklós professzort és Gál Ferenc atyát, akit, szeretete kifejezéseként, mindenki Feri bácsinak szólított. Kötelező évfolyam-előadásokon Ószövetséget és Újszövetséget tanított. Előfordult, hogy december közepén leszakadt a hó, talán az utolsó óra volt vizsgaidőszak előtt. A nagy havazás miatt nem lehetett kijutni Piliscsabára. A háromszáz fős évfolyamból néhányan értek csak oda a reggel kilenc órai kezdésre, a végére talán ketten maradtak az előadóban. S akkor megjelent Feri bácsi, aki leszállt a Pilisvörösváron elakadt vonatról, gyalog átjött a vasúti alagúton az egyetemre, s a két hallgatónak megtartotta az előadást.

Voltak-e úgynevezett alapozótárgyak?
Az elsőéveseknek pénteki napon kilenctől délig, déltől háromig, majd háromtól este hatig, függetlenül attól, ki milyen szakra járt, hallgatniuk kellett olyan tárgyakat, mint a logika, az írástechnika és filozófiai szövegolvasás, a görög és a római filozófia, az arab filozófia (ezt természetesen Maróth Miklós tartotta), Ószövetség és Újszövetség (Gál Feri bácsival), patrisztika, középkori filozófia, kozmológia, Baranyi Károly érdekfeszítő előadásában. Nem fogalmazhatom másként, fantasztikus hangulatuk volt ezeknek az óráknak, azzal együtt, hogy tanáraink szigorúan számon kérték rajtunk az ismereteket.

Milyen meggondolásból választotta a pedagógus pályát?
Egy ideig orvos akartam lenni. Esztergomban éltünk, az állami István Gimnáziumban biológia specializációt hirdettek, s az orvosegyetemre készülve emellett döntöttem, nem pedig a városban működő ferences gimnáziumba jelentkeztem, ahova egyébként szívesen mentem volna, s a későbbiekben életutam oda is vezetett. A biológia specializációból végül nem lett semmi, de a latin nyelvet ott szerettem meg.
„Halmozottan hátrányos” pedagógus családban nőttem fel, emlegetem időnként humorosan. Szüleim pedagógusok, nagyszüleim között szintén vannak tanárok, nagynéném és nagybátyám ugyancsak az oktatás mellett kötelezte el magát. Feleségem is pedagógus, apósom, anyósom, sógorom úgyszintén.
Tizenhat éves koromban döntenem kellett, milyen irányba induljak el. Az orvosi pályától végül két dolog tartott vissza, s nem vagyok büszke rá: a kémia és a fizika. Mérlegeltem, megéri-e nekem annyi energiát fektetnem egyik vagy másik felvételi tárgyba, aminek a végeredményét illetően, hogy bekerülök-e, semmi garanciám nincs.
Szüleim támogattak, bárhogyan döntök is, csak azt kérték, amibe belefogok, azt vigyem is végig. A történelem szak tálcán kínálta magát, otthon a szülőkkel, nagyszülőkkel beszélgetve – különösen a család huszadik századi „sajátos helyzete” miatt – a történelmi események folyamatosan előkerültek, a latinba meg szerelmes lettem.
Ezek után elhatároztam, történelem – latin szakos bölcsész leszek, s akkor még mindig nem volt biztos, hogy tanítani is szeretnék. Hoffmann Rózsa volt akkoriban a pedagógia tanszék vezetője, s olyan előadásokat tartott nekünk, amelyek hatására többen is úgy döntöttünk az évfolyamon, hogy teljesítjük a pedagógiai tanegységeket. A bölcsész diploma ugyanis önmagában nem jogosít fel tanításra.

Akkoriban – más egyetemekkel szemben – a PPKE-n kétszakos képzés folyt.
Újdonságnak számított ez, sokan nem értették, miért ragaszkodnak ehhez a Pázmányon, de az idő bebizonyította, hogy az egyetemnek volt igaza. A pedagógiai szakegységek óraszáma fölért egy újabb szak teljesítésével. Több évfolyamtársam két szakja mellé ezért nem választotta a pedagógia szakirányt.
Emlékszem arra az évfolyam-előadásra a neveléstudomány köréből, amikor eldöntöttem, hogy tanítani fogok. Döntésemet soha nem bántam meg. Számos meghatározó személyiséggel találkoztam pedagógiai vonalon is. A latin módszertant például Gloviczki Zoltán tanította, aki ma az Oktatási Hivatal vezetője.

Volt-e kapcsolata a fiatalabb korosztályokkal, hiszen a közvetlen tapasztalat hozzásegíthet annak eldöntéséhez, hogy képes-e valaki hangot találni velük?
Az egyetemi évek alatt cserkészkedtem Esztergomban, s ennek során pedagógiai gyakorlatra, az ifjúsággal való foglalkozásban jártasságra tettem szert. 2000 őszén kezdtem meg pedagógiai gyakorlatomat az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban, s az ott eltöltött idő döntő hatást gyakorolt rám. Kezdetben hospitálnom kellett, majd tíz-tizenkét órát tanítottam.
A pedagógiai gyakorlat novemberben hivatalosan véget ért. Tokár János igazgató atya, akinek nagyon sokat köszönhetek, a következő kérdéssel fordult hozzám ekkor: maradnék-e a félév végéig? Létrehoztam ugyanis egy latin csoportot, s elkísértem őket februárig.

Tavasszal fordulat következett be életében.
Harsányi Ottó atya segítségével – mindig hálás leszek neki ezért –, fél évre kijutottam egy Ravenna közelében, Forli városában lévő ferences kolostorba, önkéntesnek. Augusztusban tértem haza, s akkor közölte velem Tokár János atya, szívesen látna a gimnázium pedagógusai között. Ettől kezdve – 2001 szeptemberétől 2019 júliusáig – gimnáziumi tanárként működtem. Harminchét diáknak lettem az osztályfőnöke, ma már aligha képzelhető el ilyen létszámú osztály. Fiatal voltam, szívvel-lélekkel vetettem bele magam a munkába. Lelkesedtem, minden erőmmel az oktatásra és a nevelésre koncentráltam. Végigvittem korábbi latin csoportomat is.

A pedagógus pálya társadalmi presztízse meglehetősen alacsony. Társadalmi szerepe ugyanakkor rendkívül fontos.
A tanárok – a tanító emberek – helyzetére szinte évezredek óta jellemző ez. A pedagógus pálya egyik legnagyobb ajándéka, ha valaki osztályfőnök lehet. Nekem a Jóisten nagyon fiatalon megadta ezt. Előfordult, hogy valamelyik diákom bátyja idősebb volt nálam. Hat évfolyamos osztályokat vittem, s azóta is szoros kapcsolatban maradtam velük, folyamatosan tájékoztatnak a velük történtekről, sorsuk alakulásáról.        Szaktanárként a hivatás másik vetületével találkoztam. Milyen hatást tudok gyakorolni azokra a diákokra, akikhez hetente kétszer, háromszor, esetleg négyszer megyek be egy-egy tanórára? Miközben igyekszem felkelteni bennük a tantárgy iránti érdeklődést, olyan szemléletmódot és világnézetet is közvetíteni kívánok, amely a sajátom, ugyanakkor megfelel az ő életkori sajátosságaiknak, s természetesen összhangban van az iskola szellemiségével.
Ebből a szempontból könnyű helyzetben voltam. Az esztergomi ferences gimnáziumnak volt, van és remélem, lesz is egyfajta patinája. Fiúiskola, ahol kollégisták a diákok, és szombaton is folyik a tanítás. Olyan alapvető értékek ezek, hogy ha a három közül valamelyik is megváltozna, már nem a „franka” lenne.

Hogy érezte magát a tantestületben?
Az atyák közül többen is kollégák voltak, s ez egyfajta biztonságot adott. Mindenki tudta, ha a ferences gimnáziumban tanít, akkor egy jól körülhatárolható értékrendet kell követnie. Ez azért is fontos, mert a négy évig, illetve hat évig hozzánk járó fiúk életének nagyon érzékeny időszaka ez. Az ott szerzett élmények és hatások egész életükre kihatnak. Abban az életkorban találkozunk velük tanárként, amikor ők minden fegyelmezést, kötöttséget támadásnak vesznek, szabadulni akarnak tőlük, a követelményeket elviselhetetlen nyűgnek, tanári pressziónak tartják. Majd leérettségiznek, s amikor néhány hónap múlva visszalátogatnak, kihúzzák magukat: most már értik, miért volt szükség mindarra, amit akkor kényszerként éltek meg.
Fontos, hogy következetesek legyünk velük szemben, de mindig annak tudatával, hogy az ő érdekükben vagyunk szigorúak, az ő érdekükben igyekszünk nyesegetni őket.

Ma nem „divat” a világnézeti elköteleződés.
Igen fontos pedig a tanár egyértelmű kiállítása amellett a világnézet mellett, amely az iskola tradíciójából következik. Azt szoktam mondani a szülőknek az első találkozás alkalmával: a mi iskolánk világnézetileg nem semleges. Azért nem, mert nem tud az lenni. Amikor sétálunk a folyosón, ott látjuk az emléktáblákat, amelyek arról tanúskodnak, melyik diktatúrában hány szerzetest, hány kollégát öltek meg, mennyien szenvedtek börtönt, mennyi diákot lőttek agyon... Ugyanazon falak között éltek, mint mi, csakhogy a huszadik század tragikus időszakai megfosztották őket szabadságuktól, életüktől. Ismertem még olyan atyákat, akikről tudtuk, hány évet töltöttek börtönben, s azt követően is hogyan szorongatták őket... A hatalom még a nyolcvanas években is miféle mondvacsinált ürügyekkel próbált ártani a gimnáziumnak.
Ma nyugodtabb, élhetőbb körülmények között telnek a napjaink, a múltat azonban nem felejthetjük el. Nem kell róla minden nap beszélni, de ezek között a falak között elvárható a katolikus értékrend, s ez a világi tanárok számára is elsőrendű fontosságú kell, hogy legyen. Ilyen szellemben nevelünk a matematikaórától kezdve a rajzórán át minden tárgyat. Történelem szakosként ebből a szempontból könnyű dolgom van – azért említem jelen időben, mert heti két órában ma is tanítok társadalomismeretet emelt szinten –, de a kémia és a biológia órán is ki kell hogy derüljön, miként gondolkodunk az életről, a világról, a jövőről, a gyerekekről, a családokról.

Milyen képet fest a diákok szociológiai összetétele? Feltételezhetően itt is heterogén közösséggel találkozott.
A mi diákjaink ugyanabból a társadalmi környezetből érkeznek, mint más iskolákba is. Amikor a kommunista rendszerben nyolc katolikus gimnáziumot engedélyeztek, mindenki tudta, hogy egyféle megbélyegzést jelent, ha valaki oda jár, ugyanakkor más szempontból „válogatott garnitúra” érkezett oda.
Ma már nem ritka, hogy valaki úgy jelentkezik hozzánk, hogy meg sincs keresztelve. Fölvetődik a kérdés: utasítsuk el ezért? Szó sincs róla! Lehet, hogy éppen az itt látott élet hatására dönt majd úgy, hogy megkeresztelkedik... S hány „szétesett” gyerek kerül be. Apának, anyának új családja van már, a közös gyerek sehová sem tartozik. A szülők meg úgy gondolják, „berakják” a ferences gimnáziumba, ahol majd az atyák és a tanárok kezdenek vele valamit. Nem könnyű helyzet, de ez a társadalmi valóság.
A kollégiumi életnek köszönhetően egymásra találhatnak a hasonló sorsú gyerekek, akiknek valamiféle támaszt jelent, hogy gondjukkal, bajukkal nincsenek egyedül a világban. A kollégiumi életnek ez is az egyik hozadéka: az atomjaira hullott családok nehéz sorsú gyerekei itt közösségre találnak.

Ezekkel a nehézségekkel szembenézni – hozzátartozik a katolikus keresztény misszióhoz...
Igen, így van. A tavalyi esztendőben alapvető változásként első alkalommal világi igazgató került az intézmény élére. Szerintem jó, bár nehéz döntés volt. A rendi létszám jóval kevesebb, mint harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt, a feladatok ugyanakkor hatványozódtak. Újra kellett fogalmazni: mi az esztergomi ferences gimnázium missziója a huszonegyedik század első felében? S azt idézzük-ismételjük, amit a középiskola 1931-es alapításakor is megfogalmazott az akkori tartományfőnök: „Megértettük az idők szavát.” Az 1990-es években az iskola missziójának tekintette a külhoni magyar diákok befogadását, elsősorban Kárpátaljáról és Erdélyből.   

A pedagógus pályának egyetemes értelemben missziója, küldetése van...
Az emberi tényezőt soha nem lehet kiiktatni a tanulási-nevelési folyamatból. A pedagógus a személyiségével is folyamatosan közöl valamit, nevel. Az egyes tanáregyéniségekből sugárzó pedagógiai hatások olyan személyiségfejlesztő erővel bírnak, amelyet akkor talán észre sem vesznek a diákok.

Az interjút Elmer István készítette.